Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-11 / 37. szám
I smertem útitervünket, tudtam, hogy aznap egy mezőgazdasági üzembe látogatunk, ezért hitetlenkedve szálltam ki a gépkocsiból. Egy kisváros — Botevgrad — kellős közepére, a tűző napban vakítóan fe- hérlő kőlapokkal burkolt főtérre érkeztünk. Hát még az idáig vezető út! Szófia gyárkéményekkel teletűzdelt külvárosait elhagyva vadregényes tájon száguldottunk több mint egy órán keresztül. A mintegy 1700 méter magas Murgas és Baba-hegység közti hágón áthaladva ízelítőt kaptunk a Balkán hegység zord szépségéből. Igaz, a hágó után kissé kiszélesedett a völgy, de mégsem hittem, hogy itt székel a Munka Vörös Zászlaja Érdemrenddel kitüntetett Nagy Október Me zőgazdasági-ipart Komplexum. IX. 11. 15 Jellegzetes bolgár vendégszeretettel, a hagyományos „Dobre dosli“ köszöntéssel üdvözölt bennünket a köznyelven csak röviden apk-nak nevezett üzem igazgatója. Sztefan Sztame- nov széles vállú, barátságos tekintetű magas férfi, kidolgozott kérges tenyerében kezem szinte elveszett. Mosolyogva kapta el a tágas, modern szekrényfallal, öblös karosszékkel berendezett dolgozószobán végigfutó tekintetemet. — Hosszú, nagyon hosszú utat kellett megtenni ahhoz, hogy ma innen, városunk központjából irányíthassuk az egész környék mezőgazda- sági termelését. Nehéz volt ez az út, sokat küzdöttünk, de ma már megállapíthatjuk, megérte. Nem vagyunk jellegzetes mezőgazdasági vidék, de a nagyüzemi termelési mód bevezetésével, a technika, a műtrágya és a mesterséges öntözés alkalmazásával olyan eredményeket érünk el, amelyekért nem kell szégyenkeznünk. Gyermekkoromban nyomorúságos, apró faházakban élt az itteni nép, a sovány talaj alig biztosított megélhetést. Az emberek többsége eladósodott, már októberben eladták azt a gyapjút, amelyet csak a következő év júliusában nyírtak, a tejet már januárban előre értékesítették, és a gabona is gazdára talált, még mielőtt learatták volna. Fiatal dolgozóink el sem tudják képzelni, hogy így is lehetett élni. A botevgradi mezőgazdásági nagyüzem nem tartozik a legnagyobb ipari-mezőgazdasági komplexumok közé, eredményeivel, azonban megérdemelt elismerést szerzett. Ha meg akarjuk érteni ezeknek a komplexumoknak a küldetését és jelentőségét, röviden meg kell ismerkednünk a bolgár mezőgazdaság fejlődésével. 1944- ben a fiatal népi állam elmaradott mezőgazdaságot örökölt. A szocialista forradalom előtt a kezdetleges mező- gazdasági termelés csaknem kizárólag a nagybirtokosok, kereskedők és bankárok kezében volt. ök képezték a földtulajdonosok 10 százalékát, ugyanakkor a földnek több mint egy- harmada az övék volt. A többit a kiszolgáltatott szegényparasztok nagy tömege művelte meg. A dolgozó nép hatalomra jutása után azonnal megkezdődött a falvak kollektivizálása. A szövetkezetek később, megszilárdulásuk után, 962 közös gazdaságban egyesültek. 1969-től új korszak kezdődött a bolgár mezőgazdaságban. Az egyesült szövetkezetek és az állami gazdaságok még nagyobb egységekbe tömörültek, s ma már 158 mezőgazdasági ipari komplexumnak nevezett nagyüzem működik az országban. — A mi üzemünk 1971-ben alakult a környék 27 falvának szövetkezetéből — folytatja Sztefan Sztamenov a rövid történelmi kitérő után. — Nagy terület tartozik hozzánk, csakhogy errefelé kevés a termőtalaj. 34 000 hektáron gazdálkodunk, ebből 22 000 hektár a termőföld. Elsősorban állat- tenyésztéssel, gyümölcs-, zöldség- és komlótermesztéssel foglalkozunk. 5500 alkalmazottunk 10 üzemegységben — a szarvasmarha és juhtenyésztésben, a karbantartó- és javítóműhelyekben, a szállítórészlegben, a virág- és zöldségtermesztésben, valamint az agrokémiai központunkban dolgozik. Termékeinket helyben dolgozzunk fel, a húskombinát, konzervgyár, tej- és sajtgyár még az idén hivatalosan is egyesül velünk, így aztán a szó szoros értelmében ipari-mezőgazdasági üzem leszünk. Melléküzemágunk is van. Elsősorban saját szükségletünkre sajtgyártáshoz fakádakat készítünk, munkaruhát varrunk, hálót fonunk, a fölösleget pedig értékesítjük. Minden mondata, egész lénye elárulja, milyen szoros szálak fűzik az elnököt hatalmas üzeméhez. Nagy áttekintéssel és szeretettel beszél az egyszerűnek igazán nem mondható munkájáról, a nagy közösség életéről és eredményeiről. Nem véletlen, hogy a 27 falu lakossága őt választotta erre a felelősségteljes posztra. Igen, a Sztefan Sztamenov Nyeca Nyikolova Kolova Donka Nyikolova Iljeva dolgozók a 350 tagú küldött-tanács révén, maguk választják meg vezetőiket, az elnököt, az alelnököt, az ellenőrző bizottságot és az 51 tagú vezetőséget. Sztefan Sztamenov rászolgál erre a bizalomra, ennek a legékesebb bizonyítéka, hogy a közelmúltban megkapta „A szocialista munka hőse“ címet. Munkatársaitól hallottuk, hogy munkanapja nagyon sokszor csak késő este ér véget, és nem ritkaság, hogy a nagy dologidőben ő is lapátot, villát fog. Figyelemmel kíséri a többi mezőgazdasági üzem munkáját, s ha valamilyen kiváló eredményről, új módszerről hall, nem rest személyesen utánajárni, mit lehetne tanulni, átvenni. így bejárta már az összes szocialista országot, sőt még Kanadába is eljutott. Kapásból sorolja az eredményeket, alig győzzük jegyezni a sok adatot. Említsük meg csak a legfontosabbakat. Évente 12 000 tonna tejet, 1100 tonna húst, 100 tonna gyapjút, 2000 tonna burgonyát, 4000 tonna szilvát, 3000 tonna zöldséget termelnék. 220 traktoruk, 150 tehergépkocsijuk és 35 kombájnjuk van. Egyre több szakember segíti munkájukat: jelenleg 22 állatorvos, 38 agronómus, 19 zootechni- kus és 13 mérnök. Szóba kerülnek a fiatalok, akik a környék iparosítása ellenére szívesen dolgoznak a mezőgazdaságban. Nincs is munkaerőgondjuk. A helybeli fiatalok közül kerülnek ki a szakemberek. Most is 45 fiatal dolgozójuk tanul üzemi ösztöndíjjal az ország különféle főiskoláin. Abban, hogy a mezőgazdasági munkának ma is nagy a vonzereje, szerepet játszanak a hagyományok, de sokkal inkább a megváltozott munkafeltételek, a vidéki lakosság életszínvonalának állandó emelkedése. Az elnök ezzel kapcsolatban így összegezte véleményét: — Valamikor ipari munkás voltam, aztán 10 évig egy egyesült szövetkezetei vezettem, ennek az apk-nak pedig megalakulásától vagyok az elnöke. Saját tapasztalataim alapján állapíthatom meg tehát, hogy a hajdani földművesek mezőgazdasági munkások lettek, életkörülményeik azonosak az ipari munkásokéval. Átlagkeresetük annyi, mint az iparban, rendes évi szabadságot kapnak, napi nyolc órát dolgoznak, üzemi étkezdében esznek, a nők 55, a férfiak 60 éves korukban nyugdíjba mehetnek. Sőt mivel családonként 30—50 ár háztáji földet kapnak, még mellékkeresethez is juthatnak. Lehetőségeinkhez mérten üzemünk a falvak fejlesztését Is támogatja, segítünk vízvezeték, gyermekintézmények építésében és a kulturális élet fellendítésében. Sajnos, búcsúznunk kell. Sietünk, hogy találkozhassunk még az egyik üzemrészleg, a praveci virágkertészet dolgozóival. Elviselhetetlen a meleg. Az autó annyira átforrósodott a déli napsütésben, hogy menet közben sem hűl le benne a levegő. Pedig az ablakok tárva-nyitva, és nem is megyünk lassan. Botevgradból jól karbantartott aszfaltozott üt vezet Pravecba. Vágyakozva nézünk az útmenti halastóra, de nem állhatunk meg, várnak bennünket. Katonás rendben sorakoznak egymás mellett az üvegházak. A bejárat melletti irodaház üres, az egész környék kihalt. Ügy látszik, a meleghez szokott praveciek is megsokallták az ég áldását, hűvösebb helyre húzódtak. Nem kell sokáig várakoznunk, rövidesen előkerül Marin Cvetkov, annak az üzemegységnek az igazgatója, amelyhez a virágkertészet tartozik, és Ilinka Dimitrova agronómus. a kertészet vezetője. Csak előzékenységből nem mondunk ellent, amikor az üvegházakba invitálnak. De nem bánjuk meg. A tikkasztó hőségért a vörös, rózsaszín és fehér szegfüerdök gyönyörű látványa kárpótol. Kristályként csillognak a bársonyos rózsaszirmokon a víz- cseppek, bódító illatfelhő úszik a bepárásodott üvegtető alatt. Az egyik üvegház végében az árnyékba húzódva asszonyok üldögélnek. — A déli pihenőt töltjük, úgy osztjuk be a munkánkat, hogy bent reggel mindent elvégezzünk, délutánra csak a levágott virágok osztályozása és csomagolása marad — mondja Nyeca Nyikolova Kolova. Elárulja, hogy nem tud szebb munkát elképzelni a virágtermesztésnél. Igaz, hogy az üvegházakban, különösen így nyár közepén, nagy a meleg, de már megszokták. Társnői egyetértőén bólogatnak, Donka Nyikolova Iljeva még meg is toldja szavait: — Mindennel elégedettek lehetünk. Jól keresünk, munkaruhát kapunk, autóbusz szállít reggel és műszak után haza. Rendszeresen orvosi ellenőrzővizsgálaton veszünk részt, és a zöldségtermesztésben dolgozókhoz hasonlóan mi is ingyen kapjuk az ebédet. Majdnem elfelejtettem — szól utánunk, miután elbúcsúztunk —, idei szabadságomat gyógyfürdőben töltöm, több társammal együtt az üzemtől kaptam beutalót. Az irodaházban levő, viszonylag hűvös, pihenő- és öltözőszobában folytatjuk a beszélgetést. Megtudjuk, hogy Ilinka Dimitrova munkásnőként kezdett dolgozni a kertészetben. Néhány éve vezetői örömmel fogadták azt az elhatározását, hogy be akar iratkozni a mezőgazdasági főiskolára. Levelezőtagozaton tanult, nem volt könnyű. Munkahelyén, háztartásában változatlanul helyt kellett állnia — akkoriban még csak egy gyermeke volt, kislánya később született —, de munkatársai, mérnök férje megértőek voltak, sok segítséget kapott tőlük. A főiskola elvégzése után két évig egy szófiai kutatóintézetben dolgozott, szíve azonban visszahúzta és amint mondja, örül, hogy visszajött. Az üvegház két fiatal vezetője elmondja, hogy 1,6 hektáron szegfűt, 0,8 hektáron pedig rózsát termesztenek. Évi termelésük értéke 400 000 leva. (Bulgáriában nagyon olcsó a virág, a rózsa 0,10—0,50, a szegfű 0,08—0,25 leva.) A kertészet 24 dolgozója a gépkocsivezetők kivételével mind nő. A praveci rózsák és szegfűk eljutnak az ország különböző részeibe. 21 saját virágüzletük van, többségük Szófiában. Naponta szállítják a friss virágot, örömet szerezve ezzel sok-sok számukra ismeretlen ünnepeltnek, megajándékozottnak vagy vásárlónak. Hét szál tenyérnyi tűzpiros szegfűt kaptam vendéglátóinktól. A csokor napokig kedves kísérőm volt, kibírta a repülőutat, autózást, esténként más-más szállodai szobában került friss vízbe. Azóta, ha piros szegfűt látok, eszembe jut Ilinka, Marin, és a botevgrádi nagy mezőgazdasági üzem többi szorgalmas dolgozója. CSIZMÄR ESZTER A virágkertészet fiatal vezetői (A szerző felvételei)
