Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-02 / 40. szám
: ozsrn A M ÚLT ÉS A JÖVŐ VÄROSA Látogatóban Mohácson 11 Mohácsnak leginkább csak múltja és jövője van — mondják az érdeklődő idegennek a városuk iránti szeretetüket szellemes, finom gúnyba burkoló lokálpatrióták. Talán okuk is van rá, mert a várost legtöbbször csak a tragédia állandósult jelképeként szokták emlegetni. Az emlékezetes csata, ahol „elveszett az ország“ — 1526. augusztus 29-én, Mohácstól néhány kilométerre, délre zajlott le. Lehiggadtan, tudományosan vizsgálva a történelmet, ma már tudjuk, hogy az önálló középkori magyar állam sorsát nem a „végzet törvényei“, s nem egyedül a mohácsi csatavesztés pecsételte meg. A bukás okai régóta érlelődtek, s a végkifejletet a társadalmi, politikai, gazdasági és hadászati törvényszerűségek idézték elő. Villánytól északkelet felé haladva, találjuk az egykori csatateret. ' 1976-ban, a mohácsi csata- vesztés 450. évfordulójára Történelmi Emlékhelyet létesítettek ebben a térségben, ahol a 26 ezer főre becsült magyar seregből, melyben mintegy 10— 12 ezer nem magyar ajkú katona volt, sok ezren kerültek közös tömegsírba. A héthektárnyi parkot művészi alkotások, díszkutak és jelképes kopjafák teszik esztétikailag is értékessé. A keleties ornamentikájú, hatalmas vaskapun jutottunk be a gyász- térre. Vasárnap jártunk ott. Szünetelt a régészeti munka is, egyébként folyamatosan végzik a feltárási munkálatokat. Az itt talált leletek képet adnak az utókornak; közvetlenül az ütközet után, a csatahelyen történtekről is, amelyet eddig elfogadható forrásokból a szakemberek sem ismertek. A gondos archeológiái feltárás azt tanúsítja, hogy a győztes ellenség kegyetlen, véres munkát végzett. A sebesülteken kívül valószínűleg a fogságba esett katonákat is mind lefejezték. A feltárt tömegsírokban a rétegekbe rakott vagy a rendszertelenül egymás fölé dobált elesettek csontvázaitól legtöbbször elkülönítve, szétszórtan lelték meg a koponyákat. A régészeti vizsgálatok után, a leletek helyén, visszahantolták a homokos talaj által jól megőrzött, alig porladó csontokat. A rengeteg díszfával, cserjékkel s különféle virágokkal beültetett, szépen faragott kopjafákkal jelölt sírdombok ismét magukba zárták a magyarok és a szomszéd népek s Európa több más népének a fiait. Örökre. Emberi tett emlékjeleket elhelyezni ott, ahol a barbárság ellen küzdők haltak meg. A török hódítók ellen harcolók országaik szabadságát, az egész európai civilizációt védelmezték az akkori közös ellenség ellen. A Történelmi Emlékhely központjában felállított lélekharang megkongatásával fejeztük ki mi is tiszteletünket az elődök, a múlt hőseinek emléke előtt. Benn a városban járva még jó ideig úgy érzi az ember, mintha valamiféle furcsa szorongás tartaná hatalmában. Ebbe a hangulatba kétségtelenül beleintonál a történelmi múlt a tömegsírok látványa, melyhez hasonlíthatót a második világháború volt haláltáboraiban lát és érez a látogató. Mohács az ország legdélibb fekvésű városa. A magyar urbanisztika hagyományait követi ez a gyorsan fejlődő, jellegzetes Duna menti város. A sűrűn beépített belterület a folyam jobb partján fekszik, a település kevésbé városias része átnyúlik a Duna bal partjára és a kiterjedt Mohácsi-szigetre. A dunai hajózás ütőerén fekvő város a korszerű Iparosítás néhány fontos feltételével: közeli szénbányákkal, jó közlekedési hálózattal rendelkezik. Jövőjével kapcsolatban, a háború utáni években, elnagyolt tervek keletkeztek. Itt akarták ugyanis felépíteni a legnagyobb közép-európai acélgyárat — ahogy mondták — a magyar Magnyito- gorszkot. Azután a határközeli városról jó néhány évre csaknem teljesen megfeledkeztek. A valóságot és az adott lehetőségeket tárgyilagosan mérlegelő mohácsiak ma már tudják, hogy városuk egy reálisabb és előrelátóbb terv szerint formálódik. Akikkel elbeszélgettünk, hitték, hogy Mohács fejlődése a régi álmok valóra válását ígéri, bár tudják, hogy jövője nem lesz olyan felhőtlen, mint azt egykor sokan — a lehetőségeket figyelmen kívül hagyva, — elképzelték. Az elmúlt idők tovább élnek a jelenben, s az elképzelt jövőt valóban nem lehetséges a jelen dolgos alapozása nélkül formálni. Cáfolva minden — városszéliéiből vagy csak egy szellemesség kedvéért túlzó — lokálpatriótát, Mohácsnak, ennek a sokarcú városnak is természetesen van jelene, amely olyan, mint a többi szocialista városé. A nagy melegben a Deák tér felé vettük utunkat, mert közelében bőven talál árnyékot a városnéző. A tér központjában áll a hősi emlékmű, amelynek — házak fölé emelkedő — kapuszerű íve kettős felkiáltójelként nyúlik el az előtte épített hosszú, téglalap alakú vízmedencében. A mögötte levő egykori Mohácsi Galéria épületében kapott helyet tavaly az állandó jellegű délszláv nemzetiségi kiállítás. A város kedves zöldövezete az Ottörőliget, ahol a sétányokat dekoráló művészi szobrok közül különös figyelmet érdemelnek Bartók mély átszellemültségét és Radnóti kiszolgáltatottságát kifejező bronzszobrok, s a helyi népszokást jelképező Busó-figura. A legvárosiasabb a Széchenyi tér, amelynek közelében, egy nemrég létesíthetett parkban állíKopjafák a tömegsírok körül tották fel a klasszikus megoldásoktól merészen eltérő Lenin- szoborkiniipozíciót. Az alacsony lépcsősoron lefelé jövő, a lépés pillanatát megörökítő szobrász nagyszerűen emeli ki Lenini em- berközeliségét. Török—mór stílusban készült a városi tanács és a postahivatal épülete. A kupolás, bizánci stílusban épült templomban egy olyan régi Madonna-szobrot őriznek, amelyhez a tőrök időkből eredő legenda fűződik. A törököket idéző emlékek „kísértenek“ itt mindenfelé, mert szembeszökőn számos újabb kori építmény is őriz keleties vonásokat. A hallottak, látottak hatására az embert sokáig nem hagyta el az a kérdő, különös gondolat, hogy vajon van-e még valahol egy olyan hely, ahol hasonló tartós emléke, valóságos kultusza lenne egy régi tragédiának? Nem csupán a többnyelvű feliratok, hanem a régebbi vá- roszrész is híven tükrözi Mohács nemzetiségi összetételét. A lakosság itt a török hódoltság után, főleg a külső bevándorlás útján növekedett. A magyar lakosság közé szerbek, sokácok, németek telepedtek le. A város északi, halmazsze- sokácoké volt. A várost át- rű települése a szerbeké és a szelő észak-déli főútvonal mentén a németek szalagtele- kes települése alakult ki. Így formálódtak Mohács mindmáig megőrzött, sajátos nemzetiségi városrészei. Az itt lakók — mondják — nem mindig éltek a legnagyobb megértésben. Régen, ha Mohácson tűz ütött ki, a városlakók elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy melyik városrészből száll fel a füst. A különböző nemzetiségűek állítólag ilyen esetben is ritkán segítettek egymásnak. Az egüttélés, az egymásrautaltság és főleg a következetesen érvényesített lenini nemzetiségi politika — láthatóan és érezhetően — Mohácson is pozitív változásokat eredményezett. A város etnikai jellegzetességei, az eltérő nemzetiségi szokások, a népélet színei már régebben felkeltették a néprajzkutatók érdeklődését. A helyi népszokások közül kiemelkedik a délszláv sokácok — országhatárokon túl is ismert — busójárása, vagyis sokác nyelven a poklada. Ennek a látványos népi játéknak az alapját képező monda is a törökökkel kapcsolatos. A szájhagyomány szerint — állítólag — a mohácsiak rémítő álarcokat és állatbőröket öltve magukra üldözték ki városukból „Mohamed igazhitű“ harcosait. Kár, hogy a busók mondái serege nem űzte el a törököket rögtön az emlékezetes mohácsi csata napján. Nem illúziórombolás, de az igazsághoz tartozik, hogy a sokácok maguk is elfelejtették a busójárás egykori értelmét, s költöttek egy kedves mondát a törökök városukból történő kiűzéséről. A legnagyobb szépséghibája az, hogy a délszlávok csak a török hódoltság megszűnte után kezdtek bevándorolni Mohácsra. A busójárás török—magyar csatajeleneteket bemutató karneváli felvonulássá, idegenforgalmi érdekességgé vált, amely a „Baranyai Vasárnapok“ népművelési rendezvénysorozat részét képezi. Ennek keretében fellépnek a magyarországi nemzetiségi ének és tánccsoportok is. A megtett kilméterektől és a benyomásoktól megfáradtán, éhesen ültünk le a Dunára nézőmohácsi halászcsárdában. Egykét örökké reménykedő, magányos halászon kívül még halászcsónakot sem láttunk a parton. A rossz nyelvek szerint a régi haltartó bárkákon sem mohácsi, hanem csak Duna-vízben tárolt tavi halakat árusítanak. Lehet, hogy mi is ilyenből készült, túlpaprikázott halászlét ettünk . .. A szelíden hömpölygő Dunával párhuzamosan futó úton hagytuk el Mohácsot. Visszanézve úgy tűnt, hogy vörösen bukott le a nap a „hősvértől pirosult gyásztér“ felett. Dr. PÁRKÁNY ANTAL M űfordítóink ÜHELYÉBÖL MIROSLAV FLORIAN Ószövetség Fülledt nyári éjjel, öngyulladással föllobbannak a rózsák. Csöndes éjjel, hallom Dávid király hárfáját zengeni. A zöld mezőre kicsapva trabant-lovak, és a víz, az áldott víz tanulja türelmesen a könnyé-változást. Húgom, szerelmem, indulj énhozzám, az almáskert fölötti csillag eligazít. VALENTIN BENIAK Köd-szállta bús őszi mező Köd-szállta bús őszi mező, hagyd, szántó, kései munkád, tested csapkodja jégeső, haza fordítsd lovad útját. Szél kolompol, szikkad a sár, vadnyúl prüszköl őszi gazban, s ha, puskát tart rá a vadász, hiába fut veszett trappban. Fák — eloltott gyertyaszálak, állnak az út mentén vártát. Tavasz és nyár messze járnak, sokan már a havat várják. Bátorságunk teljesedjen — ordas jár fagyott vizekre. Gyertek, társak, a tél ellen, szükség van tüzes szivekre. JOSEF JELEN Szüret Színek és eső — hogy megkeseredett ez a szüret is Kétségbeesve hajlongnak a fák törzsükre fémesen rá-rásújt a szél Nehéz minden lélegzetvétel Szükségtelen és üres a szó Temetők gyülekeznek mint őszi madárraj hadd keljen szárnyra az emlékezet Üresség mindenütt A közel búcsúszó nélkül távozik Visszatartva a sírást a hazáról kezdünk éneket VARGA IMRE fordításai
