Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-30 / 44. szám
Egyre több autó kanyarodott a tágas térközre. Sárgára, kékre, szürkére, pirosra vagy feketére lakkozott kocsik voltak. Asszonyok, férfiak, gyerekek szálltak ki belőlük és bámulták a csaknem lakatlan házakat. A közelemben fiatal pár haladt el. A szürke konfekciós öltönyt viselő férfi váratlanul megbotlott a vadonatúj járdaszegélyben. Dühösen kifakadt — Zabos az csak Zabos! — Most te is az vagy — nevetett a fiatalasszony s újra belekarolt, hogy lecsillapítsa figyelmetlenségéből eredő hirtelen indulatát. Kedvesek, fiatalok voltak. A férfit megirigyeltem hirtelen lobbanó bosszúságáért, az asszonyt jókedvéért. — Itt kaptak lakást? — kérdeztem ismeretlen létemre az ismeretlenektől. — Kiutalót igen, lakást nem! — mondta a fiatalember. — Pénteken megkapjuk a kulcsokat is — csitította a2 asszony, s álmodozva végigtekintett az új házsoron. — A C-blokkban — mondta a férfi, és kotorászni kezdett a zakója zsebében. — Hogy a fene, otthon felejtettem ■a cédulát. Arra jegyezte fel az új lakás pontos címét. Tanácstalanul áll tájt ott a vadonatúj bérházak térközében. Az asz- szony haját bearanyozta, a késő őszi nap fénye. Könnyű, kék szoknyája meglibbent a szélben. A férfi leszegte komor, busa fejét. — Úgyis mind egyforma skatulya! A csaknem lakatlan házak némán meredtek az elúszó felhők és a merev kéken fölébük Ívelő égbolt felé. Hirtelen aprócska kislány libbent -elénk a ház sarka mögül. — Lida! Lidka! — Ismeri? — kérdezte az asszony. — A buszsofőr lánya. A kis Toma- sovics lány. — Ök is itt kaptak lakást? — Itt ebben a blokkban. — Járt odafönt? — Igen, láttam azt a lakást. Két apróbb szoba és egy tágasabb nappali. Fürdőszoba, konyhá, minden, ami kell. A konyhában teljes berendezés, meg — spájzszekrény. Az asszonyka álmodozva tekintett a szemközti ház balkonja felé. A kislány megállt a közelünkben. — Apu otthon van? — kérdeztem. Vállat vont, majd a fejével intett, hogy nem. Az azt jelentette, hogy apu a százegyes busszal rohangál a város utcáin, anyu meg otthon főz. — Három család lakott együtt egy kétszobás lakásban — mondtam a földszintes kis házak sorai felé mutatva. — Az öregek és a két testvér feleségestül, gyerekestől. — Mi is így voltunk — mondta az asszonyka. — Még most is így vagyunk. Csaknem elpityeredett. — Azt az egy hetet valahogy kibírjuk — dörmögte orra alatt a férfi, és most ő karolt bele a törékeny kis asszonyba. — Hazamegyünk Ligetfalura. Egyre több autó parkolt le a házak közti térségen. Olykor egy bútorral rakott teherkocsi is érkezett, s vele egy-egy új házaspár, egészen fiatalok, gyerekestől, vagy még gyermekek nélkül, de jöttek botra támaszkodó öregek is. Megnyugvást ígérő álmot tükrözött a szemük. Mintha nagyon messziről érkeztek volna, s most már otthon lennének — vagy már holnap otthon lesznek. Ebben a reménykedő tolongásban jutott eszembe a farnadi ember — Asztalos Mihály. A Tükörerdőn bukkantam rá. Hétköznap volt, késő este, s engem otthagyott a busz az országút szélén. Ottmaradtam az út menti cseresznyefák alatt, s minthogy nem volt más dolgom, a félig épült lakótelepet bámultam. Csakhamar eső söpört végig az országúton, s balra kényszerített egy világoló meghitt fény felé. Zöldre vagy szürkére mázolt lakókocsi volt. Nem vettem ki a színét. Ügyetlenül felkapaszkodtam a néhány falépcsőn a bádoggal bevont ajtóig. Ö fogadott, a farnadi, s nem is kellett mentegetőznöm. — Látjuk, beverte az eső. Hárman ültek a sápadt villanyfény alatt, s a tévé gyorsan pergő képeit bámulták. Szalonnás Gyula a szék támláját az asztalnak vetve egész közel szorult a készülékhez. Az ajtótói balra, a vaságyon a Gál gyerek ült, nagymácsédi fiú, alig tizennyolc éves. Maga Asztalos Mihály a másik ágyon. — Látom, öten vannak itt elszállásolva. — Rajtunk kívül a fiam, Béla, meg Lukács, a szeredi villanyszerelő. A fiam otthon maradt a fogát húzatni, Lukács meg hazaugrott. — Asztalos Mihály így magyarázta a kettő távollétét. Azt hittem a magasépítő vállalat emberei. Kiderült prefmontások. A PREFMONTA kisebb üzem, mint a magasépítő vállalat. Ide csak két parti jött ki, összesen tizennyolc ember. — Mi építettük a két szélső házat. Tulajdonképpen be is fejeztük már, csak a takarítás, rendcsinálás van hátra. A két fiatalabb természetesnek tartotta, hogy a legidősebb vette át a szót. Petiig nem volt még idős; alig ötvenhat éves. Arcán józan szelídség ömlött el, a szeme lágy tekintetű volt. A homályos fényben nem vettem ki, zöld-e, vagy kék. Mindkét tenyerét a térdén nyugtatta. — Tavaly augusztusban kezdtük az alapozást — mondta, s kibámult az apró ablakon a két szélső ház felé. — Sokáig csak betonoztunk, aztán kezdődött az állítás. — Az emelődaru mellett dolgozik? — Fönt. Mindig fönt a falon. — A homloka ráncba futott. — A liftek még nem működnek. Gyalog megyünk föl. Százkil'encven lépcsőfokon. Megérzi az ember, ha kétszer-háromszpr teszi meg naponta. — Legalább megfizetik? — Fiammal együtt hét-nyolcezer koronát keresünk. Mikor hogyan. Néha elromlik ^ daru, vagy nem hozzák ki idejében a panelt. Még mindig eső csapkodta a lakókocsi bádogtetejét. A farnadi ember is kibámult az ablakon. Most nem az újonnan épült két házra, hanem az országút felé. — Esik! — mondta komoran. A parasztnak, szomjas földnek kell az eső, gondoltam magamban, itt meg... ? Hát igen, az eső elakasztja a munkát. A homloka ismét ráncba futott. — Ételre kétszáz koronát költünk fejenként. Egy hétre/ Éreztem a hangján, sokallja a pénzt, és fél a munkát késleltető esőtől. — Százhatvan korona kell a sörre, málnára, vagy közönséges szikvízre. Látta, nem értem. — A víz ihatatlan errefelé. Árt az egészségnek. Eszembe jutottak az ötvenes évek nagy építkezései. Huszonöt literes nagy kannákban hordták utánunk á vizet, vagy alig édesített teát. — Az étellel hogy vannak? — Ma tejet, halat, szalámit, kon- zervlevest ettünk. — A sarokban árválkodó kis villanyfőzőre mutatott: — A levest csak azért főztük, mert unjuk már a száraz ételt. A lakókocsi kívülről csábító meghittségét az otthontalan emberek életét gyötrő sivárság borította el. — Azt mondta, Fámádról jöttek föl. Ott él a felesége? — Ott él. Ott van házunk. Kertünk is. Nyolc ár. — Farnadon született? — Erdélyben. Vámosudvarhelyen. A háború idején vetődött abba a faluba. Apja, anyja Vámosudvarhelyen van eltemetve. Egykori otthonából csak a temető emléke maradt meg. Most ott van otthon: Farnadon. Túl ezen a vörhenyes égbolton. Az asz- szony a férfi sorsa, odaköti magához, mint a rög a fűszálat. Nem akart,’ nem akar onnan távolra szakadni. Volt földmunkás az állami gazdaságban, volt építőmunkás a környékbeli építkezéseken. Mezőőr is. Csinált mindenfélét. Feje a mellére esett: — Nyolc éve vagyok tekergő munkás. A cseresznyefák fölött, ott, ahol az égbolt mélykék és áttetsző volt, mintha apró csillag gyulladt volna ki. Belefüleltem a csendbe. A lakókocsi tetejét nem paskolta már az eső. Az ablak is mintha egészen megszáradt volna. Asztalos Mihány is kibámult az ablakon. — Két fiút, egy leányt neveltem föl — mondta a csendnek, talán magyarázatképpen nekem, vagy saját magának, hogy az utolsó évben úgy nekilódult az országnak. — A lány férjhez ment. A fiúk is házasodni akarnak. Szalonnás Gyuszi, a nagyölvedi fiú föltápászkodott a székről és a tévé felé indult: — Elállt az eső, most már jobb lesz a kép. Mielőtt bekapcsolta volna a készüléket, kitekintett ő is az ablakon. Az eget nézte. Már nem látott sehol egy felhőt se. — A jövő héten is szép lesz az idő — mondta megkönnyebbülve. — Itt befejezzük, aztán átmegyünk Zabosra — pozemnéhoz. A magasépítő vállalatot értette. — Mindnyájan odamegyünk. — Elmosolyodott: — Még a Gál gyerek is. Felálltam én is, hogy elbúcsúzom ... — Öliget és Tükörerdő felé bámultam. Az út kiflialakban kanyarodott a két új városrész felé. Olykor apróbb felhők úsztak el a nap alatt. Mikor tovább vonultak, a frissen emelt falak vakító fehérséggel megtündököltek. Meg akartam pihentetni a szememet, s félretekintettem, jobb felé, a feltúrt mezőségre. Kanalas kotrógépeket láttam, piros és kékre mázolt emelődarukat. Zöldre mázolt lakókocsikat is. Melyik lehet a prefmontá- soké? Nem tudtam megkülönböztetni őket. A ház sarka mögül újra a kis Lidka bukkant elő. A térközön gyülekező autók sokaságát csodálta. Ki tudja? Talán csak azt az egyet, a három kerekű Velorexet. Rokkant lábú, egyébként vállas, erős öreg ember ült benne. — Maga is ideköltözködik? — A C-l blokkba — mondta csendesen. Az ő szemében is felfedeztem a szelíd, új otthonról álmodó fényt. — Léhr. Léhr Ferenc. — Mondta a nevét a bemutatkozásnál, aztán kesernyés mosolyra torzult az szája: — Látja, nem tudok kiszállni a kocsiból. Egy belvárosi utca lebontásra szánt bérházából költözik ide, ha ugyan ideköltözik. A kísérője — talán rokona, talán csak ismerőse — jelent meg a Velorex mellett. — Hiába, mindenütt ott a nyolc lépcső — legyintett lemondóan. — Képzelje, mindenütt nyolc lépcső vezet föl a földszintre. Még a földszintre is. A szemében, a szeme alatt is, egész arcán keserű árnyékok hatalmasodtak el. — Tízéves koromtól így élek, ilyen nyomorékon. Tízéves korában gyermekbénulást kapott. — Lá-lá-lá-lá ... Lidka, a buszsofőr lánya énekelt valahol a közelünkben. Valami új dallamot próbálgatott. Lidka hétéves, és nem tudja, mi a gyermekbénulás. A hetvenéves, megrokkant ember kifakadt: — Mindig földszinten vagy földszintes házban akartam élni. S huszonkét évig az első emeleten laktam. Huszonkét évig rab voltam. A magam erejéből nem tudtam lejönni az utcára. — Lá-lá-lá-lá. A közelünkben még mindig ott lálá- zott a felejthetetlenül édes. közömbös gyermekhang. BÁBI TIBOR X. 30. N C/2 (Gyökeres György felvétele) & féked 9 E B S —i—^—^M—■——
