Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-20 / 47. szám
T örtént egyszer, hogy Ady Endre, nemzedékének akkor már elismert, vezető költőegyénisége, „Magyar jakobinus dala“ címmel írt verset, amelyben a magyar, horvát, szláv bánatról, Magyarország elnyomott népeinek egyesüléséről szólt, hogy akiknek ma semmijük sincs, holnap övék lehessen minden. Haladó demokratához, sőt, demokratikus forradalmárhoz illő gondolatok ezek. E költeményre, P. 0. Hviezdoslav, nemzedékének ugyancsak vezető költőegyénisége, 1910-ben „Ty herolde, svitajúcich casov“ című versével válaszol. így került a szlovák értelmiségiek és írók tudatába Ady Endre, hogy majdan létrejöjjön az a kapcsolat, amelyet egyes irodalomtörténészek a szlovák irodalomban Ady-kul- tusznak neveznek. A szlovák értelmiségi réteg, főleg az írók és a magyar iskolát végzettek, biztosan olvasták Adyt azelőtt is — eredetiben. Hviezdoslav szintén ismerte, de nem fordította. Túlságosan lekötötték a világirodalom klasszikusai, főleg a szláv és a német irodalom halhatatlanjai, sőt Arany, Petőfi, Madách is. És az Ady-köteteiben talált lapszéli jegyzetei elárulják, hogy nem nagyon rajongott a magyar költő lírájáért. Miben egyeztek hát, s miben különböztek? Ady hétszilvafás, nemesi sarj, Dózsa György unokája, markos magyar; Hviezdoslav keménykötésű szlovák, az Adyéhoz hasonló családból származott, de megfontoltabb és népiesebb. Mindketten gyűlölték az arisztokráciát és a kizsákmányoló burzsoáziát. Csakhogy az arisztokrácia és a nagy- polgárság magyar volt, s nemcsak a magyarokat, hanem az akkori Magyarországon élő más népeket is elnyomta. Ady tehát az uralkodó nemzet fia volt, Hviezdoslav pedig egy szociális téren is elnyomott nemzeté. Mindketten ostorozták népüket, de egyben ösztönözték is a szociális elnyomás elleni harcra, csak Ady kérlelhetetlenebből, forradalmibb hangon. Mindketten hittek istenben és föllázadtak ellene. Hviezdoslav felrója neki, hogy tűri nemzetének elnyomását, nyomorban tengését. Ady, az individualista, gyűlölte a hazai viszonyokat, az elmaradottság, a mozdulatlanság, a gyávaság, a határozatlanság, a nyárspolgári bárgyúság miatt. Hviezdoslav kisvárosban élt, emberek között, róluk írt, eszményítette, de bírálta is őket. Ady menekült, menekült a faluról, a gyűlölt kisvárosból, sőt még Pestről is, nyugat felé, Párizsba, ahonnan aztán kegyetlen lelkifurdalással tér vissza. Hviezdoslavnak nincsenek szerelmes versei, csupán az ún. biblikus költeményeiben és drámáiban érezhető némi erotikum. Ady költészete tele van szívtelen, gonosz, értelmetlen szerelemmel, a falu gyűlöletétől és Párizs dicsőítéséből fakadó hangokkal, tragikus ízekkel, az élet és halál dialektikájával. E sok különbözőség ellenére mégis megtalálták a közös nevezőt a népük szebb jövőjéért vívott harcban. Ady Az utca éneke című ciklusban, de más műveiben is — sokkal lázadóbb, mint Hviezdoslav. Ő a rebellis. Igaz, fiatalabb a szlovák költőnél, s a szociális harcok leghaladóbb szellemű időszakában élt. Érdemes megemlíteni, hogy Hviezdoslav már említett költeményének megjelenése után egy évvel, a nála 11 esztendővel fiatalabb Martin Rázus Odkaz IHagyaték) címmel verset közöl, amelynek A magyar költőhöz alcímet adta. A vers megírására — észrevehetően — Ady és Hviezdoslav baráti versengése késztette. A költemény azt is elárűlja, hogy szerzője több Ady-verset ismert. Ám ez csak érdekesség, hiszen Adyt ebben az időben még nem fordítottak. Újabb és fiatalabb szlovák költőnemzedékeknek kellett porondra lépni, hogy legyőzzék elnyomott nemzetük értelmiségének ellenszenvét, amellyel a kultúrát, irodalmat és népet magyarosítani igyekvő uralkodó körökkel szemben viseltetett. Igaz, hogy már korábban is megjelentek magyar irodalmi alkotások szlovák nyelven (Arany, Petőfi, Mikszáth, Madách, Jókai művei), de ezek is tiltakozást váltottak ki. Ady modern költő volt, elődjei ellen indított harcával megkezdődött a magyar irodalom új, haladó korszaka, de ekkor még kevés volt a szlovák olvasó, irodalmi lap. Ady műveit először Stefan Krcméry, a nálánál tizenöt évvel fiatalabb szlovák költő fordította, aki később a Zi- vena teoretikusa lett. Nemegyszer hallottam, hogy Ady eme nagy csodáló- ja, a költő verseit eredetiben szavalta, mégsem lett Ady haladó eszméinek követője. Főként a társadalmi kérdésekben nem, jóllehet Ady műveit 1918 után is fordította, sőt már 1921-ben a Slovenské pohfadyban közé tette Az idő rostáján változatát, s amikor az eperjesi (Presov) Pallas gondozásában Ady-antológia jelent meg, az olvasóknak ő mutatta be Ady személyiségét és munkásságát. Sohasem ért fel a költő szociális kérdésekben fölöttébb haladó szelleméhez. Szociális lázadónak, az elnyomott nemzetiségek védelmezőjének, nemzete szigorú bírájának, ugyanakkor dekadensnek, s egyben a bendegúzok keménykötésű utódjának képzeli, akit megszédített Párizs. Szerinte Ady költészete „sötétvörös, nehéz illatú, mérgező virág“. Visszatér e témához 1935-ben is, az Elánban, Ady szlovák tükörben címmel megjelent cikkében. Elismeri nagyságát, de polgári humanistának és demokratának. Zrínyitől, Balassitól, Madáchtól és Petőfitől eltérően a szlovákok számára idegen embernek tartja. „Szeretem, de félek tőle...“ — írja, mégis évtizedeken Jón Ponican Ady-kép Székely Aladár albumából át fordítja műveit. Az 1944-ben kiadott Z cudzích sadov (Idegen kertekből) című válogatásban hat Ady- verset közöl, műfordításainak második kötetében már tízzel többet, köztük a Magyar jakobinus dalát, amelyet 1948-ban, a szlovák Ady-fordítók közül elsőként publikált a Tvorbában. Időközben újabb fordítók jelentkeztek: E. B. Lukác, fán Smrek, Vladimír Roy, Tido Gáspár (prózával a Slovensky svetben), Borin (a Vatrá- ban). 1923-ban Emil Boleslav Lukác hat Ady-fordítást jelentet meg; ezek előszavában kiegészíti és kijavítja Krcmérynek Adyról rajzolt portréját, a költőt a modern magyar líra legnagyobb alakjaként mutatja be, és tagadja, hogy dekadens lett volna. Talán első verseiben, később azonban szociális, forradalmi költővé lett, s magára vonta a magyar uralkodó osztály hatalmát. Ettől fogva Lukác lett Ady munkásságának legszorgalmasabb szlovákiai védelmezője, művészetének terjesztője. De Ady népszerűsítéséhez a Prúdy is hozzájárult 1924-ben azzal, hogy fán Smrek fordításában Kázmér Ernő cikkét közölte magyar írókról, köztük Adyról. Rámutat Ady haladó politikai szerepére és kiemeli a költő művészetét. És elérkeztünk 1937-hez, Ady születésének 60. évfordulójához, amelyet Szlovákiában is megünnepeltek. A Reggel című szlovákiai magyar folyóiratban E. B. Lukác cikket emlékeztet a költőre, Vladimír Roy pedig költeményt ír Ady Endréhez. Újabb Ady-fordítók jelentkeznek: Eudo Ondrejoy, Vojtech Marko, Valentin Beniak és Gregor Cút. B. Müller cseh nyelvre fordítja a verseket, de szlovák lapokban teszi közzé. Közben terjed a vélemény, hogy Ady műveit igen nehéz lefordítani. Ady költészete mégis — persze, polgári demokratikus alapokon — a két nép közeledésének eszközévé, s egyúttal olyan kovácsműhelyévé válik, amelyben a szlovák költők élesíthetik fegyverüket. Az Ady szellemiségének hódoló, haladó szlovák és szlovákiai magyar demokratákat a Pen Club tagjai, köztük Győry Dezső, Roy, Lukác támogatják. Magyar írók érkeznek hazánkba, szlovákok utaznak Magyarországra. Zömükben persze haladó szellemű Ady-követők. Közben az ellenzék is hallatja szavát. Vita indul arról, nem túl sok-e már az Ady-fordítás. Rudo Uhlár a Luk című folyóiratban az Ady-epigo- nokra figyelmeztet. A legnagyobb Ady-hatást Borinnál érzi, de véleménye szerint kezdetben Lukác, Niz- fíansky, Poniőan, Zarnov és Krcméry, a prózában pedig Tido GaSpar is Adyt utánozta. Ady műveinek fordítását fölöslegesnek, károsnak és időszerűtlennek, magát Adyt pedig dekadensnek és túlhaladott költőnek tartja. A Prágai Magyar Hírlap lényegében egyetért Uhlár támadásával, ami természetes, hiszen jobboldali lap volt. A költőt azonban Lukác védelmébe vette: Ady az élet költője, nem pedig a halálé, ezért időszerű. A Luk azonban nem változtat véleményén. Lukác és az / dy-barátok irodalmi estet rendeznek. Lukáé előadást tart, Ady-verseinek szlovák és cseh fordításait szavalják; a vitában pedig minden felszólaló egyetért Lukáccsal. A vita folytatódik, sőt személyeskedésbe csap át. Ekkor már kevesebb Ady-művet fordítanak, de a meglevőket irodalmi estekan terjesztik Bratislavában, sőt a budapesti csehszlovák nagykövetségen is. Lukéi: folytatja Ady műveinek megjelenéséért vívott harcát a Politikában, a Slovensk? vecerníkben, ugyanitt veszi nagyító alá B. Müller cseh nyelvű válogatását is, amely időközben Bratislavában megjelent. De az ellentábor nem nyugodhat. Uhlár a prágai .Detvan 1932-es évkönyvében értekezést közöl A szlovák és a szomszéd népek irodalmának kapcsolatai címmel, s az írás nagyobbik részét Adynak szenteli. Bá,r elismeri Ady művészetének nagyságát, amely legalább ötven évet lendített a magyar költészet fejlődésén, ám ismételten hangsúlyozza dekadens voltát. De Ady éppen a dekadenciával jut az európai költészet legmagasabb fejlettségi fokára, s így a forradalmi, a proletár és a szocialista költészet csúcsára is. A Bujnák- emlékkönyvben megjelent Ady s a dekadencia című írásával ismét Lukác válaszol. 1934-ben Vojtech Marko kilencvenkilenc Ady-verset ad ki szlovákul, ám a kötet sem válogatásban, sem forőí-. tói-művészi színvonalban nem éri el a kívánt színvonalat, hamar feledésbe merül. Ezt megelőzően Lukác és Szalatnai Rezső a bratislavai rádióban a csehszlovák—magyar kulturális közeledés kérdéseiről beszélgetnek. Természetes, Ady költészetéről is szólnak. Mindkettőjük beszédéből kihallik a szándék, mely szerint az Ady-kultuszt egészséges mozgalommá kéne terebélyesí- teni. Ez azonban nem sikerült, csupán az írók ügye maradt, kivéve Bratislava elővárosában, Dornkapliban az 1936-os május elsejét, amelyen Ady- verseket szavaltak. Adyt 1937—40-ben is fordították, cikkek jelentek meg a Novy svetben és az Elánban, .amelynek kiskönyvtár sorozatában Lukác utószavával és fordításában huszonkét Ady-vers jelenik meg 1941-ben, Ifjú szívekben élek címmel. A haladó kritika köszönti az Ady-versek szlovák kiadását, azonban elmarasztal néhány fordítást és keveseli a példányszámot. A Gárdistában Safto Mach szól Ady állítólagos „destruktív költészetéről“ és „dekadens szelleméről“. Lukác, Hviezdoslav Adyhoz írt közismert versére hivatkozva védi a költőt. De — újra a Gárdista kezdeményezésére — kerekedik ennél sokkal veszélyesebb vita is, miután 1943-ban Szalatnai Rezső szerkesztésében és Lukáé előszavával megjelenik Fekete vizek partján címmel a modern magyar költészet antológiája. A kiadvány 62 verse közül 16 Adyé. A támadást, Lukácra rontva, Strmeft kezdi, majd Smreket vádolja, hogy az Elánban jelentette meg a könyvet, hogy a magyaroknak dolgozik, s irredenta, hiszen látnia kellett, hogy a borítólap Pegazus-rajzában a Nagy-Magyarország térképe rejtekezik. A vitára még a Kocúr című vicclap is reagált, karikatúrájában Smreket és Lukácot magyar mundérba bújtatta. Ez is azt mutatja, hogy az ellenzéknek elfogadhatatlan volt Ady haladó szelleme. Ez is elmúlt persze, és a felszabadulást követően, főleg 1948 után szabad út nyílott Ady költészete előtt. Beszélték ekkorába, hogy Fábry Zoltán Ján Smrek társaságában megjegyezte, miszerint Ady fordíthatatlan. Smrek, munkához látott. Segítőre is talált, az Ady-csodáló Szántó László akadémikus személyében, aki nagy hasznára volt Ady gondolat- és szófüzéreinek értelmezésében. Smrek 1950-ben kiadja gazdag, 176 -versből álló válogatását, amely méltó Ady életművéhez. 1957-ben Valentin Beniak jelenteti meg a magyar költő műveiből válogatott Vecerná blyska- vica (Esti villámlás) című antológiát, amelyben 58 Ady-vers olvasható, de sem válogatásban sem a műfordítás színvonalában nem mérhető Smreké- vel. Ady munkásságával túlszárnyalta elődeit, bevilágította korát, melyet páratlan, hiteles képekben örökített meg. Nemcsak a magyar, hanem a szlovák irodalom fejlődését is felgyorsította, s neíncsak hazáiéban lett naggyá, hanem a világirodalomban is. Nem kell félnie azoktól, akik utána jöttek és jönni fognak. XI. 20.