Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-08-28 / 35. szám

Karel Smrkovsky rajza A feleség így fejezi be a családi perpatvart: — Szamár vagy, mint min­den férfi! — Ugyan, drágám, azt azért ne mondd, hiszen nem min­den férfi nős! 0 Két angol hölgy beszélget: — Az ön férje nagyszerű ember! — Lehet, hogy igaza van, de én nem ismerem közelebb­ről. — Hogyhogy?! — Hét klubnak a tagja. O Izgatott férfi megy a rend­őrségre. — Állandóan fenyegető le­veleket kapok! Felveszik a jegyzőkönyvet. — Megpróbáljuk kinyomoz­ni a feladó kilétét. — Ű, az felesleges. Isme­rem a feladót. — Igen? — A takarékpénztár hitel­osztálya. Tökrészegen támolyog haza a férj. De a felesége még éb­ren van, és ráripakodik: — Tudod egyáltalában, hány óra van?! — Persze ... Tíz óra. Ebben a pillanatban a to­ronyóra egyet üt. — Hallod?! Hiszen csak egyet ütött! — Hidd el, tíz óra van. Ho­gyan lehet a nullát ütni? 9 Texasi milliomos alkuszik egy angliai kastélyra. — Megvenném — mondja a tulajdonosnak —, de állítólag kísértet van itt. A tulajdonos legyint: — Ostoba beszéd! Én még soha egyetlen kísértetet sem láttam itt, pedig már több mint háromszáz éve lakom itt. 9 — A legújabb statisztikák kimutatják, hogy minden nyolc házasságból csak egy boldog. Lehetséges ez? — Nem tudom, jelenleg a hetedik házasságomnál tartok. /itt Kovács ötvenezer koronát nyert sorsjegyen. — Mit szólt hozzá a felesé­ge? — kérdi egy ismerőse. — A meglepetéstől megné- mult. — Istenem! Ennyi szerencse egyszerre! ,« A vendég a főpincérnek: — Örülök, hogy a konyhai személyzet olyan tiszta! — Honnan tudja, hisz nem is volt a konyhában? — cso­dálkozik a íöpincér. — Az igaz, de mindennek, amit nekem eddig feltálaltak, szappaníze volt... 9 — Alfréd, holnap itthon le­szel? — Nem. Szolgálati útra me­gyek. — Hová? — Az attól függ ... — Mitől? — ... hol lesz szabad szoba a szállodában. SZÖVEG NÉLKÜL (Krokogyil) SZÖVEG NÉLKÜL Miloú Kánsky rajza — Mielőtt elkezdenénk, én még egyszer megvizsgálom ezt a vakbelet. .. (Andrej Sekela rajza) Alekszandr és Lev Sargorodszkij: CSODAGYEREK — Mindenkinek van csodagyereke — mondta a fe­leségem —, csak ez a mienk olyan egészen hétköznapi. A legelmaradottabb az egész udvarban. — Az egész házban, az egész lépcsőházban... — folytattam. — Ne gúnyolódj! — szakított félbe a feleségem. — Az az igazság, hogy egyszerűen képtelen vagy őt nevel­ni. Nézd meg például Anna Pergevna fiát, nyolcéves, és már perfekt beszél franciául. Szótár nélkül, képzeld csak el! A tizenötös lakásban Tányicska még négy esztendős sincs, és már elolvasta Kant összes műveit. Az Imaneulét. Méghozzá eredetiben! — És a huszonnégyesben mi a helyzet? — Leonyidovéknál? Ugyanaz. A kisfiúk valóságos zseni. Már a hetedik szimfóniáját fejezi be! A kislány a tizenhetesben novellákat ír. — És azt nem tudod — kérdeztem kíváncsian —, ki szerkesztette a házunkban a léghajót? — Hogyne tudnám! A kis Szemjon, a második bejá­ratnál, A kisfiú még beszélni is alig tud. — És ki...? — A Samusurnijék kislánya. De az még titok... A mienk meg? Mit csinál a mienk?! Gyere ide, te máié! Mit csinálsz? — A leckémet — feleli a gyerek. — Az ábécéskönyvet olvasom. — Nézze meg az ember! Az ábécéskönyvet olvassa! A fiatalember már hatesztendős, és még csak az első osztályba jár. Gyűjti az egyeseket meg a ketteseket, míg a vele egyidős gyerekek már oratóriumokat alkot­nak. Utoljára kérdezem: lesz-e belőled csodagyerek, vagy sem?! — Én arra nem vagyok képes — nyafogta a gyerek. — Én nem tudom ... — De én tudom! — jelentettem ki határozottan. — Most menj, feküdj le szépen! Holnap, Kláva, már ő Is csodagyerek lesz! — ígéred? — kérdezte fürkésző tekintettel a felesé­gem. — Ünnepélyesen megígérem — feleltem gondolkodás nélkül. Másnap a mamák megint a lépcsőházban tereferél­tek. Beálltam közéjük. — A kislányom éppen most fejezte be Kantot, s már­is elkezdi Freudot — mondta egy anya a tizenötösből. — A fiam tegnap fejezte be a finnugor nyelveket — közölte a másik. — És megint szótár nélkül! — Az én fiam kantátát... —- Az enyém helikoptert... — Az enyém meg ... — Az én kislányom ... — Hát a magáé? — fordultak felém hirtelen. — A maga kisfia mit csinál? — Bocsánat — kérdeztem a mellettem álló anyát —, az ön kisfia min közlekedett tegnap? — Hogy min? Hát kerékpáron — felelte. — Hát azt a kerékpárt a kisfiam találta fel — je­lentettem ki szerényen. — Meg a papírt is ő találta fel. — Az i-i-lrodai pa-pa-pírt? — kérdezte levegő után kapkodva egy másik anyuka. — Minden fajta papírt — feleltem könnyedén. — Akkor hát nem a kínaiak találták fel a papírt? — Nem bizony. A mi kis Misánk. Méghozzá úgy, hogy egyetlen felnőtt sem segített neki. Az asszonyok nem győztek ámuldozni. Némelyiknek még a lélegzete is elállt, s amikor feleszméltek, újra kezdték: — Szóval a maga fia ... —■ Igen, ő! — vágtam rá. — Zseni! —- mondta egy hang elismerően. — Nem mondanám, hogy zseni — vetettem ellen fino­man —, de az tény, hogy tehetséges. Az asszonyok bevásárlótáskáikkal és gyermekeikkel hazaindultak. Néhányan a szomszéd házak felé ira­modtak. — A relativitás elmélete, Einstein — kiáltottam utá­nuk —- meg Lobacsevszkij, az is ő, a mi Misánk! Aztán lassan elindultam én is hazafelé. — Misa zseni — közöltem unottan a feleségemmel. — Máris?! — csodálkozott el. — Igen. Hallgasd csak! — és kitártam az ablakot. — Feltalálta a kerékpárt! — hallatszott a tízenötös- ből. — Meg a papírt! — a huszonegyesből. — Mindenkinek csodagyereke van. Csak te vagy olyan máié! — a harmincötösből. —- Köszönöm — mondta hálásan a feleségem. — No, hál’ istennek, gondoltam magamban, és gyor­san becsuktam az ablakot. Ma a mi csodagyerekünk nyugodtan foglalkozhat az ábécéskönyvével... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom