Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-10-16 / 42. szám

njük a vacsorát — mondta ássé odébb tolta a tányért, lállt. ljanak itt — mondta. Jana ;isztrálta, hogy Hefman most :’t első ízben Harryhoz. Nem szatért a kazánházból. Gyönyörűség lesz itt alud- dta nyugodtan, végigcsúsztat- tét Janán. Valószínűleg a té- lekapcsolta a gyerekeknek, •emből székcsörömpölés hal- jna fülét megütötte a „Hó- izó és halottá a törpék dalát, inkába menet énekelnek, e, nagyon gyönyörű lesz itt i a retikülje után nyúlt. Még irzett olyan borzasztó vágyat, maradjon valahol. Hefman kérdezte önmagától kétség- Űmiatta és a hegyek miatt, att. lé képzelte üres lakását, mely i oly rideg és az éjszaka sö- amikor hazaérkezik. Fáradtan, ílcsigázott. A dolgok a helyű­ik majd a sötétben és a fo- irkosan, hűvösen ásítanak. •on köszönünk mindent, Harry, ijan felálltak és egymásra ak csakugyan komolyan gon- ogy elmennek? — kérdezte a meglepetten. os. Nekünk ugyanis haza kell énmlattam — mondta és kezet neki. hoz menet Hefman Jana vállá- tta a kabátját. Egészen bebur- §s lehunyta a szemét. A kabát fűszagot árasztott. A szakácsnő őri ablakon át figyelte őket. gpillantotta a lányt és elmo- . Semmi sem változott. A he- egyáltalán semmi sem változik, és beszállt a kocsiba, n vele, Hefman — mondta, az ajtóablakról a párát. Miért? >tt bele a tudatába, és attól a >1 kezdve úrrá lett rajta az ség. Csak egyetlenegyszer pil- issza, amikor már túljártak a •sző hegycsúcsokon. Míg az au- messzebbre ragadta őket a sötétségben, jana elszendere­?rága elővárosában járhattak, rie megnyugodott. Harry keze, más < éjszakákon, a lány de- lágy hajlatán nyugodott, kis csacsi — mondta csendesen Hogy juthatott ilyesmi eszed­y felzokogott, majd boldogan hozzá. Harry úgy vélte, hogy ik kicsit olyan szaga van, mint an gyönyörű volt, olyan ... ma- — suttogta bele a sötétbe a még közelebb kuporodott Harry­inyörü? — mondta a férfi, óva- ibontakozott a lány öleléséből •lt. Cigarettára gyújtott. Kifelé ablakon. A lány újra elsírta rry, Harry, az? 1 szabad rá gondolnod. Hal- n szabad rá gondolnod! — ki- majd hirtelen hátba csapta Harry megfordult és hevesen át­nent az eszed?! — kis ideig át- a tartotta, azután behunyta a hogy ne lássa többé a zöld t. A lány csendesen sirt, és I simogatta a férfi kezét, íretsz még, Harry? äretlek. m futsz el tőlem? m — mondta és tudta, hogy dk. Harry, i fotelban aludt. Kis idő múlva váratlanul megkérdezte: — Hová íefman, amikor ők elutaztak? volt a lábán, a kezében bot. tompán bámult a sötétbe, lahová a hegyekbe. Három óra Itt lesz. ) persze, pont három óra múlva íta a lány, és elnevette magát. — kicsit tényleg bolondok vagytok yan. ilondok. bizony. — Arra gondolt, hihetetlenül gyorsan eltűnt Ja- már milyen régóta nincs itt. erdán megyek Ostíba azért a úért. Mit hozzak majd neked? — ett ezt úgy mondani, hogy a normálisan csengjen, ív felült az ágyon. Azzal a ke- smelyet éDpen a hajához emelt, zerűen elfedte meztelen keblét, lassacskán visszabanyatlott. — mondta. — Te már nem issza. : éjszaka szakadatlanul esett. KÖVESDI JÄNOS fordítása E Hó végén érkezett a finn. A konyhában feküdtem a heverőn, és cigarettáztam. Már órák óta heverésztem így, kabátban, és azon töprengtem, elmenjek-e Elzáért a fagylalto- zóba, ott volt ugyanis pincérnő. Durva, pi­ros kezére gondoltam, mellyel a fagylaltos- poharat a foltos márványasztalra tolja és kiveszi a derekán lógó széles tárcából a visz- szajáró pénzt. Szutykos kis testvéreire gon­doltam, akik házasságunk elején kíváncsian nyüzsögtek körülöttünk mindaddig, amíg el nem zavartam őket, és most ott téblábolnak minden áldott nap a fagylaltozó előtt, éberen várakozva a jelre, hogy egyikük átvegye titkos fagylaltadagjukat. Egész elfáradtam, miközben ezen gondolkodtam, és elhatároz­tam, hogy itthon várom meg Elzát. Ekkor csöngetett a finn. Erős bivalynya­kú férfi, arcán megfeszült a bőr, karján porköpeny, kezében teveszínű diplomatatás­ka. Nevetett, mintha közös titkot, vagy leg­alábbis emléket őriznénk. Rám nézett és hallgatott. Őszinte és nyugodt fölénnyel né­Siegfried Lenz’ hogy a gáztűzhely még nincs kifizetve, és oly módon fizetjük ki, hogy ha gázra van szükségünk, először minden esetben egy pénzdarabot dobunk a nyílásba. Ez a ma­gyarázat, úgy látszik meggyőzte, mert he­lyeslőén bólintott és megkérdezte — de olyan hangon, mintha már megegyeztünk volna —, mikor kapja meg a konyhát, és biztosított, hogy kiadósán fogja használni a gázt. Nem volt kedvem érdeklődni, hogy mi járatban van városunkban, úgy éreztem, legjobb, ha távol tartom magam az ügyei­től. Aztán megint odajött egész a közelembe, kivette sáfrányszínű levéltárcáját, kinyitotta a markom és beleszórta az összes pénzét — három zöld húszast —, összezárta ujjaimat a pénzen és eltette a tárcáját. Biztosított, hogy nem kívánja mind a hatvan márkát lelakni, elképzelhető, hogy elegendő lesz a délután hátralevő része. A pénz nem volt hamis. Zsebre vágtam, és abban a pillanatban elhatároztam, hogy zett rám, és mielőbb bármit is kérdeztem volna, megnyugtatóan bólintott, belépett a konyhába, ecetszagot árasztva maga körül. — Csak pénzünk nincs — mondtam —, csak az hiányzik nekünk, semmi más, min­den egyébben bővelkedünk. Megrázta a fejét, «lképedt s egyben elhá­rító mozdulatot tett, csodálkozás röppent az arcára —- amiből arra következtettem, hogy előttem már másoknál is próbálkozott; az­tán alaposan szemügyre vette a konyhát, a díványhoz lépett, megvizsgálta a rugózatát, végül leült egy székre a lefolyónál Szilva­kék öltönyére néztem és azt mondtam, hogy feleségem nélkül nem vásárolok, és nem adok el semmit, mivel jelenleg ő a család- fenntartó. A férfi fájdalmas megértéssel hunyorított rám, elővette cigarettatárcáját, és utolsó két cigarettájából megkínált. Né­mán szívtuk, majd felpattant és kijelentette, hogy ő finn, ügyeit intézni jött városunkba, de már végzett. Teste előregörnyedt, ajka felnyílott, az ablakon át lenézett az elha­gyott gyermekjátszótérre, valamit motyogott magában, de nem értettem. Éreztem, hogy visszatér kimerültségem, Elzára gondoltam, aki hamarosan hazaérkezik, és szánakozó gesztussal fordultam az idegen felé. Megértette mozdulatomat és a benne rejlő néma biztatást. Mellém lépett és megkérdez­te, hajlandó lennék-e bérbe adni neki a konyhánkat. Csak a konyhát, semmi mást. Ha Elza nem lett volna, habozás nélkül be­leegyezem, de mivel tudtam, mennyire fon­tos neki a konyha, megismételtem, hogy a feleségem nélkül nem dönthetek. Bizony­talanul néztem a konyhafal halovány, el­mosódó térképfoltjait, az ócska heverőt, de az idegen hajthatatlan maradt. Odalépett a gáztűzhelyhez, figyelmesen kinyitotta a gáz­csapot, felsőtestével ráhajolt, hogy meghall­gassa, hogyan ömlik belőle a gáz. Vártam, míg ismét felegyenesedik és megmondtam, * Mai NDK-beli író elmegyek Elzáért. A finn elővett néhány aprópénzérmét és megkérdezte, kijön-e belő­le egy ideig, de mivel ezt nem tudtam meg­ítélni, az összes nálam levőt odaadtam neki, indultam az ajtóhoz, s még mielőtt betettem magam után, hallottam, hogy leveti magát a heverőre, cipőjét kifűzi és a padlóra rúgja. A fagylaltozó felé menet felváltottam az első húszast, cigarettát vásároltam és Elzá­nak konyakos meggyet. Azon gondolkoztam, hogy el kellene hozni a cipőmet a suszter­tól, hiszen már rég elkészült, mégiscsak el­mentem a műhely mellett. A hideg nedves levegő ránehezedett a tüdőre, tönkretette a nők frizuráját. A kereszteződésnél, a hí­don mentőautó állt; két ápoló egy roncsolt arcú férfit vitt a hordágyon, a rendőrök liszttel szórták be a féknyomot, méricskél­tek, fényképeztek. Vettem még egy zacskó konyakos meggyet, és elhatároztam, hogy azt másnap adom oda Elzának. Amikor beléptem a fagylaltozóba, Elza váltótársa jött felém, fekete bársonyruhás, apró, csontos asszony; mikor felismert, mondta, hogy Elza elment a halashoz, rá­mutatott a ruhatárban lógó kabátjára, és hellyel kínált a fűtőtest mellett. Nem akar­tam várni, fogtam Elza kabátját, és elindul­tam a halasüzletbe. A bolt ott volt az utcá­ban, nem láttam benne senkit, de amikor egy nagy húsos, szeplős kéz benyúlt a kira­katba, kiemelt belőle két nagy füstölt mak­rélát, tudtam, hogy Elza még benn van, fölismertem a vacsoránkat. Elcsodálkozott a jöttömön, ideadta a bevásárlóhálót, fölvet­te a kabátját, és ösztönösen a lakásunk felé indult. Odaadtam az egyik celofánzacskó ko­nyakos meggyet. Gyanakvóan tartogatta a kezében, s ahelyett, hogy hozzálátott volna, megkérdezte: — Honnan van pénzed? — Azt feleltem: — Egy finn kibérelte a kony­hánkat, csak rövid időre, talán csak ma estig. Előre fizetett. Dühösen elhúzódott tőlem, és elvette a bevásárlószatyrot. — Gyere — mondtam, menjünk el a ki­Előre le kell szögeznem, hogy általában rengeteget mesél. Mesél az autóbuszban, munkába menet, mesél a moziban, vagy bárhol másutt, ha együtt vagyunk. Az ele­jén még csak-csak figyelek, de később inkább már saját gondjaimmal-baiaimmal törődöm, míg ő beszél. Közben mosolygok, esetleg bólogatok, hogy ' ne vegye észre közömbösségemet mondanivalója iránt. A múltkor is úgy volt, hogy nem figyel­tem történetének elejére. Azután a követ­kező szavakra lettem figyelmes: — Tehát új van neki. Minden szabad per­cét mellette tölti. Becézgeti, dédelgeti. Egé­szen megváltozott agglegény élete. A lakás legjobb helyét választotta ki számára. Mun­kából siet haza, barátaival alig törődik ... Szóval csak a színesnek él. Én ezt nem értem. — Ahá, szóval festi magát — szóltam közbe, hogy bekapcsolódjam a beszélgetés­be. LIPTÄK LAJOS A barátom mesél — Ki? — Hát Józsinak a színese. — Á, dehogy. Mért festené magát, ha egyszer már színes. Kicsit azon is meglepődtem, hogy Józsi egyáltalán megnősült, de hogy színes bő­rűt vegyen el, azt már álmomban sem gon­doltam. — Minden rendben ment két hétig. Ak­kor jelentkeztek az első zavarok. Erre tü­relmesen átvizsgálta minden részét és rá­jött, hogy nem ért hozzá. — Az lehetséges. Én is csak tíz évvel a házasság után jöttem rá, hogy nem értek a női nemhez. állításra, aztán vacsorázni, onnan pedig moziba. — Mit csinál a konyhánkban? Mit? Hasz­nálja a tűzhelyet? Kitakarítottál? — kér­dezte. — Tisztességes ember. Előre kifizetett hat­van márkát. Most gyere: ma az én vendé­gem vagy, minden más ráér. Egy idő múlva már a kezemet szorongat­ta, csuklómat kereste, átfogta piros, dagadt ujjaival. A cukrászati kiállítás üvegcsarnoka felé tartottunk. Cukrászsapkás, fehérköté- nyes, pepitanadrágos férfiak üdvözöltek ben­nünket, a bejáratnál névjegyeket, reklámcé­dulákat osztogattak. Elza ráhajtotta a fejét a vállamra, eszegette a konyakos meggyet láttam raja, milyen izgalomba hozta a kiál­lítás. A vitrinek előtt elengedte a karom, boldogan és elfogódottan szaladgált ide-oda, lelkesen olvasgatta az üvegvitrinek feliratait. Az édességek látványa földöntúli gyönyörű­séggel töltötte el: tejszínhabos, leveles, diós, mákos sütemények, marcipánok — mindez mérhetetlenül lenyűgözte, elfelejtette, hogy haragszik rám, és hogy csalódott bennem. Egyszer csak egy jelentéktelen, barna finn mézes puszedli előtt odafordult hozzám, ösz- szegyűrte a kiürült celofánzacskőt, és azt mondta: — Haza szeretnék menni. Ki tudja, mi történik a konyhánkban, hiszen a finn egyedül van. — A kiállítás után még be akarunk ülni valahová vacsorázni — idéztem emlékezeté­be. — Megígérted! Határozatlanság jelent meg az arcán: — És ha valami történik?! Ha csak azért bé­relte ki a konyhánkat, hogy... sóhajtott, szomorúan nevetett, mintha ezzel akarná tudtomra adni, hogy mindenre kész, mi­helyt sikerül legyűrnie a finn iránt érzett aggodalmát. — Aztán még moziba is megyünk — tet­tem hozzá. Nem felelt, jött mellettem, de látszott, hogy nem tud szabadulni gyanújá­tól. A moziban meleg és párás volt a levegő; a papír, amelybe a makrélát csomagolták, egészen átzsírosodott. A hálót letettem a földre. Az előadás már megkezdődött. A film valami énekesnőről szólt, aki abban a hi- szemben él, hogy egyszer, egy bizonyos al­kalommal elvesztette a hangját, és most két­ségbeesetten menekül a múltba, hogy újra megtalálja. Az előadás alatt fogtam Elza ke­zét, mely ernyedten pihent az enyémben. Egyszer csak megrándult, megmerevedett, Elza felállt, szó nélkül igyekezett kifelé, mintha nem is hozzám tartoznék. A sötétben megkerestem a hálót, az ülés nyikorogva fölcsapódott, csöndes méltatlankodás köze­pette oldalogtam ki a sorból. Elza a mozi huzatos előcsarnokában várt, gyors mozdu­lattal elvette a hálót, gyámoltalanul rám nézett, és kilépett az utcára. Lassan követ­tem, nem is próbáltam utolérni, vagy akár csak szemmel kísérni, amíg fakó kabátjában lakásuúk felé szaladt. Közvetlen a hátam mögött hajókürt harsant élesen, megfordul­tam, de csak egy új filteres cigaretta rek­lámját fedeztem fel a dohánybolt fölött, vá­sároltam egy csomaggal, hogy kipróbáljam, s amikor ismét kiléptem az utcára, Elza már eltűnt a szemem elől. Sehol sem láttam. Az alsó lakások ajtói nyitva voltak, a szomszédok az udvaron álltak, s mikor megpilantottak, elnémultak, akaratlanul is hátrahőköltek, majd szinte éreztem, hogy ismét előrejönnek, amikor pe­dig a lépcsőn fölmentem, lépésről lépésre követtek, egészen a folyosóig, ahol szintén tárva-nyitva álltak a lakásajtók, előttük iz­gatottan susmogtak a szomszédok, s mihelyt megpillantottak, fegyelmezett iszonyattal kö­vettek. Az első emeleten már éreztem az enyhe gázszagot, mely egyre erősödött, ahogy a lakásomhoz közeledtem. A folyosón egy asszony rohant rám, kezét magasra emelte, szája kiáltásra nyílott, de nem tudok vissza­emlékezni, hogy hallottam-e kiáltását. El­néztem mellette a többi arcra, s az állandó lépcsőházi homályban is fölismertem rajtuk a néma megvetést. Mielőtt beléptem a laká­somba, tudtam, hogy a finnt már elvitték. KINCSES EDIT fordítása — A kővetkező héten ismét zavarok je­lentkeztek. Minden szakértelmét latba vet­ve kétszer hátba vágta. Erre megütötte az... — Ejha! Ez aztán a szép élet! — vágtam barátcm szavába. — Én ezt nem hagytam volna annyiban. — ő sem hagyta magát. Tudod, milyen ideges ember. Még egyszer — bumm a há­tába I — Ogy kell neki. — Azóta se kép, se hang. — Szóval meghalt? — Nem halt meg — mondta mérgesen barátom —, csak betört a hátulja, és kény­telen volt felhívni a tévészerelőt. Ez már nekem is sok volt. Megmondtam neki a magamét: ugrassa a keresztanyját, de ne engemet. összevesztünk. Azóta mesét inkább ismerősöm, azaz Józsi színesén né­zek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom