Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-10-16 / 42. szám

njük a vacsorát — mondta ássé odébb tolta a tányért, lállt.

ljanak itt — mondta. Jana ;isztrálta, hogy Hefman most :’t első ízben Harryhoz. Nem

szatért a kazánházból.

Gyönyörűség lesz itt alud- dta nyugodtan, végigcsúsztat- tét Janán. Valószínűleg a té- lekapcsolta a gyerekeknek, •emből székcsörömpölés hal- jna fülét megütötte a „Hó- izó és halottá a törpék dalát, inkába menet énekelnek, e, nagyon gyönyörű lesz itt i a retikülje után nyúlt. Még irzett olyan borzasztó vágyat, maradjon valahol. Hefman kérdezte önmagától kétség- Űmiatta és a hegyek miatt, att.

lé képzelte üres lakását, mely i oly rideg és az éjszaka sö- amikor hazaérkezik. Fáradtan, ílcsigázott. A dolgok a helyűik majd a sötétben és a fo- irkosan, hűvösen ásítanak.

•on köszönünk mindent, Harry, ijan felálltak és egymásra

ak csakugyan komolyan gon- ogy elmennek? — kérdezte a meglepetten.

os. Nekünk ugyanis haza kell énmlattam — mondta és kezet neki.

hoz menet Hefman Jana vállá- tta a kabátját. Egészen bebur- §s lehunyta a szemét. A kabát fűszagot árasztott. A szakácsnő őri ablakon át figyelte őket. gpillantotta a lányt és elmo- . Semmi sem változott. A he- egyáltalán semmi sem változik, és beszállt a kocsiba, n vele, Hefman — mondta, az ajtóablakról a párát. Miért? >tt bele a tudatába, és attól a >1 kezdve úrrá lett rajta az ség. Csak egyetlenegyszer pil- issza, amikor már túljártak a •sző hegycsúcsokon. Míg az au- messzebbre ragadta őket a sötétségben, jana elszendere?rága elővárosában járhattak, rie megnyugodott. Harry keze, más < éjszakákon, a lány de- lágy hajlatán nyugodott, kis csacsi — mondta csendesen Hogy juthatott ilyesmi eszedy felzokogott, majd boldogan hozzá. Harry úgy vélte, hogy ik kicsit olyan szaga van, mint

an gyönyörű volt, olyan ... ma- — suttogta bele a sötétbe a még közelebb kuporodott Harryinyörü? — mondta a férfi, óva- ibontakozott a lány öleléséből •lt. Cigarettára gyújtott. Kifelé ablakon. A lány újra elsírta

rry, Harry, az?

1 szabad rá gondolnod. Hal- n szabad rá gondolnod! — ki- majd hirtelen hátba csapta Harry megfordult és hevesen átnent az eszed?! — kis ideig át- a tartotta, azután behunyta a hogy ne lássa többé a zöld t. A lány csendesen sirt, és I simogatta a férfi kezét, íretsz még, Harry? äretlek.

m futsz el tőlem?

m — mondta és tudta, hogy

dk.

Harry,

i fotelban aludt. Kis idő múlva váratlanul megkérdezte: — Hová íefman, amikor ők elutaztak? volt a lábán, a kezében bot. tompán bámult a sötétbe, lahová a hegyekbe. Három óra Itt lesz.

) persze, pont három óra múlva íta a lány, és elnevette magát. — kicsit tényleg bolondok vagytok yan.

ilondok. bizony. — Arra gondolt, hihetetlenül gyorsan eltűnt Ja- már milyen régóta nincs itt. erdán megyek Ostíba azért a úért. Mit hozzak majd neked? — ett ezt úgy mondani, hogy a normálisan csengjen, ív felült az ágyon. Azzal a ke- smelyet éDpen a hajához emelt, zerűen elfedte meztelen keblét, lassacskán visszabanyatlott.

— mondta. — Te már nem issza.

: éjszaka szakadatlanul esett.

KÖVESDI JÄNOS fordítása

E

Hó végén érkezett a finn. A konyhában feküdtem a heverőn, és cigarettáztam. Már órák óta heverésztem így, kabátban, és azon töprengtem, elmenjek-e Elzáért a fagylalto- zóba, ott volt ugyanis pincérnő. Durva, piros kezére gondoltam, mellyel a fagylaltos- poharat a foltos márványasztalra tolja és kiveszi a derekán lógó széles tárcából a visz- szajáró pénzt. Szutykos kis testvéreire gondoltam, akik házasságunk elején kíváncsian nyüzsögtek körülöttünk mindaddig, amíg el nem zavartam őket, és most ott téblábolnak minden áldott nap a fagylaltozó előtt, éberen várakozva a jelre, hogy egyikük átvegye titkos fagylaltadagjukat. Egész elfáradtam, miközben ezen gondolkodtam, és elhatároztam, hogy itthon várom meg Elzát.

Ekkor csöngetett a finn. Erős bivalynyakú férfi, arcán megfeszült a bőr, karján porköpeny, kezében teveszínű diplomatatáska. Nevetett, mintha közös titkot, vagy legalábbis emléket őriznénk. Rám nézett és hallgatott. Őszinte és nyugodt fölénnyel néSiegfried Lenz’

hogy a gáztűzhely még nincs kifizetve, és oly módon fizetjük ki, hogy ha gázra van szükségünk, először minden esetben egy pénzdarabot dobunk a nyílásba. Ez a magyarázat, úgy látszik meggyőzte, mert helyeslőén bólintott és megkérdezte — de olyan hangon, mintha már megegyeztünk volna —, mikor kapja meg a konyhát, és biztosított, hogy kiadósán fogja használni a gázt. Nem volt kedvem érdeklődni, hogy mi járatban van városunkban, úgy éreztem, legjobb, ha távol tartom magam az ügyeitől.

Aztán megint odajött egész a közelembe, kivette sáfrányszínű levéltárcáját, kinyitotta a markom és beleszórta az összes pénzét — három zöld húszast —, összezárta ujjaimat a pénzen és eltette a tárcáját. Biztosított, hogy nem kívánja mind a hatvan márkát lelakni, elképzelhető, hogy elegendő lesz a délután hátralevő része.

A pénz nem volt hamis. Zsebre vágtam, és abban a pillanatban elhatároztam, hogy

zett rám, és mielőbb bármit is kérdeztem volna, megnyugtatóan bólintott, belépett a konyhába, ecetszagot árasztva maga körül.

— Csak pénzünk nincs — mondtam —, csak az hiányzik nekünk, semmi más, minden egyébben bővelkedünk.

Megrázta a fejét, «lképedt s egyben elhárító mozdulatot tett, csodálkozás röppent az arcára —- amiből arra következtettem, hogy előttem már másoknál is próbálkozott; aztán alaposan szemügyre vette a konyhát, a díványhoz lépett, megvizsgálta a rugózatát, végül leült egy székre a lefolyónál Szilvakék öltönyére néztem és azt mondtam, hogy feleségem nélkül nem vásárolok, és nem adok el semmit, mivel jelenleg ő a család- fenntartó. A férfi fájdalmas megértéssel hunyorított rám, elővette cigarettatárcáját, és utolsó két cigarettájából megkínált. Némán szívtuk, majd felpattant és kijelentette, hogy ő finn, ügyeit intézni jött városunkba, de már végzett. Teste előregörnyedt, ajka felnyílott, az ablakon át lenézett az elhagyott gyermekjátszótérre, valamit motyogott magában, de nem értettem. Éreztem, hogy visszatér kimerültségem, Elzára gondoltam, aki hamarosan hazaérkezik, és szánakozó gesztussal fordultam az idegen felé.

Megértette mozdulatomat és a benne rejlő néma biztatást. Mellém lépett és megkérdezte, hajlandó lennék-e bérbe adni neki a konyhánkat. Csak a konyhát, semmi mást. Ha Elza nem lett volna, habozás nélkül beleegyezem, de mivel tudtam, mennyire fontos neki a konyha, megismételtem, hogy a feleségem nélkül nem dönthetek. Bizonytalanul néztem a konyhafal halovány, elmosódó térképfoltjait, az ócska heverőt, de az idegen hajthatatlan maradt. Odalépett a gáztűzhelyhez, figyelmesen kinyitotta a gázcsapot, felsőtestével ráhajolt, hogy meghallgassa, hogyan ömlik belőle a gáz. Vártam, míg ismét felegyenesedik és megmondtam,

* Mai NDK-beli író

elmegyek Elzáért. A finn elővett néhány aprópénzérmét és megkérdezte, kijön-e belőle egy ideig, de mivel ezt nem tudtam megítélni, az összes nálam levőt odaadtam neki, indultam az ajtóhoz, s még mielőtt betettem magam után, hallottam, hogy leveti magát a heverőre, cipőjét kifűzi és a padlóra rúgja.

A fagylaltozó felé menet felváltottam az első húszast, cigarettát vásároltam és Elzának konyakos meggyet. Azon gondolkoztam, hogy el kellene hozni a cipőmet a susztertól, hiszen már rég elkészült, mégiscsak elmentem a műhely mellett. A hideg nedves levegő ránehezedett a tüdőre, tönkretette a nők frizuráját. A kereszteződésnél, a hídon mentőautó állt; két ápoló egy roncsolt arcú férfit vitt a hordágyon, a rendőrök liszttel szórták be a féknyomot, méricskéltek, fényképeztek. Vettem még egy zacskó konyakos meggyet, és elhatároztam, hogy azt másnap adom oda Elzának.

Amikor beléptem a fagylaltozóba, Elza váltótársa jött felém, fekete bársonyruhás, apró, csontos asszony; mikor felismert, mondta, hogy Elza elment a halashoz, rámutatott a ruhatárban lógó kabátjára, és hellyel kínált a fűtőtest mellett. Nem akartam várni, fogtam Elza kabátját, és elindultam a halasüzletbe. A bolt ott volt az utcában, nem láttam benne senkit, de amikor egy nagy húsos, szeplős kéz benyúlt a kirakatba, kiemelt belőle két nagy füstölt makrélát, tudtam, hogy Elza még benn van, fölismertem a vacsoránkat. Elcsodálkozott a jöttömön, ideadta a bevásárlóhálót, fölvette a kabátját, és ösztönösen a lakásunk felé indult. Odaadtam az egyik celofánzacskó konyakos meggyet. Gyanakvóan tartogatta a kezében, s ahelyett, hogy hozzálátott volna, megkérdezte: — Honnan van pénzed? — Azt feleltem: — Egy finn kibérelte a konyhánkat, csak rövid időre, talán csak ma estig. Előre fizetett.

Dühösen elhúzódott tőlem, és elvette a bevásárlószatyrot.

— Gyere — mondtam, menjünk el a kiElőre le kell szögeznem, hogy általában rengeteget mesél. Mesél az autóbuszban, munkába menet, mesél a moziban, vagy bárhol másutt, ha együtt vagyunk. Az elején még csak-csak figyelek, de később inkább már saját gondjaimmal-baiaimmal törődöm, míg ő beszél. Közben mosolygok, esetleg bólogatok, hogy ' ne vegye észre közömbösségemet mondanivalója iránt. A múltkor is úgy volt, hogy nem figyeltem történetének elejére. Azután a következő szavakra lettem figyelmes:

— Tehát új van neki. Minden szabad percét mellette tölti. Becézgeti, dédelgeti. Egészen megváltozott agglegény élete. A lakás legjobb helyét választotta ki számára. Munkából siet haza, barátaival alig törődik ... Szóval csak a színesnek él. Én ezt nem értem.

— Ahá, szóval festi magát — szóltam közbe, hogy bekapcsolódjam a beszélgetésbe.

LIPTÄK LAJOS

A barátom mesél

— Ki?

— Hát Józsinak a színese.

— Á, dehogy. Mért festené magát, ha egyszer már színes.

Kicsit azon is meglepődtem, hogy Józsi egyáltalán megnősült, de hogy színes bőrűt vegyen el, azt már álmomban sem gondoltam.

— Minden rendben ment két hétig. Akkor jelentkeztek az első zavarok. Erre türelmesen átvizsgálta minden részét és rájött, hogy nem ért hozzá.

— Az lehetséges. Én is csak tíz évvel a házasság után jöttem rá, hogy nem értek a női nemhez.

állításra, aztán vacsorázni, onnan pedig moziba.

— Mit csinál a konyhánkban? Mit? Használja a tűzhelyet? Kitakarítottál? — kérdezte.

— Tisztességes ember. Előre kifizetett hatvan márkát. Most gyere: ma az én vendégem vagy, minden más ráér.

Egy idő múlva már a kezemet szorongatta, csuklómat kereste, átfogta piros, dagadt ujjaival. A cukrászati kiállítás üvegcsarnoka felé tartottunk. Cukrászsapkás, fehérköté- nyes, pepitanadrágos férfiak üdvözöltek bennünket, a bejáratnál névjegyeket, reklámcédulákat osztogattak. Elza ráhajtotta a fejét a vállamra, eszegette a konyakos meggyet láttam raja, milyen izgalomba hozta a kiállítás. A vitrinek előtt elengedte a karom, boldogan és elfogódottan szaladgált ide-oda, lelkesen olvasgatta az üvegvitrinek feliratait. Az édességek látványa földöntúli gyönyörűséggel töltötte el: tejszínhabos, leveles, diós, mákos sütemények, marcipánok — mindez mérhetetlenül lenyűgözte, elfelejtette, hogy haragszik rám, és hogy csalódott bennem. Egyszer csak egy jelentéktelen, barna finn mézes puszedli előtt odafordult hozzám, ösz- szegyűrte a kiürült celofánzacskőt, és azt mondta: — Haza szeretnék menni. Ki tudja, mi történik a konyhánkban, hiszen a finn egyedül van.

— A kiállítás után még be akarunk ülni valahová vacsorázni — idéztem emlékezetébe. — Megígérted!

Határozatlanság jelent meg az arcán: — És ha valami történik?! Ha csak azért bérelte ki a konyhánkat, hogy... sóhajtott, szomorúan nevetett, mintha ezzel akarná tudtomra adni, hogy mindenre kész, mihelyt sikerül legyűrnie a finn iránt érzett aggodalmát.

— Aztán még moziba is megyünk — tettem hozzá. Nem felelt, jött mellettem, de látszott, hogy nem tud szabadulni gyanújától.

A moziban meleg és párás volt a levegő; a papír, amelybe a makrélát csomagolták, egészen átzsírosodott. A hálót letettem a földre. Az előadás már megkezdődött. A film valami énekesnőről szólt, aki abban a hi- szemben él, hogy egyszer, egy bizonyos alkalommal elvesztette a hangját, és most kétségbeesetten menekül a múltba, hogy újra megtalálja. Az előadás alatt fogtam Elza kezét, mely ernyedten pihent az enyémben. Egyszer csak megrándult, megmerevedett, Elza felállt, szó nélkül igyekezett kifelé, mintha nem is hozzám tartoznék. A sötétben megkerestem a hálót, az ülés nyikorogva fölcsapódott, csöndes méltatlankodás közepette oldalogtam ki a sorból. Elza a mozi huzatos előcsarnokában várt, gyors mozdulattal elvette a hálót, gyámoltalanul rám nézett, és kilépett az utcára. Lassan követtem, nem is próbáltam utolérni, vagy akár csak szemmel kísérni, amíg fakó kabátjában lakásuúk felé szaladt. Közvetlen a hátam mögött hajókürt harsant élesen, megfordultam, de csak egy új filteres cigaretta reklámját fedeztem fel a dohánybolt fölött, vásároltam egy csomaggal, hogy kipróbáljam, s amikor ismét kiléptem az utcára, Elza már eltűnt a szemem elől.

Sehol sem láttam. Az alsó lakások ajtói nyitva voltak, a szomszédok az udvaron álltak, s mikor megpilantottak, elnémultak, akaratlanul is hátrahőköltek, majd szinte éreztem, hogy ismét előrejönnek, amikor pedig a lépcsőn fölmentem, lépésről lépésre követtek, egészen a folyosóig, ahol szintén tárva-nyitva álltak a lakásajtók, előttük izgatottan susmogtak a szomszédok, s mihelyt megpillantottak, fegyelmezett iszonyattal követtek. Az első emeleten már éreztem az enyhe gázszagot, mely egyre erősödött, ahogy a lakásomhoz közeledtem. A folyosón egy asszony rohant rám, kezét magasra emelte, szája kiáltásra nyílott, de nem tudok visszaemlékezni, hogy hallottam-e kiáltását. Elnéztem mellette a többi arcra, s az állandó lépcsőházi homályban is fölismertem rajtuk a néma megvetést. Mielőtt beléptem a lakásomba, tudtam, hogy a finnt már elvitték.

KINCSES EDIT fordítása

— A kővetkező héten ismét zavarok jelentkeztek. Minden szakértelmét latba vetve kétszer hátba vágta. Erre megütötte az...

— Ejha! Ez aztán a szép élet! — vágtam barátcm szavába. — Én ezt nem hagytam volna annyiban.

— ő sem hagyta magát. Tudod, milyen ideges ember. Még egyszer — bumm a hátába I

— Ogy kell neki.

— Azóta se kép, se hang.

— Szóval meghalt?

— Nem halt meg — mondta mérgesen barátom —, csak betört a hátulja, és kénytelen volt felhívni a tévészerelőt.

Ez már nekem is sok volt. Megmondtam neki a magamét: ugrassa a keresztanyját, de ne engemet. összevesztünk. Azóta mesét inkább ismerősöm, azaz Józsi színesén nézek.