Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-30 / 44. szám
Valentyin Katajev Néhány szó Voznyeszenszkijről Bejött a tornácra, rövid kabátban, mint mindig és hópelyhekkel teleszórt kucsmáb.an, amely furcsán figyelmes, éber szemű, kissé hosszúkás, fiatal orosz arcát még oroszab'o- nak, sőt talán ószlávnak mutatta. Miközben levette szőrmés kesztyűjét, előlépett .a háta mögül Őza is, szintén hóval teleszórva. Be akartam csukni mögötte az .ajtót, mert erősen húzott lábamra a hideg, de Voznyeszenszkij felém tartotta védtelenné meztelenített keskeny tenyerét. — Ne csukja be — suttogta könyörgő hangon —, itt van még... Bocsásson meg, hogy nem szóltam előre. De itt van még... És az ajtónyílásban, melyet a szükséges méretre nyitottak, egymás után nyomakodtak be a melegen öltözött Moszkva környéki vendégek — férfiak és nők —, s egy perc alatt megtöltötték a parányi előszobát, majd szemérmesen széthúzódtak a lakásban. — Azt hittem, hárman-négyen lesznek — mentegetőzött suttogva Voznyeszenszkij —, de kiderült, hogy öten-hatan vannak. — Vagy tizenhét-tizennyolcán — precizíroztam. — Nem én tehetek róla. Csakis ők. Világos. Megszimatolták, hogy eljön hozzám felolvasni az új verseit és csatlakoztak. így aztán véletlenül összeverődött hallgatóságával együtt jelent meg. Egy kicsit emlékeztetett a nagy hőségben a városon végigfuvarozott kvaszos hordóra, amelyet fürge léptekkel követ a szomjazok hosszú sora, kezében kannával. Nagy halom kabát egymásra dobálva a lépcső alatt. Ö pedig ott áll az ajtó mellett, egyenesen, mozdulatlanul; az első pillantásra egészen fiatalnak látszik — a megtestesült szerénység, de ezen a látszólagos szerénységen erőszakosan keresztültör valami ijesztő vakmerőség. Felnőtt Hüvelyk Matyi, pokolian erős, fénylő reagenssel teli kémcső. Arthur Rimbaud, ahogy Rubljov festette volna meg. Elmondja egyik új versét, azután régieket, azután mindazt, amire emlékszik, azután mindazt, amit félig elfelejtett. Néha jól hallani, néha a hang eltűnik, csupán a kép marad, és akkor magunknak kell leolvasni elfehérült, mozgó ajkairól. Hallgatósága meg se moccan. Mind dermedten függeszti a költőre szemét, s ajkáról olvassa le az éterben elvesző sorokat. írók vannak itt, költők, egyetemisták, drámaírók, egy színésznő, néhány újságíró, ismerősök ismerősei és ismeretlenek ismeretlenjei, idegen fiatalok — sötétszürke pu- lóveres fiúk és lányok —, két fizikus, egy autógyári köszörűs, még egy antagonista kritikus is, aki szókimondó és kíméletlenül őszinte fiú hírében áll, vagyis akkora hóhányó, amilyet még nem látott ,a világ. Akárhányszor hallgatom Voznye- szenszkijt, mindig az az érzésem támad, amelyet oly találóan fejezett ki Puskin jazikovhoz írt versében: Jazikov, mondd, mi ösztökélt A vakmerő levélírásra? Incselkedő a tett s derék, Erőtől duzzad s benne ég A fiatalság tüze-lángja! Puskinnak ezek a sorai mindig más, szintén puskini sorokat idéznek emlékezetembe: Prózaíró, mért is vesződöl? Egy ötletet nyújts bármely tőről, A csattanót kiélezem, Rímekkel égbe emelem. Íjam húrját feszesre ajzom, Az ívre nyílvessző kerül, S ha cél akad — kezdődhet harcom: Az ellenség nem menekül. (Grigássy Éva fordítása) Puskin .analógiájára, aki azt tanácsolta Jazikovnak, hogy verseskötetének adja a „Mámor“ címet, Voznye- szenszkijnek a „Nyilak“ címet javasolhatnánk. Az igazi költészet akkor kezdődik, amikor a költő már nem érzi a formának, versmértéknek, ízlésbeli^ tradíciónak béklyóját, vagyis amikor ledobva mindent, amit ráerőszakoltak, ami idegen, sablon, egy szerencsés pillanatban hirtelen önmagává válik: teljesen új emberré, megismételhetet- lenné, merésszé, és ott van előtte a szabadon választott téma, az ő szabad gondolata, és nincs köztük gát, semmi sem választja el őket, nem zavarja meg kölcsönhatásukat, és nem akadályozza az eszmének szavakban való teljes, sajátszerű megtestesülését. Látom Voznyeszenszkij fő erényét: a felszabadultságot — a legnagyobb értéket, mely egy költőben fellelhető. Voznyeszenszkij a mai orosz, szovjet költészet kitűnő iskoláját járta ki — bátran állítom, hogy ez a legjobb iskola a világon —, és nemcsak tehetséges tanítványa, hanem egyenes folytatója lett. Voznyeszenszkijnek megvan az a bámulatos képessége, hogy jóllehet költői pályáját a modern orosz költők pompás plejádjának tanítványaként kezdte, teljesen megőrizte sajátszerűségét, egyedi és megismételhetetlen művészi arculatát, és mestereivel egy sorba került. Az orosz nyelv iaz életeleme, és ő, aki kitűnően úszik e nyelv végtelen óceánjában, költővé lett más nyelvek számára is, de megmaradt elsősorban orosznak. Eít nem afféle szellemességnek szántam. Voznyeszenszkij fellépett Moszkv.a, Párizs, London, New York, Varsó, Firenze közönsége előtt. Verseit lefordították és kiadták Angliában, az Egyesült Államokban, Lengyelországban, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Olaszországban, az NSZK- ban, Japánban, Jugoszláviában és sok más országban. Verseinek tematikája internacionális. Geográfiájuk igencsak imponáló: a moszkvai Vörös tértől és a Rubljovói úttól a kaliforniai parkig, ahol Lenin legendás mammutKOPÖCS TIBOR: A mű fenyője zöldell. A költői anyag skálája óriási: Nálunk lakik Bukaskin szomszéd, Oj repülőtér New Yorkban, Firenzei fáklyák, Búcsú a Műegyetemtől, Ballada az ismeretlen Enrst- ről, Susenszkojéban jártam, Longju- meau. Ugyanilyen nagy a műfaji gazdagsága: szerelmi líra, éles politikai szatíra, elégia, tájleírás, zsáner- ballada. S mindezt a nagy társadalmi eszme, mély forradalmi gondolat hevíti. A Mesterek című költeménye tíz évvel ezelőtt, 1959-ben jelent meg. Voznyeszenszkij gondolkodó költő. De nem kisebb mértékben, sőt talán még nagyobban festő és építész. „Elvégeztem a moszkvai építészeti főiskolát, sokat foglalkoztam festészettel“ — írja életrajzi feljegyzésében. Ezzel magyarázható, hogy a festő érzékeny szemével, az építész mester- lövész szemével látja a világot, aki megszokta, hogy kedve szerint rendelkezzék a térrel, egy magasabb rendű célszerűség, tehát szépség elve szerint helyezve el benne az építőanyagot. Azt hiszem, ,az orosz költészetben senki más nem igazolta ilyen meggyőzően, egész művészetével azt a feltevést, hogy A költészet nem félisten szeszélye: Egyszerű asztalos rabló szemmértéke... — jóllehet Voznyeszenszkij korántsem egyszerű asztalos. Építőanyaga: a szabad ritmus konstrukcióira szerelt metaforák; ezt a ritmust nem kötik a kánoni verselés szabályai, egyetlen ura és parancsolja: a gondolat. Meghökkentők a költő metaforái! Sohasem alacsonyítja le magát leegyszerűsített hasonlatokig, melyek az olvasótól nem kívánnak alkotó erőfeszítést. Voznyeszenszkijt olvasni művészet. De minden jel arra utal, hogy az olvasók tömege teljes mértékben elsajátította ezt a művészetet: könyvei sohasem láthatók a pultokon. Elkeltek. Verset mond, és a fehér erdő a fekete éjszakai ablakhoz simul, nagy ritkán halkan lepattantva egy darabka zúzmarát. A jégcsengettyű megremeg a kékes szódavízben. Jurij Olesa azt mondta, hogy szeretne könyvet írni „Metaforák raktára“ címmel. Voznyeszenszkij könyvei mindig metafora-raktárak. Kőbálványok helyett Egy pohár kékség hűl ki — Pohár nélkül. (Rab Zsuzsa fordításaJ A pohár nélküli pohárnyi kékség a szó szoros értelmében néhány szóval a modern repülőtér egész képét vetíti elénk; amellett a festö-építész- költő itt nemcsak ábrázol, hanem polemizál, nagyon epésen szembeállítja ,a régi építészeti stílust, az üveg és a dúralumínium szervezett kékségének új építészeti stílusával. Voznyeszenszkij metaforája nem díszítmény. Mindig óriási eszmei terhet visel. Érettebb fejjel, egy nap a lótás-futásban megállva, a Mauzóleumba úgy lépünk, mint röntgenszobába, levetünk díszt és sapkát, rágalmat és legendát, s Lenin röntgensugárként lényünkön dereng át. (Rab Zsuzsa fordítása) Óriási gondolatot rejt magában ez a metafora, amely, a napfény spektrumához hasonlóan, a látható színeken kívül a láthatatlanokat is tartalmazza, s mintegy észrevétlenül behatol a Lenin-mauzóleumba belépő kortárs kitáruló leikébe. Mit kell még mondanunk Voznyeszenszkijről? Az érettség és a virágzás korában van. Nagy orosz költő a zenithez közeledőben. Befejezte a versmondást, és mozdulatlanul áll a sarokban *— ott, ahol a karácsonyfánk szokott állni —, mintegy elkáprázva önmagától, attól, amit alkotott és amivel megajándékozta az embereket. A hallgatóság szétoszlik, mint a füst. A kiürült szobában a huzat hidege, fenyőillat, két-három hópehely, amely az erdőből szállt ide. Ő tovább áll mozdulatlanul, s valami csakugyan a karácsonyfára emlékeztet benne — karcsúra, gyanta- szagúra, olyan igazi orosz karácsonyfára, amely tele van aggatva infravörös gömbökkel és ultraibolya gyertyákkal, láthatatlanokkal és mégis létezőkkel. 9 PARANCSOLOM: J H11:111 i 11.Í I
