Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-11 / 37. szám
KOMOR Egy skót városban rendőrségi hirdetmény jelent meg falragaszokon, amely arról értesítette a lakosságot, hogy ettől és ettől a naptól kezdve az utcai forgalomban a zebrán kívüli áthaladásért öt schilling büntetést kell fizetni. — Miért csökkentették a büntetést? Hiszen előtte tíz schilling volt! — kérdezte egy skót a rendőrt. — Csökkenteni kellett, mert tíz schilling büntetésért senki sem volt hajlandó elkövetni ezt a szabálysértést. Egy idősebb hölgy — kutyája pórázát fogva — odalép a vasútállomás forgalmistájához: — Mikor érkezik a következő vonat nyugatról? — 10 óra 40-kor. — És keletről? — 11 óra 43-kor. — Északról? — 12 óra 6 perckor. — Most hány óra van? — Egy perc múlva lesz kilenc! — Gyere, Fifi! — fordul a hölgy a kutyához. — Nyugodtan átmehetűnk a síneken. • — Nem is tudod elképzelni, barátom, hogy az én feleségem milyen kíváncsi. — Az enyém is. Néha már azt hiszem, hogy a világra is csak kíváncsiságból jött. • *- Mennyibe kerül ez a festmény ? — kérdi egy érdeklődő a festőművésztől. — Huszonötezer ... — Szörnyű! Hisz ön annyit kér, mintha már legalább száz éve halott volna! • — A sok adósságod miatt tudsz aludni? — Igen. Az éjszakáim nyugodtak, de nappal mindig zaklat valaki! Egy tisztviselő így szól az igazgatóhoz: — Már hat éve dolgozom önöknél, de még egyszer sem kértem fizetésemelést. — Nem jól közelíti meg a problémát, monsieur Dupont — feleli az igazgató. — On valóban hat éve dolgozik a cégünknél, de éppen azért, mert soha nem kért fizetésemelést. • — No, bácsikám, jól hall már a hallókészülékkel? — Nagyon jól. Amióta megvan, már háromszor változtattam meg a végrendeletemet. • — Nem szégyelli magát, hagyta magát ötven koronával lekenyerezni?! — Mit tehettem volna? Az az illető nem akart többet adni ... G-oRtt TMÖH ozsvald Árpád Első négysoros versével megnyerte a távolbalátás világbajnokságát, néhány kilométerről ismeretlen mikrobákat fedezett fel egy nyúl bajuszán; azóta gyógyítható a tudatsorvadás. Már első önálló kötetében {Holnap is nap lesz, kincsem tubicámj jóérzékű időjósnak bizonyult, de ezen tulajdonságát csupán Talajmenti fagyok idején fázni szoktam című verseskönyvében csúcsosította ki. A Hétbe nyolckor jár be, Drakuláról még nem írt verset. Szemelvényünket Angyalok fáznak lepedőben című válogatásából közöljük. RÉVÜLET Ne mássz! — mordul a kisszék. Redves lapja oldalszalonna. Nyughassl — hördül a kútgém, ostorfája fáradt vitorla. A griffmadár szóra sem méltat, Jónás cethala elnéz, megvet, az aranyalmafán túl két rabló vár; mentők, rőt autójuk mellett. Mondanám, hogy, ő, sokat ittam, hogy elmennék, jaj, nem mozdul testem. Szindbád lélekharangot kongat, kóbor lidércek felettem. DUBA GYULA — Hogy a csudába égette így meg a füleit? — Tudja, éppen vasaltam, amikor csöngött a telefon, és a kagyló helyett a vasalót tettem a fülemhez. — No és a másik füle? — Fel kellett hívnom az orvost is! Amikor huszonnégy órával hamarabb van igazunk, mint az emberek többségének, huszonnégy óra hosszat bolondnak néznek bennünket Rivarol — Tanítsa meg a gilisztáit, hogy ne szitkozódjanak olyan közönségesen! Jaroslav OrlíCek rajza — Hát te a strandon vagy munkaidőben? — kérdi meglepetten egy férfi a barátját. — Hivatalos ügyben vagyok itt. — Miféle ügyben? — Üj titkárnőt keresek. SZÖVEG NÉLKÜL (Krokogyil) IX. 11. 19 Mesélte valaki, hogy a fia, aki szorgalmasan olvas mindenfélét, egyszer megakadt. — Mit jelent az, hogy „vegyes érzelmek“? — Várj, mindjárt megmagyarázom. Ha például kölcsönadom az autómat az osztályvezetőmnek, s látom, hogy nekimegy vele egy fának, ezt hívják vegyes érzelemnek. — Milyen sebész válik belőle, ha nem tud gépen írni! Bohumil Landa rajza • Két lakó találkozik a liftben. — Hogy kerül maga ide? — Mit csináljak? — mondja a másik. — Már megint nem működik a lépcsőház. • — Kartársam, magának tökéletesen igaza van abban, hogy az nevet a legjobban, aki a végén nevet. De itt én határozom meg, mikor van a végén. • Amikor a bíró kihirdeti az ítéletet, az elítélt így mérgelődik: — Hát hogyan éljek rendes és becsületes életet, ha folyton bebörtönöznek?! • Egy már nem éppen fiatal nő este felfedezi, hogy az ágya alatt betörő lapul. — Figyeljen ide, fiatalember! — szól rá szigorúan. — 48 órát adok önnek arra, hogy elhagyja a szobámat. Ha akkor nem távozik, hívom a rendőrt. — Asszonyom, maga miért ment háromszor férjhez? — Szeretem a változatosságot. Ugyanis minden férfinak más-más hibái vannak. Nem. Nem lehet igaz. Tündérek nincsenek, csak a mesében vagy a képzeletben. Én azonban nem képzelődöm, nincsenek csalóka látomásaim, teljesen józan vagyok. Ennek ellenére itt áll előttem egy tündér, olyan valószínűtlenül és olyan kecsesen, mintha a meséskönyvekből libbent volna elém. Csodálatosan karcsú és hajlékony. A bőre akár a márvány, a haja leomló aranyzuha- tag, a szeme természetesen kék, mint a zafír, ragyog a fekete szempillák mögül. Nézem, bámulom ezt a földre szállt tündért, s gyermekkorom álmai elevenednek meg bennem, egészen olyan, amilyennek zsenge koromban képzeltem -el a tündéreket. Szinte odaképzelem a két habkönnyű szárnyait is, s várom, hogy fölrepül, tovalibben az áruház pultja mögül, fölszárnyal a kék egekbe, s elfoszlik gyönyörű alakja a párás messzeségben. De ez csak gyermekded képzelés. Mert a tündér nem röpül sehová, nagyon is itt él a földön. A tündér kiszolgál a pult mögött, harisnyákat, zoknit árusít. Nagy kedvem támad, hogy egy pár zoknit vásároljak, már csak azért is, hogy a tündér könnyű kezének érintése ott maradjon rajta, s néha-néha eszembe jusson, tündérek is élnek a földön, nemcsak boszorkányok. Odalépek a pulthoz, s megilletődve dadogva mondom a tündérnek, hogy zoknit szeretnék vásárolni. — Milyen színűt? — kérdezi a tündér csengő hangon. — Szürkét... igen, szürkét, lehet csíkos is. — Hányas számút? — érdeklődik most már kissé unott hangon a tündér. — Negyveneset. — Szürkében csak nagy számok vannak — jelenti ki a tündér határozottan. — Akkor talán barnát... — Barna sincs kisebb számú. Talán holnap. Holnap kapunk új árut. — Akkor talán valamilyen más színűt... Zavaromban belekotortam a pultra kirakott áruba, nézegettem, mustrálgattam a zoknikat. A tündért idegesítette a dolog, és hirtelen úgy rám förmedt, majd hanyatt estem. — Ne babrálja az árut... Mit képzel? összepiszkolja itt a zoknikat, én meg rakosgassam el a szétdobált holmit... én sem vagyok gép, én is ember vagyok! Rábámultam, tátogattam a számat, de egy szót sem tudtam kinyögni. Mit mondott? Hogy ö is ember? Tényleg, most látom csak, hogy nem is tündér. Csupán egy leány. Igen, egy alaposan kisminkelt nő. Mű- szempilla, festett haj, festett szemöldök, lilára mázolt ajak, púderes arc... Nem is igazi csillag ő, csak műbolygó. Nem tündér, hanem közönséges földi lény ... Hiszen tündérek nincsenek. DÉNES GYÖRGY
