Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-10-16 / 42. szám

— Hú, de féltem ettől a szereptől! Nem is tudtam mit kezdeni vele a próbákon. A vígjáték nehezebb műfaj számomra, mint például a dráma. Micsoda nehéz úgy igazán megnevettetni a közönséget... De ha sikerül — kimondhatatlanul boldog vagyok.

— Karol Machata és Éva Krítiko- vá voltak a partnereim, akikről köztudott, hogy jó komikusok. És én annyira zöldfülűnek éreztem magam mellettük... A rendező is elégedetlen volt velem. A bemutató napja azonban egyre közeledett, én pedig ebben az idegállapotban legszívesebben a földhöz vertem volna magam. Aztán ma sem tudom, hogyan, hirtelen megszületett a képzeletemben a figura, „jó, látod így az igazi“ — biztatott a rendező. Es Lunch egyszeriben élni kezdett...

ma már úgy érzem, ez volt az első igazi filmszerepem. A rendező, Stefan Uher baráti légkört teremtett a forgatáson. Hagyott önállóan dolgozni. Hagyta, hogy felszínre hozhassam elképzeléseim. Talán ezért sikerült az egész.

— Csak azt sajnálom, hogy a fesztiválon nem vehettem részt, mert éppen akkor forgattuk A Sztracenai völgyet. Kellemes meglepetés volt számomra az elismerés, mert igazán nem számítottam rá.

Minden szerepre máshogy készül. Voltak olyan darabok — például a Meridián, az Ezüst jaguár és az Aranyeső — amelyekben csak úgy tudta elkezdeni a próbákat, ha Jó előre megtanulta a szöveget. Néha a kellékekre is szüksége van.

— A rádiós feladataimat is megtanultam, habár sok kollégám —Ha két ember arra van kényszerítve, hogy beszélgessen, mi az a téma, mely minden kérdésnél többet elent, mert tökéletesen feloldja a partnert?

Lehet, hogy semmire sem lehet következtetni belőle, de a bratislavai Hviezdcslav Színház fiatal művészével való beszélgetésünk első iránymutatója a művészettörténelem. Du- <an Taragel, mert róla van szó, kimondottan rajong Chagall alkotásaiért.

— Azért kedvelem őt, mert minden festményéről leolvasható az élet iránti szeretete. Stílusa, életszemlélete igényes művészre vall.

Kénytelen-kelletlen komolyabb témába kényszerülünk. A színház, a film, az alkotó munka öröme, a színészi játék kerül szóba. Gyermekkoránál kezdi, amely ma is befolyásolja •gondolkodásmódját, magatartását, és nem utolsósorban játékát. Mert a ka maszkor emlékei most is feltörnek képzeletében.

— Akkor lennék a legboldogabb ember, ha az életem is úgy alakulna, .nint a gyermekkorom. Szoros kapcsolatokról, nagy szerétéiről beszéltetek. Húgomat és nővéremet ugyan ritkán látom, de a találkozásunk mindig nagy élményt jelent. Hét év dán most töltöttem először otthon a zabadságomat. Egy kicsit sajnáltam

>s, hogy eddig minden nyaram for- aatással telt el, sosem jutott időm pihenésre.

Nem, ezt nem panaszként mondta - láttam az arcán. Mindig szívesen vállalt egy-egy filmszerepet. Pe- Ug ha akarja, visszautasíthatja. Ezt azonban még ma sem teszi meg. Rajong a munkájáért. Holott erede- ileg állatorvosnak készült.

— Pribylinában születtem, falun lőttem fel. Apám földműves volt, qy nem volt nehéz közel jutnom az -Hatokhoz. Leginkább a lovakat kedveltem, s meg is voltam győződve, togy állatorvos leszek. A változás ikkor következett be, amikor az osztálytársnőm megkért, hogy kísérjem ">t el felvételire a Színművészeti Főiskolára. Gondoltam: megpróbálom *n is. Ügysem veszíthetek semmit. Talán azért is sikerült a felvételim, mert annyira szabadon és kötetlenül szavaltam és énekeltem, hogy m6g a íöiskola elvégzése után sem tudtam azonnal ráállni erre a hullámhosszra.

— Nem sajnálom, hogy színész lettem. Opium ez is, mint minden más munka, ha szereti az ember. Sokszor körhintának tűnik az egész. Színház, tévé, rádió, s nemegyszer bizony három napig sem látom a családom.

Nem véletlenül írtam elsőnek a színházat. A színház, amelyre DuSan Taraget rábízhatja sorsát és jövőjét — munkahelye. Első nagy sikereit is itt aratta. Lunch szerepe a Gavallérokban Borodáé-díjat hozott számára.

Őszinte odaadással rajong a televízióért is, hiszen a sokat foglalkoztatott színészek egyike. Főszerepet, alakított az Ezüstpor, a Menekülés az arany folyóból és A Tapák család című tévéjátékokban. A napokban fejeződött be a Karácsonyi ostyalapok forgatása, amelyben egy városi tanítót játszott, aki egy oravai faluban csodálkozik rá a karácsonyi népszokásokra.

A tavalyi Karlovy Vary-i filmfesztiválon a Ha lenne egy nőm című filmben nyújtott játékáért oklevelet kapott.

— Higgye el, nem szívesen vállaltam a feladatot, sőt, amikor elolvastam a forgatókönyvet, vissza is akartam adni. Nem akartam már 17—18 éves fiúkat játszani. Sokszor attól tartok, hogy beskatulyáznak. Aztán mégis rábeszéltek

__ Megérte, mert

me

ggyőződésem szerint csupán kényelemből — inkább csak felolvassa a szöveget. De itt van például Gustáv Valach vagy Karol Machata, akiktől még ma is sokat tanulok. Ok mindig felkészülve állnak a mikrofon elé.

— Fiatal vagyok, nincsenek nehézségeim a memorizálással Könnyen és gyorsan tanulok. A szöveget tulajdonképpen már a próbákon megjegyzem, otthon aztán csak az ösz- szefüggéseket keresem.

— Hogy milyennek ismerem önmagam? Lelkiismeretesnek és kitartónak. Ha valamit elhatározok, véghez is viszem Es ez tényleg fontos tényezője a mi hivatásunknak.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója alkalmából a bratislavai Hviezdoslav Színház Po- gogyin Puskás ember című alkotását tűzte műsorára.

— Egy fiatal katonát alakítok, aki azt képzeli magáról, ha ő nincs, forradalom sincs. A darab főszerepét Ivan Rajniak alakítja, Lenin szerepére pedig Viliam Záborskyt kérte fel Alekszandr Leonyidovics Dunajev, a moszkvai vendégrendező.

A színész szobor és szobrász egy személyben. Valaki a valóság és az álom végső határán, és közben lábát szilárdan veti meg mind a két birodalomban. A színész belső állapota arra való, hogy eszközöket formáljon belőle, amelyek érzelmi kapcsolatot teremtenek önmaga és az ábrázolt figura között. Dusán Taraget magas fokú művészi játéka is ezt bizonyítja.

G. SZABÓ LÁSZLÓ

Ha lenne egy nőm— jelenet Stefan Uher filmjéből, melyben a főszerepet Dusán TarageF játszotta

Sophia Loren

GIOVANNA

HAJNALAI

Az év öt legforróbb hete volt a városban, és a meleg ellen az egyetlen orvosságnak a hajnali kelés bizonyult. Fél ötkor kiugrottam az ágyból, negyed hatkor már az utcákat jártam, mint sok-sok évvel azelőtt, iskolásként Pozzouliban és később Nápolyban. Akárcsak egykor, most is belevegyültem a benépesedő utcák forgatagába, teleszívtam magam a hajnali levegővel, és jó nagyokat sétáltam. Az emberek itt is, ott is rám köszöntöttek. Nem volt ebben semmi nyoma a tolakodásnak.

Miután elkezdtük a Napraforgók felvételeit. a moszkvai televízió hosszú ri- ' portfilmet sugárzott rólunk, interjút is készített velünk, melyben mind a hárman, a rendező Vittorio de Sica, a férfi főszerepet alakító Marcello Mastroian- ni és jómagam is megszólaltunk. A köszönések aliqhanem az ismerősnek szóltak, akiről az ember hirtelen nem is tudja, hol látta, csak azt tudja, hogy ismeri és üdvözölni, kell.

Mivel e hajnali sétákra nem volt sok időm, reggel mindjárt Giovanna frizuráját készítettem el. Általában hétkor jöttek értem a filmgyárból, hogy a forgatás színhelyére vigyenek és külsőleg Giovannává alakítsanak. Giovanna — a Napraforgók főhőse —- olasz asszony, akihez nem tért vissza a férje a háborúból. Azt hiszi, meghalt, de egy nap kiderül, a férfi a szovjet fronton hadifogságba esett. Giovanna felkerekedik, a Szovjetunióba utazik. Rábukkan férjére, de az már mással él. Az asszony megpróbálja felvenni a harcot a sorssal. E reggeli előtti, hajnali sétákon tulajdonképpen már Giovanna voltam.

Sohasem tudtam magamtól elkülöníteni az alakítandó szerepet. Egy-egy feladattal annyira azonosulok a felvételek idején, hoqy magánéletemben is a film hősnőjének életéi élem.

Talán e hajnali sétákra is Giovanna alakja hajtott. Azé az asszonyé, aki ma kacs elszántsággal jár címről címre, hogy megtalálja férjét. Róttam az utcá kát. Nevüket nem mindig tudtam elolvas ni, házaikról ismertem mei/ okét.

Egy hajnalon felkerestem egy piacot. Épp a nyitásra értem odú. A kapuk elölt már tolongtuk a férfiak, asszonyok, s ahogy feltárultak a vus ujtószárnyuk, u hatalmas területen egyszerre elvesztek az emberek, fúrtam a sorokat, képzete tem ismét a múltban csapongóit. Pozzou li koszos kis piacán, Nápoly hatalmas vásárterén láttam magamat. És mint hajdanán, mindent végigjártam, hogy megtaláljam, hol a legolcsóbb az áru ... Hirtelen fiatalok gyűrűjében találtam magam. Papírokat, ceruzákat, tollakat nyújtottak felém. A zavartság első pillanatában nem is tudtam, mit akarnak. F.gy kínos percbe is beltelt, míg neki- kezdtem az aláírásoknak ...

Egy másik hajnalon a Vörös teret kereszteztem. Egyszerre elém lép egy férfi és székkel kínál. Menni szerettem volna, de nem akart engedni. Mindketten szapora szóval mondtuk a magunkét, ki-ki a maga nyelvén. A férfi szeretett volna maradásra bírni, én menni szerettem volna, így menve, meg-megállva, lassacskán haladtunk. Az ember hozta magával a széket. Hirtelen mellénk állt a kamerakocsi, s kiugrott belőle a tolmács. Így derült fény mindenre. Emberünk, a szovjet forgatócsoport tagja felismert. Mivel aznap éppen a Vörös téren forgattunk, azt hitte, valami félreértés folytán korábban érkeztem a helyszínre, és mindenáron kényelembe akart helyezni a felvételek kezdetéig. Később azt is elmesélte: féltett, esetleg eltévedek a városban ...

A filmforqatás idegen országban időrabló munka. Az ember többnyire, mire kiszobadul napi tevékenységéből, mire a másnapi eseményeket megbeszéli a rendezővel — öreg este van, az emberek már otthonukba, vagy esetleg nyugovóra tértek. Így aztán gyakran nem is találkoztunk a vendéglátó ország lakosságával. Hála Giovanna hajnali sétáinak, a moszkvai felvételek idején nem így volt. legalábbis velem. Sok-sok apró emberi gesztus emlékévet ajándékozott meg ez a város. Sokszor idézgette emlékezetembe gyermekkorom, a kezdő évek eseményeit. Az aoró emlékek aztán maradandó gondolattá, érzéssé álltak össze. Giovanna hajnalain végül már annyira otthon éreztem magam a szovjet fővárosban mint annak idején, amikor a kis Pozzouliból naonbátyám bevitt magával a „nagy“ Nápolyba... (Gente)

X. 16.

8Mlf ffiSj

Dusán Taragel önmagáról és szerepeiről