Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-30 / 44. szám
nem az egész gazdaság — és az a tény, hogy már nem vagyunk csődben, semmiképpen sem pótolja a gazdasági növekedést.“ Mások meg rámutatva arra a fájdalmas tényre, hogy a lakosság 25 százaléka, azaz 13 millió ember a szegénységi szinten vagy az alatt él, a lakosság 84 százaléka kezében ,a nemzeti vagyonnak mindössze 7 százaléka van — azt is megmondták, hogy csak 1976-ban több mint 70 százalékkal növekedett Anglia 145 legnagyobb tőkés vállalatának projitja. Világos, hogy a profitnövekedést a dolgozók stagnáló jövedelme biztosítja. Rendkívül érdekes volt és az egész brightoni tanácskozásra rányomta bélyegét a pártvezér, fames Callaghan miniszterelnök beszéde. Callaghan nagyon határozottan jelentette ki, hogy a munkáspárt független párt, a munkáspártnak nincsenek koalíciós tervei, és a párt saját programjával kívánja a jövő évi választást nagy többséggel megnyerni. (Ugyanakkor megmagyarázta, hogy a jelenlegi parlamenti erőviszonyok, a mostani mandátum-megoszlás megkövetelte éppen a politikai stabilitás biztosítása miatt a liberálisokkal való együttműködést. De a kormányelnök szerint „ezért nem kellett politikai áldozatot hoznia a munkáspártnak“.) A Callaghan-beszéd egyébként az elképzelhető legoptimistább megnyilatkozás volt az utóbbi esztendők angol kormányelnökeinek beszédei közül. „A következő húsz esztendőben olyan úton visszük előre Angliát, olyan lesz a fejlődés, amilyenhez hasonlót kétszáz év óta, amióta ipari hatalommá lettünk, ez az ország nem látott... Az Északi-tenger alatti olajkincs olyan jövendőt ígér, aminőt tíz évvel ezelőtt még nem is remélhettünk, amikor pedig már voltak elképzelések ennek az új gazdaságnak a kihasználási és felosztási lehetőségeiről“ — mondotta a többi között a kormányelnök, aki azonban nem tudott felelni — vhgy talán nem akart felelni! — azokra az éles bírálatokra, amelyek a multinacionális vállalatok angliai szerepével kapcsolatosan zúdultak a kormányra. A felszólalók, mindenekelőtt a baloldali küldöttek, elmondották, hogy az ország termelését száz, a kivitelnek pedig valamivel több mint a felét ötven multinacionális nagyvállalat ellenőrzi. Példákkal is megerősítették, hogy ezek a multinacionális nagy- vállalatok durva módon nyomást gyakorolnak a munkáspárti kormányra, és nem egy alkalommal azt mondják, hogy ha a kormányzat követeléseiknek nem tesz eleget, otthagyják a szigetországot.“ A Callaghan-beszéd után még jó néhány felszólalásban esett szó ezekről a kérdésekről és végül is az elfogadott határozatban a multinacionális vállalatokkal kapcsolatban az áll, hogy: „Rá kell kényszeríteni ezeket a vállalatokat, hogy az ország érdekében tevékenykedjenek és vegyenek részt például a tervezési együttműködésben is. Ha pedig szükségesnek látszik, meg kell fontolni a vállalatok némelyikének államosítását is.“ A kongresszus, Brighton volt egyébként az első országos jellegű tanácskozás, ahol sokoldalúan és szenvedélyesen vitatták meg a fajgyűlöletet prédikáló Nemzeti Front tevékenységét. Amikor a kongresz- szus tanácskozott, már közismert volt, Manchester város tanácsa a helyi rendőrfőnök javaslatára október 31-ig betiltott minden politikai gyűlést és felvonulást. Az ok volt, hogy a Nemzeti Front október 8-ára felvonulást tervezett a városban. A manchesteri városi tanácsban az egyik munkáspárti tanácstag azt mondotta: hogy „a Nemzeti Front felvonulása az ország történetében példátlan erőszak-megnyilvánulásokkal fenyeget“. Magyarázatként megemlítette, hogy augusztusban, amikor Londonban, Lewisham kerületben menetelt a Nemzeti Front, a kialakult tüntetés sebesültjeinek száma közel 400 volt (csak rendőrt 270-et kötöztek be különféle sebesülésekkel a kórházakban), s ötvenhaton nyolc napnál hosszabb ideig nyomták az ágyat a tüntetés után. Külön kérdés, hogy vajon miként érzékelhető az a tény, hogy a mindössze 3,2 százalék színes bőrű bevándorló tényleg olyan súlyos veszedelmet jelent- het-e Angliára, hogy Enoch Powell volt konzervatív miniszternek van-e alapja arra a kijelentésre, hogy „ha ez így megy tovább, vérpatakok folynak majd az angol városok utcáin“. És nyilvánvalóan van abban valami elképesztő, hogy a konzervatívok egyik csillaga, Lord Hailsham a televízióban egyszerűen „a szólásszabadság elvesztése felé vezető első siralmas lépésnek“ nevezte, hogy a fasiszta Nemzeti Frontnak megtiltották Bírminghamban a tüntetést... Mindenesetre a munkáspárti kongresszussal egyidejűleg újra mind több és több tüntetésen lépnek fel szakszervezeti vezetők a munkáspárt következetesebb tagjai a Nemzeti Front és más fajgyűlölő csoportosulások ellen. Az egyik felszólaló a munkáspárti kongresszuson megjegyezte: a Nemzeti Frontnak adott minden támogatás tulajdonképpen megerősíti a Pretoriában és Salisburyben, Rhodesiában és Dél-Afrikában országló fehér fajvédőket is. G. M. pénzügyminiszter Thatcher asszony, a „legreakció sabb“ tory A MUNKÄSPART MÄR 1978-RA PILLANTOTT BRIGHTON 1977 Szinte egyetlen olyan kommentár Sem volt az idei munkáspárti kongresszusról írottak között, amelyből hiányzott volna egy érdekes megállapítás. Akár munkáspárti, akár konzervatív, akár francia, akár olasz megfigyelő kísérelte meg a legfontosabbat kiemelni az új brightoni konferencia-központban lezajlott tanácskozásról — egyhangúlag azt látta legfontosabb közlendőnek: „ez a nagy egyetértés csöndes kongresszusa volt“. A Frankfurter Allgemeine Zeitung, amely — akárcsak a nagy nyugati lapok nagy többsége — terjedelmes vezércikkben foglalkozott a brightoni eseményekkel, így kezdte az elemzést: „Aki a legutóbbi esztendők Labour-kongresszusaira gondol, úgy érezte, hogy egy másik világba tévedt. Semmi nem maradt a múltbeli gyűlölködő civako- ■dásból, a jakobinus átkozódásból, a kabinetben tevékenykedő munkáspártiak, a miniszterek elleni támadásból ... 1977 Brightonja, ezt mondják a pártbeli veteránok, az utóbbi évtized legcsendesebb kongresszusa volt.“ Az esztendőnként összeülő nagy tanácskozáson ezúttal nem kesebb, mint hat és fél millió ember képviseletében tárgyalt az 1177 küldött. Nem arról van szó, hogy az angol kormánypártnak ilyen óriási lenne a taglétszáma — a hat és fél millió azt jelenti, hogy a szakszervezetek kollektív tagságát is a szervezett munkások létszámával kalkulálják be a Labour követői közé. Az első kérdés, ami mindjárt fölmerül, ha megpróbáljuk áttekinteni a kongresszus vitáit, az: vajon miért volt olyan szelíd hangú, olyan csöndes a brightoni tanácskozás? Egyetlen mondatban felelni lehet. Anglia sorsdöntő választások előtt áll — 1978- ban a szavazók döntése esetleg egy egész évtizedre eldöntheti, kik állnak majd az ország kormányrúd- jánál, a most — a kis liberális párt életfontosságú támogatásával, így pótolva a többséget — a kormányzó munkáspártiak vagy a konzervatívok. Azok a konzervatívok, akikről a brightoni tanácskozáson újra megállapították: „Ezeknek a konzervatívoknak, toryknak a mostani vezére Thatcher asszony, hatvan esztendeje a legreakciósabb tory..." A párt baloldala, mint már annyiszor a múltban, újra engedett a jobboldali nyomásnak és most „a választásokra való tekintettel“ megszavazta a pártvezetés jelenlegi javaslatait. Egészen természetes, hogy szinte mindenki, kormányelnök, miniszterek, a legkülönbözőbb területről érkezett küldöttek egyaránt a munkanélküliség kérdésével kezdték felszólalásaikat. A munkanélküliek számával kapcsolatos statisztika összegező számai — többen visszautasították — érdekes módon a kormányban tevékenykedő vezetők szerint a szám „túlzott", a vidéki szervezetek, egyes szakszervezetek emberei viszont arról beszéltek, hogy a statisztika elhallgat bizonyos munkanélküli kategóriákat... A legérdekesebbé a vita az egyik iparág munkanélküli-helyzetével kapcsolatos megjegyzésekor vált. Az építőiparról van szó. Valamikor számos tőkés gazdasági szakembernek xaz volt a véleménye, hogy „ha az építőiparban van munka, akkor az egész gazdaság felfelé tart“. Angliában most az a furcsa helyzet alakult ki, hogy bár az összes prognózisok egyöntetűen a gazdaság egy-három éven belüli „gyógyulását“ jósolják, az építőipar helyzete az elképzelhető legtragikusabb. A brightoni kongresszuson legalább harminc felszólaló nevezte haldoklónak az építőipart. A baloldal egyedül éppen az építőipar kérdésében ragaszkodott határozati javaslatának elfogadásához — ez sikerült is. Ogy döntöttek, hogy a a munkáspárti kongresszus követeli a kormánytól az építőipar döntő részének államosítását, mert „a haldokló iparág megmentésének ez az egyetlen lehetséges módja“. Egy másik — ugyancsak baloldali javaslatra elfogadott határozat azt követelte, hogy nem kevesebb, mint egymilliárd fontot fordítsanak 1977—1978-ban az építőipari pangás leküzdésére és ennek az összegnek legnagyobb részét azonnal kiírandó közmunkák formájában juttassák a gazdasági életbe. Amikor a két építőipari határozatot elfogadták, a kormányt még egy utólagos támadás is érte, mégpedig „kebelbeli“ részéről. Eric Heffer, a végrehajtó bizottság tagja, újrakezdve a munkanélküli statisztikával kapcsolatos vitát, kijelentette, hogy a jelenlegi súlyos helyzetért, az egymillióhatszázezer munka- nélküliért, de az építőipar siralmas állapotáért is ugyanaz a politikai rövidlátás a felelős. Meg is nevezte a szerinte alapvető hibát: a közkiadások 1972 óta folyamatos csökkentését tartja a bajok okának. Heffer a baloldali küldöttek tapsa közepette jelentette ki, hogy a munkanélküliség iránti langyos magatartás választási vereségbe viheti a pártot. Természetes, hogy a tavasszal vagy a kora nyáron rendezendő választásokra gondoló pártvezetés és kormány igyekezett a lehető legderűsebb, legnapfényesebb képet adni az ország helyzetéről. Healey pénzügyminiszter azt állította, hogy az infláció növekedése 1977 tavasza óta megállt, és London arany- és valutatartalékai 1960 óta a legmagasabbak. Kissé kevésbé emelt hangon, bár megjegyezte azt is, hogy a font árfolyama emelkedik, azt persze nem mondta meg, hogy az angol pénz történetének talán legalacsonyabb árfolyamáról indult el ez a rendkívül lassú árfolyamnövekedés ... Healey beszédének bírálói nagyon kemény kritikában részesítették a kormány gazdasági stratégiáját. A mindenképpen a baloldalhoz számítható Barbara Castle volt miniszternő szellemes és finom megjegy- zése tulajdonképpen megsemmisítő gúnnyal a lényeget mondotta ki a kabinet büszkeségéről, a „gyors gyógyulásról“. Barbara Castle megjegyzése: „Csak a pénzügyek kezdenek nagyon lassan gyógyulni, de James Callaghan, a miniszterelnök Denis Healey, a beszél jegyez „Mintha másik világba tévedtünk volna“ • Az utóbbi évtized legcsendesebb kongresz- szusa • Miért hat és félmillió?* Callaghan optimista jövőképe • Az építőipar, a „haldokló“ iparág • Barbara Castle kegyetlen gúnyos mondata • A Nemzeti Front, vagyis a fajvédő-veszedelem X. 30. 'S3 a ® ® M >o jo 5 h 00 <8 « s h 00 u « ® ® m M « a < 3 M M N® s N oo .* o M ® ►* 00 M
