Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-13 / 46. szám
XI. 13. A művész és az alkotói szabadág „Hazám népének szól dalom" A költő közéleti elhivatottságának kérdése oly régi, mint maga a költészet, mégis újra és újra vita tárgyát képezi az arisztokratikus művészetfelfogás hívei között. Ezek egyébként ma már olykor azt is készek elismerni, hogy a múltban az elkötelezett költő típusa joggal volt népszerű. Napjainkban azonban, teszik hozzá, a modern életforma elszigeteltségre kárhoztatja az embert, és arra tanítja, hogy alkotói, szellemi lehetőségeit az egyéni élet szférájában, vagy ahogy finomkodva nevezik, a „pianissimo“ szférájában bontakoztassa ki. A tőkésországokban tett utazásaim során meglepetten tapasztaltam, hogy ezt a felfogást néha komoly képzőművészek, költők, zenészek is vallják. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy itt némelyek szándékosan szeretnék ketrecbe zárni a költészet szabadságszerető múzsáját. Különösnek találtam például, amikor arról beszéltek, hogy manapság az intim érzelmek kerülnek a költő érdeklődésének homlokterébe. Tény, hogy az igazi lírát, a szerelmi lírát például mindig mély érzelmek és gondolatok telítik, enélkül nincs is költészet. Mindig voltak és lesznek azonban olyan költők, akik szélesebb alkotói skálán játszanak, akik mesterien ragadják meg a pillanat nyújtotta élményt, mások finoman emelik költészetté az intim érzéseket, megint mások a nyílt és határozott elkötelezettséget képviselik. Az irodalom kissé a pándurhoz, a mi dagesztáni népi hangszerünkhöz hasonlít, az írók pedig olyanok, mint a húrok: minden húrnak megvan a maga hangja, de együttes zengésük adja meg az akkordot. A társadalom nem nélkülözheti a költészet hangszerét. Milyen szomorú és unalmas volna a múzsák gyülekezete a mai Parnasszuson, ha mindenkit sikerülne meggyőzni arról, hogy „pia- nissimóban énekeljen, ha a költők mélyen individuális tevékenységét egy mélyen individualista filozófia befolyásolná. Csakhogy maga ez a filozófia is tarthatatlan a mai költészet gazdagságával és sokszínűségével szemben. A költészet értékelése egyre kevésbé a bennfentesek magánterülete. A költő és a költészeteszmény megválasztásában mind nagyobb szerep jut az olvasónak, vagyis az embereknek, a népnek, az emberiségnek. Az olvasó a maga módján osztályozza a költőket. Van, akit figyelemre méltónak talál, mégis közömbös marad vele szemben. Vannak, akiket érdekeseknek tart, akikről szívesen vitatkozik is, de verseiket mégsem érzi közelinek. És vannak költők, akikért az olvasó kész harcba szállni, mivel ezek maguk is harcosok. Ezekről a költőkről talán nem beszélnek olyan sokat, inkább gondolkodnak róluk, némán hallgatják dalaikat, szomjasan lapozgatják új verseskönyveiket. Ilyen költő volt például a chilei Pablo Neruda, a szovjet költészetben pedig Alekszandr Tvardovszkij. Ezekhez a költőkhöz az olvasók mindig azzal a komolysággal, Izgalommal viszonyultak, amellyel a beteg fordul orvosához: gyógyulást vagy halált hoz a sebészkés? Bizonyos vagyok abban, hogy minden költő csak úgy válhat naggyá, ha tisztességgel, bátran és hűségesen szolgálja népét, az embert és az emberiséget. Az igazi költő fogalma elválaszthatatlan a népi költő fogalmától. „Hazám népének szól dalom“ — Tvardovszkijnak ez a verssora a világ örömére és gondjaira nyitott költészetének lényegét fejezi ki. Bármily különös, akadnak emberek, akik a szovjet olvasóknak megpróbálják bebeszélni, hogy a társadalmi elkötelezettség, az állásfoglalás béklyóba veri a költészetet, kerékbe töri a művész egyéniségét, idegen testként illeszkedik a tiszta költészet világába. Az ilyen vélekedésekre csak azt felelhetem: a szovjet költők szemében a művészi szabadságot és a társadalmi elkötelezettséget nem választhatja el éles határvonal. Persze akadnak nálunk afféle tehetségtelen versfaragók is, akik „ügyeletes alkalmi ódákat“ írogatnak, és ezeket korántsem a művészi szándék vezérli. Én azonban az igazi költőkről beszélek, akik nem is firtatják, hogy „megbéklyózza-e“ őket vagy sem az a „társadalmi megrendelés“, amelyet különben ők maguk vállaltak szívükre, lelkiismeretükre hallgatva, hogy elmondhassák a költővel: „ ... az iqazság és szívem összeforrt. Az országgal, s a harcosokkal történt vagy csak az én szívemben volt?“ Vajon megeshetett-e egyáltalán a múlt vagy a jelen költészetében, hogy egy igazi költő kívülállóként szemlélhette népe életét? Tudjuk, hogy erre nincs példa. Annál meglepőbb, hogy némelyek felépítenék az elefántcsonttornyokat, igaz, modernebb változatban. Az úgynevezett „pianissimo“ elzárkózott szférája csak az egyik változat a sok közül. Nemzeti és általános emberi Egy nemzetközi költőtalálkozőn meglepetten hallgattam az egyik résztvevőt. „Uraim, önök különböző országokból jöttek ide, különböző népeket képviselnek — mondta az illető. — Én azonban nem képviselek egyetlen országot, egyetlen népet sem. Én egyszerre képviselem valamennyi nemzetet, valamennyi országot, mivel én a költészet küldötte vagyok. Igen, a költészeté. Az egész Földet beragyogó napsugáré. A költészet éltető esője minden nemzet földiét megöntözi, fáia minden országban ugyanúgy zöldell...“ Ez a költő a maga elefántcsonttornyát egyenesen kozmikus magasságokba emelte. Sokan megtapsolták. Én viszont úgy érzem, hogy mi költők, bár az egész világ sorsáért felelősek vagyunk, ha nem kötődünk szülőföldünkhöz. népünkhöz, akkor nem képviselhetjük a világot sem. Gyermekkoromat egy kis avar faluban töltöttem, ifjúkoromban megismertem szűkebb hazám, Dagesztán népének életét, felnőtt lettem, mire feltárult szemem előtt a szovjetek országa és az egész föld. Bárhová vessen is a sors, mindenütt annak a földnek, azoknak a hegyeknek és annak a kaukázusi falunak a képviselője vagyok, ahol első ízben ültem lóra. Mindenütt Dagesztán küldöttének érzem magam. Ám visszatérve szűkebb pátriámba, az általános emberi kultúra képviselőjének érzem magam. Tudom, hogy a nemzetköziség eszméje megnemesíti a hazaszeretetei, fesztelenebbé és emberibbé teszi a nemzeti érzés minden megnyilvánulását. Mennyi krokodilkönnyet hullattak a szovjet kultúra ellenségei, azt panaszolva, hogy a szovjet-orosz irodalom elnyomja a Szovjetunió nemzetiségeinek irodalmi hagyományait! Mindenáron fel akarják szítani a nacionalizmus lángját, hogy megrendítsék a Szovjetunióban élő népeknek a lenini nemzeti kultúrpolitikába vetett bizalmát. A nemzetközi önzésre apellálnak. A költészetben azonban a nemzeti jelleg is nemzetközi érvényűvé válik, ha a tehetség bontja ki, és korának haladó eszméi telítik. Irodalmunk szovjet irodalom. Különböző nyelveken szólal meg (csak Dagesztánban kilenc nyelven jut el az olvasóhoz), jelen vannak benne a hegyek és völgyek, a falvak és városok, az egész hatalmas ország, a szovjet irodalom az egész ország, a világ kultúrkincse. A szovjet költő számára az elkötelezettség mindenekelőtt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom eszményeihez való hűséget jelenti. Hallgatva azokat, akik arra próbálnak rávenni bennünket, hogy mondjunk le erről a hűségről, azoknak a hangját vélem hallani, akik legszívesebben közönnyel gyilkolnák a költészetet, kitépnék a költőt a nép életéből, és kívülálló szemlélőt csinálnának belőle. De hát hogyan képviselné a költő a népet, ha nem vállalja sorsát? A béke és a jó szándék védelmében Alekszandr Biok, az Ismert orosz költő ezekkel a szavakkal fordult az értelmiséghez a forradalom idején: „Hallgassátok a forradalom zenéjét.“ A szovjet költészet legjobbjai ugyanolyan hűséges érzésekkel viseltettek a forradalom, mint a szülőhaza iránt. így volt ezzel édesapám, Gamzat Cadasza avar költő is. Emlékszem Alekszandr Tvardovszkijra, aki nem kedvelte a nagy szavakat, de a forradalmat mélységes meggyőződéssel szülőanyjának nevezte. És hozzátette: lehet, hogy mások, a kívülállók számára a hibái is láthatók, de nekem mindenekelőtt — anyám. Tudom, hogy Tvardovszkij nem vakon szerette a forradalmat. És nemcsak fiatalon lelkesedett érte, hanem abban az életkorban is, amikor egy nehéz életpálya és súlyos tapasztalatok álltak már mögötte. Nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy a szovjet értelmiségen belül vannak olyanok (igaz, nagyon kevesen), akik nem így, vagy nem egészen így viszonyulnak a forradalomhoz. Ezeket a polgári sajtó „másként gondolkodóknak“ nevezi és úgy próbálja feltüntetni a dolgot, mintha a Szovjetunióban a „másként gondolkodást“ a törvény üldözné. Különösen akkor jönnek lelkes izgalomba, ha az említettek közül valaki nyilvánvalóan közönséges bűncselekményt követ el, és ezért a vádlottak padjára kerül. És bár ilyenkor sohasem nézetekért, gondolkodásmódért, hanem igenis bűncselekményért ítélik el az illetőket, a nyugati sajtó mégis „politikai pereket“ emleget. Lelkiismerete szavára ... Az író — ha becsületes és őszinte ember — a lelkiismerete szavára válik a forradalom, a kommunista párt eszméinek hordozójává, képviselőjévé. Aki úgy véli, hogy ezzel odavész a művészi szabadság, és az író mintegy „tollba mondást“ ír, az nem érti meg, hogy az emberi lelkiismeret a mi fogalmaink szerint éppen az, ami nélkül nincs szovjet költő. A lelkiismeret az, ami szárnyat ad alkotó képzeletének és közéleti felelősségtudatának. Korunkban .a költészet határai kitágultak: a versek már nemcsak egy országon belül, hanem nemzetközi méretekben is részt vesznek az eszmék harcában. A világ mindinkább felismeri, hogy a háborús veszély nemcsak anyagi terheket ró az emberekre, de lelkileg is megnyomorítja őket. És a költő hivatása, hogy a jó szándék, a szeretet és az emberség határait megvédelmezze a gonoszság, a gyűlölködés és a lelki sivárság fenyegetésétől. A költő ma nem lehet korának árnyéka: lángnak, fényforrásnak kell lennie. RASSZUL GAMZATOV Lenin-díjas költő Pavol Chrfan: ELGONDOLKOZVA
