Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-09 / 41. szám
Egri Viktor \ idei könyvhéten, Pesten járva, XlLi felkerestem Pándy Lajos színművészt, akivel évtizedes barátság köt össze. Tőle hallottam, hogy Básti Lajos nagybeteg. Néhány nappal ezelőtt jelen volt egy rádiófelvételénél, eszményi versmondását a beteg tüdő elful- lasztotta, harangkondulásos hangja elvesztette érces csengését, győtrődötí- vergődött a szavakkal. — A jövő évadban aligha játszik, nagyon súlyos beteg — mondta bará tóm. A halál hamarább következett be, mint vártuk. A Nemzeti Színház egykori hősszerelmese, az ideális Bánk bán és Ádám, Shakespeare-tragediák hőseinek felejthetetlen alakítója pályája csúcsán volt, legérettebb művészkorában, amikor örökre búcsút mondott a színpadnak. Hónapokkal azelőtt hallottam egyik legművészibb versmondását, Arany Toldiját — a minden artisztikus cikor- nyát mellőző nagy versinterpretáló ihletett melegével. A páratlan versmondás visszaröpített diákkoromba, amikor egy önképzőköri órán megpróbáltam betéve elmondani a Toldi Előhangjának klasszikus veretű sorait, majd első énekét: Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Messziről lobogva tenger pusztaságon: Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem, Majd kilenc-tíz emberöltő régiségben. Akkor és azóta is a Toldi nyelvünk elévülhetetlen érzelmi és gondolati szépségét jelenti számomra, s Dózsa megsanyargatott népe örök életerejének legköltöibb jelképét is egyben. És senkitől sem hallottam oly zengéssel és átéltséggel elmondani A levél Arany Jánoshoz befejező sorait: És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság! T öbb mint három évtizede, hogy személyesen megismertem. Szűcs László barátomat, a Nemzeti Színház dramaturgját kerestem fel, és felfelé menet a lépcsőn találkoztam vele. Fiatalosan, ruganyos léptekkel, megejtő ark- angyali férfias szépseggel sietett lefeTALÁLKOZÁSAIM BASTI LAIOSSAL lé. Megálltam és köszöntöttem. Meglepődve és udvariasan megállt ő is. Nem ismert, mégis úgy pillantott rám, mint egy régi ismerősére. így aztán önként adódott, hogy bemutatkoztam és néhány szót váltottam vele. Talán korábbról volt tudomása arról — a lapok megírták —, hogy a Nemzeti lekötötte Visszavárlak című színművemet, amely forró aktualitással negyvennégy márciusának tűzparazsas eseményeit taglalta. (Zárójelben jegyzem fel, hogy az ígéretesnek mutatkozó drámaírói karrieremet a későbbi események derékba törték, darabom bemutatását — — bár ötezer pengő előleget kaptam — az események, a lakosságcseréből adódó helyzet megakadályozta. Szűcs Laci barátom elkerült a színházból és távozásával a kézirat elkallódott, elveszett Szegeden a másodpéldánya is. Miután több másolatom nem volt, bele kellett törődnöm, hogy az akkori roppant színházi slendriánság miatt csak hat esztendővel később indult meg drámaírói pályafutásom.) — Milyen szerepre készül, mester;’ — tettem fel Bástinak a szokott udvarias kérdést. — Egy szovjet operett, A dohányon vett kapitány főszerepére. — Operettben lép fel a Nemzeti hősszerelmese? — néztem rá csodálkozva. — A mi feladatunk megteremteni operettben is a szocialista-realista színjátszást — felelte az akkor divatos, köszhasználatú szójárással. Az igazság kedvéért hadd említsem meg, hogy a szovjet operett főszerepét nem ő játszotta, de évekkel később igen nagy sikerrel több százszor alakította a Shaw Pygmalion]äb0l írott My fair Lady cím musical Higgins profesz- szorát. Amikor a Kossuth rádió Örök lány című darabom hangjátékváltozatát műsorra tűzte, Szécsi Ferenc, a játék rendezőm Bástit kérte fel Zápoly szerepének eljátszására. Később alkalmam nyílt a kritikától magasra értékelt játékát megköszönni, s köszönetem mellett elragadtatva megjegyeztem: — Nem az én érdemem a magasztaló kritika, ön egyike a legszebb beszélő magyar színészeknek. Nagyot emelt ekkor szemöldökén és szinte feddően rám szólt: — Hohó, kedves barátom, nem egyike, hanem a legjobb! Nem tagadom, túlzott önbecsülése visszatetszett. Az ízes magyarsággal, példaadó szépséggel beszélő színészek közt számon tartottam Bessenyei Ferencet, Gábor Miklóst. Sinkovits Imrét, Gáti Józsefet, Lukács Margitot. (Latinovits Zoltánt nem sorolom ide, a történet idején még nem állt a magyar színjátszás élvonalában.) A hetvenes évek elején Básti egykét évadra elhagyta a Nemzetit és a Vígszínház tagja lett. Előttem ismeretlen belső ellentétek késztethették erre a lépésre, ám az is lehetséges, abban a hitben tette, hogy a Vígszínház tagadhatatlanul legjobb együttesében jobban kifejtheti képességeit. Tévedés volt a színházcsere. Emlékezetem szerint csak Páskándi Gézának, az akkor még Romániában élő magyar írónak a Vígszínház kamaraszínpadán, a Pesti Színházban előadott Vendégség című drámájában jutott a tehetségéhez méltó igazi nagy tragikus szerephez. Akkoriban az Irodalmi Szemle 1972 júniusi számában ezeket írtam róla: „Az előadás fénypontja Básti Lajos testileg öreg, de szellemében vitális püspöke. Évek óta nem láttam ilyen megrendítően emberinek és tragikusan nagynak; hangját nem zengeti, nem búgatja, nem orgonái vele, csodálatos melegséggel árad a szívhez és szellemhez; szónoki fogás nélkül, mint a megelevenedett és megtestesült igazság maga. Páskándi szavainak hitelét ez a meleg emberi hang az elévülhetetlen igazság fényébe meríti, a dráma az ő alakításával kap magasabb rangot, teljesebb eszmeiséget.“ ^ »y igligeten nyaralva több alkalom- mai beszélhettem vele. Meglepően barátságos és szerény volt a mások szerint túlzottan önérzetes, nehezen barátkozó, túlságosan elfoglalt színész. Meztelenségünk számlájára írom, hogy nem pózolt, de őszintén emberi volt, kedélyes és barátságos. Egyszer zuhogó esőben jött le a nyaralójából, hogy a strandbeli vendéglőben rendelt sült halakat átvegye. Előzőén láttam a képernyőn Dürrenmatt Strindberg Haláltáncából írott Play Strindberg című színművében. Megrendítően sokárnyalatú, önmagát felülmúló, a legnagyobb aktorokhoz méltó alakítás volt, s mindenképpen szerencse, hogy az égig felviharzó és hirtelen letűnő színészetből a filmszalag valamit megőriz a holnapnak, ami a tegnap nagy hősszerelmeseinek, tragikáinak nem adatott meg. A játékot egy interjú előzte meg. Bás’i a színészi munkáról, a szereppel való azonulásról beszélt nagyon oko- sap, gondolatgazdagon. Ha bárminő gyengéje volt, ez a művelt, meleg emberi megnyilatkozása minden hibáját elfeledtette velem. Szerettem volna elragadtatásomat élőszóval kifejezni előtte, de erre nem került sor. Nyaralójában nem akartam zavarni, mondták, hogy filmezik, új szerepre készül, csak ritkán tud pihenni. Majd megírom neki hazulról, mennyire fellelkesített a vallomása és játéka. Nem vagyok rossz levélíró, ám ezúttal a gratuláló levél halasztódott, végül elmaradt. Elmondok mindent nyáron, ezzel mentegettem magam. De már nem mondhattam el. Fekszem az idén gyönyörűen kiépített szigligeti strand pázsitján. Simo- gatóan süt az augusztusi nap, s a nálam jó néhány esztendővel fiatalabb színművészre kell gondolnom. Nem beszélhetek vele már többé, nem kérdezhetem meg tőle, miféle tervei vannak, lesz-e olyan tévé-főszerepe,, mint a nagydíjat kapott Iljics Ivánja volt a Tolsztoj kisregényéből készült filmremekben? Vagy a Haláltánc Kapitányához hasonló szerep? Egy új Julius •'•r, Lear király? Heverek a napsütésben és hallom a hangját. Mintha fátyolosán hozná, sodorná felém a szél, senki más nem hallhatja kívülem, egyedül csak én a bensőmből fakad. Hallom a gőgös Zápolyát, Trencsén várának urát, amint a jegyesét kiváltani akaró Omár béggel perel: Otrom ha érné váram, megadásra bírna a víz hiánya ... öles falat rakatok már, ám a víz gondja pgyre gyötör. Te iő muzulmán, fakassz hát nekem a kősziklából vizet és tiéd lesz jegyesed, s minden török rabom. Pereg a vízfakasztás legendás meséje, egy eltávozott színművész hangja teszi bennem elevenné, felejthetetlenné. A rohanó idő egy percre, egy órára megáll. A művész érdeme ez, aki holt szavakat életre támaszt. IDÉZETEK Meddig tart Shakespeare? Shakespeare leghíresebb, LXXV. szonettje így kezdődik: Az vagy nekem, mint testnek a kenyér, s tavaszi zápor, fűszere a földnek, lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg...“ (Szabó Lőrincz fordítása) Egy slágerről jutottak eszembe ezek a halhatatlan verssorok. Shakespeare költői találmánya, hogy a szerelmet, amelyet a költők ma is hajlamosak plátói révületben látni, elemi szükségletként kapcsolja be a természet nagy körforgásába. A testnek valóban pótolhatatlan szüksége van a kenyérre. S a földnek is az esőre, különben nem hoz termést. József Attila is nyilván a vérében s a ceruzája hegyén érezte Shakespeare-t. A LXXV. szonett nélkül aligha születnek meg az Óda nevezetes sorai: „Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.“ A shakespeare-i hasonlatpár kibővül, s megfog- hatatlanabb, áttetszőbb, izzóbb közegben folytatódik: így válik a kenyér és a zápor mélységgé, fénnyé, lánggá, lélekké! Hogy aztán egy megemelt közhely zárja le a' versszakot. A halandók nyilván addig szeretnek élni, amíg meg nem halnak ... Csak a költői zsenialitás adhat ennek a közhelynek ilyen szívdobbantó, hypertóniás erőt. Ám ezzel még nincs vége Shakespeare-nak. Most már József Attilába karolva megy tovább Csorba Győző Aki sok szépet című versének záró képsora így hangzik: „Ügy szeretlek, mint botjukat a vének, ahogy a viz a gödröt, a napnyugtát az aratók, az istállót az ökrök.“ A bot, a gödör, az ökrök ... Csorbánál a hasonlatok a legföldhözragadtabb módon tárgyiasulnak. S az elemi szükséglethez itt már a tehetetlenség járul. A vének esendők a botjuk nélkül, s a víz a fizika törvényei szerint keresi a gödröt. De a meglepetés a vers legalábbis illetlen zárósora. A szerelmet az istállóhoz hasonlítani? Ez már-már költői brutalitás. Mégis, az utolsó sor teszi fölemelővé e nemes „plágiumot“ is. De meddig tart Shakespeare? A napokban kinyitom a rádiót, s mit hallok kiáradni egyik neves táncdalénekesünk torkából? Ezt: „Az vagy nekem, mint földnek az ég, Az vagy nekem, mint égnek a kék, Az vagy nekem, mint télnek a hó. Az vagy nekem, mint csendnek a szó ...“ Ki írta ezt a dalszöveget? Shakespeare? József Attila? Csorba? Zsíroshajú Elemér? A LXXV. szonett mindenesetre, hosszú irodalmi tekergés után visszatért önmagába. Bár hogy az égnek fontos-e a saját kéksége? S a csend örül-e a szónak, amely megtöri? Ez az. amit nem tudok. Felvetődhet továbbá, hogy Shakespeare mit szólna a verse ily szöveggel megzenésített változatához? Bizony ezt sem tudom. — Bár amilyennek én a Mestert ismerem... Az a furcsa, hogy talán nem szólna semmit. GALSAI PONGRÁC X. 9. 10
