Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-04 / 49. szám
ozsrn A Ba nská Bystrica-i Járási Nemzeti Bizottság egyik hivatali helyiségében akadtunk össze. Kerestem valakit, aki pillanatnyilag nem volt jelen, így hát várakoznom kellett. A helyiségbe egymás után érkeztek az ügyfelek, aztán távoztak is, csak én maradtam, türelmetlenül álldogálva a ruhafogas közelében, hogy ne akadályozzam mások útját. — Foglaljon helyet! — mondta egy barátságos férfihang. Csak most vettem észre, hogy a hátsó fal mellett bőrrel vagy műanyaggal bevont alacsony pad áll a várakozók rendelkezésére. A férfihang tulajdonosa jóindulatúan, kissé fáradtan maga mellé mutatott. — Igaza van — mondtam megkönnyebbülve, míg letelepedtem, — így könnyebb a várakozás is. — Nekem sokszor csak az a dolgom, hogy várakozom. — Kiderült, nem ügyes-bajos dolgában kereste fel a nemzeti bizottságot. Itt van alkalmazásban. Kocsivezető. Egyébként: Stefan 2ák a neve. — Az ember feladatai között ez a legkínosabb, a várakozás — mondta. Fáradságot éreztem a hangjában, s oly különösnek, mégis hihetőnek találtam, hogy épp a tétlenség a legfárasztóbb dolog a világon. Beszélt a kocsijáról, a Prágáig, sőt Asig, vagy a keleti határig rohanó utakról, városokról, záporokról, jégesőkről és hótorlaszokról. — Hiába, minden mesterségnek megvannak a maga veszedelmei. Az enyémnek is. — Nem kesergett, inkább mosolygott. A szeme világosabb színárnyalatot nyert, az arca is kisimult. — Hányszor karambolozott? — Egymillió ötszázezer kilométer van a hátam mögött. Baleset és büntetés nélkül. Nem öndicséret volt, csak tényközlés. A szám mégis sok mindenről árulkodott. — Korán, nagyon korán kezdte. — Még a katonaság előtt. — Katona is volt? — Negyvennégy tavaszán végre leszereltettek. A házasságom után. A priechodi Filipek lányt, Annát vettem, feleségül. Márciusban esküdtünk, még katonaruhában. Mire beköltöztünk Lupcába, leszereltettek. A gépgyárban dolgoztam. Podbrezovában. Az asszony Harmanecben a papírgyárban. — Akkor megélt néhány hónap igazi békességet is. A háború kellős közepén. — A háborúról sem lehetett igazán megfeledkezni. A nyár még jóformán be se köszönt, s egy nap szovjet partizán jelent meg az utcán. Ott állt a Podkoníce felé térő úttal szemben, és nagy sereg ember vette körül. Tűnődve elnézte a hivatali asztalnál tolongó ügyfeleket. Aztán a padlóra meredt a szeme. — Még nem sejtettem, hogy életem legsúlyosabb időszaka következik. Eleinte nem is látszott súlyosnak. Mindenki el volt telve valami nagy bizakodással, és nem is ok nélkül. Egy nap, azt hiszem augusztus huszonkettedike volt, megperdült a kisbíró dobja. Az egészséges, teherbíró férfiak gyülekezzenek a községháza előtt. Fegyvereket kell kihordani a katonai alakulatokhoz, A kisbíró nem nevezte meg a katonai alakulatokat, mégis mindenki tudta, hogy partizántörzs szálláshelyére megyünk. A Pra- sivá felé, meg a Jesenie völgyébe. Nekem az utóbbi jutott. Mire hazavergődtem, ott várt asztalunkon a behívó. A felkelő hadsereg behívója. Ettől a pillanattól kezdve gyors egymásutánban peregtek az események. Bevonult ide Banská Bystri- cába. Az első érkezőkből szakaszokat, századokat formáltak. Néhányszor kivonultak a környező dombokra — gyakorlatozni, aztán Dobrá Nivá felé vezényelték őket. A szemközti dombokról ' németek sor- tüze zúdult rájuk. Az út szélén aknák robbantak. Két bajtárs odaveszett. Csakhamar leváltották őket; néhányad magával Dúbravára vezényelték, hogy ellenőrizze az áthaladó vonatokat, s minden németet tartóztasson fel. Egyenruhásokra nem akadt. Aki meg polgári ruhában utazott, alaposan felszerelte magát megtévesztő, hamis iratokkal. Harmad- vagy negyednap Rybáre községben kötött ki, Sliac tőszomszédságában. A Szovjetunióból érkező repülőgépek épp akkor szálltak le a Három Tölgynek nevezett repülőtéren. Ott érte élete talán legmegrázóbb benyomása. Az esti órákban történt. Az egyik leszállni készülő, köröző repülőgép hirtelen megvillant, s lezuhant a falut átszelő folyó hídja mögé. Különleges megbízatásának végrehajtása után föltöltött új alakulatba került. Vrútky felé szállították ■őket, és Turőoknál szembekerültek a hegyi átjárókért viaskodó németekkel. Két kilométeres szakaszt szálltak meg. A reguláris hadsereg és partizáncsapatok vállvetve harcoltak a túlerő ellen. Teljes két héten át tartották a rájuk bízott szakaszt. Ö maga kapott egy JAWA motorkerékpárt. Összekötő szolgálatot teljesített az első vonal és a partizánok törzskara között. S aztán? Volt még egy nekilendülés. A Blatnícká völgyében egy páncéltörő-alakulatba osztották be. Rövid kiképzés. Megtanultak bánni a páncélöklökkel, s Tisovecen és Polhorán át Kremnickáig vonultak. A frissen ásott tankcsapdákban foglaltak állást. Ahol ma a tömegsír fölé emelt emlékmű áll, ott kellett volna bevárni a német tankok támadását. Nem jöttek. Aztán bizonytalan, nyugtalanító hírek jutottak el a lövészárkokig. Elfoglalták Lupőát. Lupőa is elesett. Ha jól emlékszik. Október 26 lehetett aznap. Megindultak Donovaly felé. Talán két hétig tartott a veszélyes zűrzavar. Alacsonyan szálló német repülőgépek lőtték őket fedélzeti fegyvereikkel. Bombavető rajok zúgtak el fölöttük, s pusztították a szűk völgyben torlódó hadsereget. A csapatok felbomlottak. Szakaszából már senkit sem talált, se parancsnokot, se közlegényt. A hegyeket borító erdőkben kerestek menedéket az ellenséges fegyverek, az őszi esők és szelek elől. Már maga sem emlékszik pontosan, merre, hogyan vergődött el Priechod községbe. Ott élt a felesége édesanyja. Az adott neki menedéket. Aztán — feladatokat. Eleinte csak a ház körül segített. Elhasogatta, ölbe rakta az erdőről behozott fát. Rendben tartotta az udvart, az istállót. Mikor ezzel készen volt, azt mondja neki az asszony. Fiam, el kellene menni Selcére, vagy akár Nemcéig is. Lisztet kell szerezni vagy őrletni valót. Az első pillanatban nem értette. Volt otthon a hombárban liszt is, őrletni való is. Aztán megtudta, a hegyi fiúknak kell. Természetes, hogy hírét vette, fenn Báláién és Kaliátén erős partizáncsoportok ütöttek tábort. Már maga is gondolt arra, hogy felmegy közéjük. Ember van ott elég, mondták az ismerősök, de kevés az élelmiszer. Kézikocsival járta a környező falvakat. Le egész Nemcéig. Sokan járták így a környéket. Feltűnés, beszéd nélkül. Az összegyűjtött élelmiszert a priechodi gazdák fuvarozták föl Báláiéig, vagy csak a szánkóval,-kézikocsival járható hegyi utakig. Csakhogy erről nem tudott, nem volt szabad tudnia róla. Nem is akart tudni róla. Megvolt a maga gondja, feladata. Járta a környéket. Óvatosan, hogy el ne árulja magát, s olykor Lupcára gondolt és a feleségére. Gyakran visszagondolt elhagyott otthonára, a magára maradt asszonyra. Az asszony várandós volt. Aznap, mikor bevonult a felkelő hadseregbe, a búcsúzás pillanatában súgta meg neki, mintha azt mondta volna, vigyázz magadra, Pista, vigyázz! Már apa vagy. Karácsonykor mégis ellenállhatatlan vágy fogta el. Félredobott minden óvatosságot, s lelopódzott Lupcára. Bár ne tette volna. Az evangélikus templom táján nagy csoportosulást vett észre. Furcsa volt neki, hogy épp karácsony napján gyülekeznek ennyien az utcán. Mikor a tömeg közelébe ért, eldermedve vette észre, mi a csoportosulás oka. Az evangélikus templommal szemközti két hársfán két kivégzett, felakasztott fiatalember függött. A ska- licai Ferko Mazúr és a Majer fiú, Provazníkról. Jur- kő! Jurkő! Jurrko! A mi Ferkénk! Ismerőseik és ' rokonaik voltak a tömegben. Az asszonyok sírtak. A férfiak dermedten hallgattak. Valaki mégis elmondta, hogy az erődítési munkálatok befejezése után, titokban szerzett aknákkal fel akarták robbantani a lőszerrel rakott kocsikat. A németek elfogták őket, s aztán ... Értette, már értette az egész esetet. Óvatosan körültekintett. Szerencsére korán alkonyodott, s mielőtt többen felismerték volna, feltűnés nélkül beleveszett a homályba. Priechodot egyre támadták a németek. Egy nap félig felégették. Már nem maradhatott a faluban. Nem is lett volna értelme. Az élelmiszer-szállítás lehetetlenné vált, mert minden környező falut megszálltak a németek. Lemegyek Lupcára — mondta a felesége anyjának. Akad ott is dolog. Anni se lesz olyan egyedül. Nagyon szomorú, mégis bizakodó volt a hangja. El is indult, meg is érkezett, Az asszonyt nem találta otthon. Valahol a szomszédoknál húzódott meg. Nem mert egyedül ottmaradni az üres házban. Egy idős asszonykát pillantott meg a házuk közelében. — Vannak-e partizánok a faluban? — kérdezte. — Nem tudok róluk semmit — mondta —, de sok itt a német. — üzenje meg a feleségemnek, hogy otthon vagyok. Várt, várakozott. Nem tudta, mennyi idő telt el megérkezése pillanatától. Nem is gondolt a múló időre, csak a feleségére. Egyszer csak megzördült a kapu, berúgták a konyhaajtót. Fölfegyverzett németek törtek rá. Ügy látszik, akadt besúgó a faluban. Nem menekülhetett. Elhurcolták egy alakulat törzsére. Hat német katona derékszíjakkal ütlegelte. A hetedik tolmács- kodott. Egy nő is volt ott a helyiségben. Jegyzőkönyvet vezetett volna, de nem volt mit jegyzőkönyvezni. mert semmit nem mondott, semmit nem vallott. Végül elunták a dolgot. A tolmácsra bízták, kísérje a Gestapo helyi parancsnokságára. Ott helyezkedett el a katolikus templom táján. Még el sem érték a templomot, megszólalt a tolmács. Cseh szavakat kevert a beszédbe, alighanem szudéta volt. — Saipállak, de innen élve ki nem kerülsz. És hosszabb hallgatás után: — Elengednélek, de akkor engem akasztanak fel. A házhoz érkezve megérintette a kilincset, de le nem nyomta. — Be van zárva. Látod te is, be van zárva. Ha baj lesz, mondd te is ugyanazt. Elmegyünk a magyar katonai parancsnokságra, ott nem veszik olyan komolyan a dolgot. Priechodon látta, magyar katonák is harcoltak a partizánok oldalán, de aki ittmaradt ezen az ol dalon? Kétellyel fogadta a német biztatást. Hátha a tábori csendőrök kezére jut. Azok se jobbak a németeknél. A hadsereg egy tisztjéhez vezette. Magas katonai rangja volt. Azt hitte, tábornok, de nem volt benne bizonyos. Miért éppen egy tábornok foglalkozna az ő ügyével? A német szabályosan jelentkezett. Egy magyar őrmester • tolmácsolta szavait. Kísérője az ő esetéről szóló írásbeli jelentést is átadta a tisztnek. Kémkedéssel gyanúsították. A tiszt fitymálva, arisztokratikus gőggel végignézett rajta. Az érzelmek furcsa keveréke uralkodott el arcán. Aztán a tolmácshoz fordult és ráreccsent: — Micsoda kém ez! Nem látok az esetben semmilyen kémkedést. Eressze haza. Mikor az ajtónál tartottak, a magyar őrmester utánunk szólt: — Üljön otthon. Ki se mozduljon a házból, mert valami német agyonlövi. — Néhány napig valóban- ki se mozdultam — mondta a kocsivezető, de az ablakon át erősen figyeltem az utcát. A katonai alakulatok váltották egymást. Az engem kihallgató törzs is eltávozott. Néhány pillanatig tűnődve a padlóra bámul, vagy a szemközti falra: — Elment az a tolmács is. A magyarok is elmentek. Ki tudja, mi történt velük? Ki tudja, élnek-e még? — És aztán? — Az asszony hazajött. Én pedig — bekapcsolódtam a hírszerzésbe. Volt néhány ismerősöm a vasúti alkalmazottak között. Pontos adatokat szereztem a szerelvényekről s továbbítottam őket. — Nem leplezték le? Óvatos volt, de a falu férfiainak sorsát ő se kerülte el. Hatszázukat hurcolták Németországba egy koncentrációs táborba. Március 19-én vagoníroz- ták őket. Néhányan ottpusztultak, a legtöbbje mégis hazavergödött. A felszabadulás után. M intha még ma is látnám őt. Ott ül azon a padkán a nemzeti bizottság hivatali helyiségében. Háborús élményeit beszéli, s beszél arról az egymillió ötszázezer kilométerről, mely a háta mögött van. Baleset és büntetés nélkül tette meg azt a sok kilométert. A biztonsági előírások megtartása munkafeladat — pártfeladat is, sőt verseny tárgya. — Mióta sofőr itt? — kérdeztem tőle találkozásunk napján. — Február óta — mondta. — Negyvennyolc februárjától. — Megküzdött azért a februárért — mondtam csendesen. — Azokért a kilométerekért is. BÁBI TIBOR — Menj le, fiam, menj le —- biztatta az asszony. GYÖKERES GYÖRGY felvétele /m >,
