Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-27 / 48. szám
XI. 27. N C/3 ml mm KEZET Látogatóban Marián J. Minarovicnál A szépségért nem kell kutatnunk a világban, magától nyitódik, hogy mindnyájan az ő kincseiből csipkedjünk. Marián J. Minaroviő képei is maguktól nyitódnak, hogy az emberi szem kapuján a vágy, a médium és az álom felfedező útra indulhasson bennük. Lódulhasson az ellenségeskedő erők szüntelen harcába. A csatamezőbe. Akár a versbe. — Az emlékezés? Nemcsak a múlttal, a jelennel is az emlékezés révén tartom a kapcsolatot. Minden lényegesnek véltet újraélek, amikor képileg- érzelmileg megformálok valamit. Az emlékezés a tegnap ömlesztése a mába, a máé a holnapba. Jó példa erre a komáromi és a kassai munkálkodásom. Színészeket rajzoltam ott, élményeket, érzelmeket habzsoltam, de végső formát adni ezeknek csupán az emlékezés szűrőjén át, idehaza tudtam. Gyerekkorom prófétaarca az övé. Szavai összecsengnek az ablakon szol- fézsolő esővel. Kinn, valahol a hátam mögött ázik a vár, amelynek kővárrá való kiépítését még az Árpádok kezdték meg. Ö kortyolja a bort, zsolozs- mázik. — Ezt a pasztellt Vágynak neveztem el. Nem konkrét élményből született, mégis egy adott érzést fejezek ki vele, mert a téma egyetlen valós állapothoz kapcsolódik. Másik képre mutat. — Ennél zöld érzésem volt. Térdére ejti kezét, a cigarettát nem gyújtja meg. És addig nem is gyújt rá, amíg az édesanyjától kapott olasz kiadású Mi- chelangelo-könyvet lapozgatja. Ha ebben a pillanatban maszklenyomatot készíthetnék róla, az arckifejezése ujjongó lenne. A közös elragadtatásban ránk esteledik. A hozzáférhetetlenség utáni sóvárgás hangulata üli meg a szobát. A képekkel zsúfolt, műteremszerű szobában hajbókoló szolgalelkek legkülönbözőbb érzelmeket kiváltó dinamikája tombol. Zenészek, színészek, mítoszi hősök és kiskatonák szemen kitörő lendülete. Arcuk arcaimé. Tolvajok és meglopottak, akiktől nem tárgyat, kézzel foghatót raboltak el, hanem például valami kékeszöld meghatározhatatlant. Bosch poklát? Kéjt? Álmot? Netán vágyat? Mindenesetre az érzelmek valamelyikét, nyers vagy érettebb formáját, amely gondolatokkal vegyítve adja a költészetet — versben, zenében, színben egyaránt. — A költészet sokkal mélyebben él bennem, mint a próza. S a költészetből is legfőképp az érzelmi összetevők — Nezvalt idéz, sajátos, burkolt hangzással. Ügyel a tónushatásokra. Akárha képet festene. — Művészi alapállásom tűnhet racionálisnak is, holott nem teljesen az. Inkább érzelmeimmel tudatosítok, fedezek fel dolgokat még ma is, akár kamaszkoromban, amikor szinte mindenre viharos érzelemvilágommal reagáltam. S ez máig megmaradt. Megmaradt, mert a jelleméből fakadt. Elmereng. — A színház is érzelmileg nyugtatott meg. Itt születtem, Bratislavában. Anyám, szeretőm is ez a város. Amikor tizenkét-tizenhárom évesen szinte elviselhetetlen érzelmi szomjúságban éltem, a város szellemisége óvott. Tárlatokra, moziba, színházba jártam. Már egy tökéletesen megfogalmazott mondat is hatalmas érzelmi élményt jelentett, s jelent ma is. Talán e fölfedezett tökély tudatosítása tette lehetővé, hogy szüntelenül robbanásra kész érzelmeimmel ne bántsak senkit. Hogy magamat korrigálva, befelé forduljak. Ez akkor jellemformáló leeke volt. Házi feladat magatartásból. Ma? önérdek. Könnyű volna ecsetelni, miért az, de inkább az önérdek mechanizmusának taglalására szorítkoztatom az olvasót. Arcán nyugvópontot keresek. Nincsen. A szem, a száj, az egész arc belső dinamikát zár körbe, s jelenlétével a külsőt is meghatározza. Annak, aki a zenei műveltség és érzés elemein, a (Igor Grossmann felvétele) színház rendkívüli szellemén s a költészet kimeríthetetlen hitén még nem jutott túl, szinte megszállottnak kell, hogy tűnjön. Előnye, hátránya is van ennek, de semmiképp emberfeletti volta. Egyszerű, harmincéves közép-európai ő, aki, hogy a középszerűség sose pártfogolja, egyszer s mindenkorra utasította magát, hogy érzelmei és gondolatai eredetének, általa megszabott útjainak alaposan utánanézzen. Szerényen és alázatosan rögtönöz tárlatot a MATESZ és a Thália színészeiről készített rajzaiból, festményeiből. Fölösleges mozdulata, jelzője nincsen. Miközben lelkének arányát méretezem, amellyel munkáját végzi, örven- dően mondja, milyen alkotó hatással volt rá a hölgy, aki ekképpen mutatkozott be — fa som öreq pressburgerin, a volám sa Palotás Gabi. — Komáromból hazajövet nyomban megfestette őt. S amint közli ezt, végleg megszűnik görcsölő várakozásom, amellyel e beszélgetésre elindultam. — Amikor a Képzőművészeti Alaptól megkaptam a színház-ösztöndíjat, még nem ismertem a köszínházon kívül egyéb színházat. A Magyar Területire a feleségem, Mikola Anikó hívta föl a figyelmemet. Azonnal érdekelt s izgalom töltött el, hiszen lehetőségem nyílt megismerni a kőszínház ellenpólusát, a tájaló népszínházát. Es nem csalódtam. Együtt éltem a színészekkel, együtt vándoroltunk. Előttem vetkőztek, öltöztek, vitatkoztak, ettek-ittak. Ebben az élményben itt részesültem legelőször. Számomra itt honosult át életté a kulissza mögötti világ. E világnak intlmebb része. Kellemes emlékem az *■ Othello hodosi előadása. E Dunaszerdahely melletti kisközség művelődési otthonának pindurkó öltözőjében különleges alkotói atmoszféra jött létre. Az előadás valamennyi férfisze- revlője ebbe a helyiségbe préselödött, alig tudtam megmozdulni, de éreztem, rajzolnom kell, nem hagyhatom ki a színészi átlényegülés ily ritka perceit. Itt láttam Dráfit, megválva önnön lényétől, de még nem teljesen mórrá lényeqülten. Élesen láttam a költői teremtés és átértékelés lélektanát. Ezt a Nemzeti Színházban soha nem kaphatom meg. Mármint, ezt a hangulatot. Ott túlontúl tágas a tér. Vacsora közben sorolja, hogy a komáromi (Komárno) és a kassai (Ko§i- ce) színészek közül kik hatottak rá emberségükkel, kik színészetükkel, kik mindkettővel. Félreérthetetlenül érvel, árasztja a magabiztosságot. Majd hosszasan beszél arról, hogy a személyes látomást, tárgyi valóságunk kénét, érzelmi tapasztalásait, s az emberiség egyetemes kulturális örökségét miképpen igyekszik szerves egységbe foglalni. Neki az ősi kínai kultúra tegnapi történelem. Elérhető valóság, áme- lyet élni kell. Az altamírai barlangrajz ugyanolyan fontos szellemi öröksége, mint Lőcsei Pál mester oltárképei. A biblia, mint a korán, a filozófiák öszszessége, mint századunk művészi stílussajátosságai. Az önként vállalt rend állandósítja benne a környezetével történő szüntelen eszmecserét. Még mindig esik. Talán a páradús levegőtől, talán a vaksötét éjszakától nyugtalan. Ittlétem óta ki tudja hányadik cigarettát szívja. A műteremmé átalakított szoba cserépkályhájánál köny- nyedén átvált egy más körre és tematikára. — Szovjet és amerikai tudósok megállapították, hogy Nyugat-Afrikában van egy hatalmas kráter, amekkorát csupán a pillanatnyilag világon levő valamennyi atombomba bevetésével tudnánk létrehozni. Feltételezésük szerint ez a kráter radioaktív robbanás képződménye. Azaz: az emberiség egyik, ki tudja hányadik degenerációjának kórképe. Az öreg Mezopotámia területén több ezer éves galvánelemeket találtak, amelyekkel villanyáramot termeltek. Ezek szem elől téveszthetetlen örökségeink. Már csak azért is, mert földgolyónk valamennyi kulturális öröksége valamiképpen mindig a katasztrófa képét őrzi. Bólintok. Jólesően veszi tudomásul, hogy teljesen egyetértünk valamiben. Brecht írja: „Egész életünkön át a létért harcolunk — egymás ellen.“ Egymás ellen, mert, hogy szójátékkal éljek: — egymásért — egy másért. Reggel ezzel fogad: — Beképzeljük magunknak, hogy nemzeti kultúrában élünk. Sajnos, ez az önteltség sokszor elszakítja a köldökzsinórt, amely nemcsak a múlt nélkülözhetetlenségeivel köt össze bennünket, hanem a ma élő népekkel is. Ez a katasztrófák eredete. A világ- katasztrófáké is — írom jegyzetfüzetembe és a mézízű teát szürcsölöm. Anikó elfelejtett cukrot vásárolni. Huncutul kortyolgatja mézes kávéját. — Tegnap, amikor a Michelangelóról szóló könyvet lapozgattuk, tudod, amikor szóba hoztad Rodint, MeStroviőot s én Henry Moort, félbe akartam szakítani párbeszédünket, hogy dolgozni mehessek, de ... — Kezével jelzi: ez is fontos munka. Fontos, mert egymás megismeréséért történik. — Az ember becsületesen él, s miközben csiszolja nézeteit, nem tér el élete krédójától, hitvallásától. Ez nagyon fontos. Az én krédóm az emberek érzésvilágának el- sőrendűsége. Az emberi nyelv teljesen elégtelen annak megrajzolására, ami a lélek szféráján legbelül, a szerelemben, a vágyakban, az álmokban, a médiumban lejátszódnak. Itt van a költészetnek, a prózának, a drámának, azaz a kimondott szónak óriási hátránya a képzőművészettel, s a zenével szemben. Persze, az érzelmeket az akaratnak, a tudatnak, a rációnak szüntelenül korrigálnia kell. Ez a korrigálás minden művészet lényege. A színházé is. Valami ilyesmit fedeztem fel Kassán és Komáromban. Annak szándékát, ha azt akarjuk, hogy másképp lássanak bennünket az emberek, nem a nemlétet kell tetten érnünk, gyógyít- gatnunk, megrajzolnunk és eljátszanunk, hanem a létet, a maga fölbontható, elemezhető bonyolultságában. (Idős édesanyja mesélte, Ötátrafüre- den (Stary Smokovec) élve, betegeskedő, ötéves kisfia az orvosi rendelő gipszcsontvázára pillantva így ujjongott föl: — Nini, egy bácsi...! — Azaz: tetten érte a létet.) Később újra a képeket nézzük, festményeinek kétpólusosságát,. amely látszólag mintha a lélektani törvények megszegésére készülődne. Ismétlem: látszólag. Mert valójában a holnapok stílusa ez. Marxszal példázva: ami az emberi agyban, az valamilyen formában a valós életben is létezik. A felszínben az alatta vegyülő. Az arcban a szellem összetevői. És fordítva. Egyelőre színekkel ábrázolva. Akárha zenével. Akárha Bartók Kontrasztjával, amelyben a szellem szempontja anyagon, eszmén egyaránt uralkodik. Ebédig tartanak. És zenével, és költészettel, és színházzal, az egyetemesség tudatával... És egy közös színházi csalódással. Kassaival. Majd Kassáról eljövet egy fölbonthatatlan éjszaka emlékével: Hárman ülünk a kupéban, amikor a Magas-Tátra legeslegközepén, mint a mesében, hirtelen megáll a vonat. Az ablakhoz lódulunk. Olyan az ég, mintha sürvedne, pedig pirkad. Tüdőbe hasító levegő, madárdal, vadzöld fegyveserdő, hatalmas hegy láb — patakcsobogással ... Döbbenten hallgattunk. Mindhármunkban reneszánszát élte a romantika? A rousseau-i szellem? A madáchi? Melyik? Melyik? Azóta sem szóltunk erről. Kora reggel sem, amikor búcsút vettünk egymástól a szlovák főváros pályaudvarán. De már akkor is jól fogtunk kezet. Anikó bevallja, vágya e tátrai hajna- lodást novellába ágyazni, Marián talán- talán megrajzolja, egyelőre érleli. Még egy körpillantást vetek az ismert színészarcokra. Palotás Gabi, Cti- bor Filőík, Lengyel Ilona, Ivan Rajniak, Horváth Lajos és a többiek valami rö- könyödöttséget, valami félelmes ráeső- dálkozást tükröznek. — Szevasz és gyere gyakrabban ... szervusz... Érzem, jól fogtunk kezet. így kellene mindig, állapítom meg, amikor a mannaként hulló esőben a trolira szaladok. így kellene . I. SZIGETI LÁSZLÓ Marián J. Mtnaroviő tollrajza
