Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-28 / 35. szám
Ä blatnicai özvegy Badákné már idősebb asszony volt — s amikor legfiatalabb fiát, Milant avatták, izgatottságában és örömében könnyezett. Az avatási lakomán enni sem tudott. Sok fiatal, jól öltözött vidám fiú és leány a kezét szorongatta, s ő állandóan csak ezt hajtogatta: „Én bizony sohasem hittem volna, hogy egyszer így ... Csak az az én Milánom ezt megérdemelje ...!“ A fiatalok vígan forgolódtak körülötte, és özvegy Badákné, talpig feketében, nézte a fehér terített asztalt, a szép fehér porcelánt, a csillogó metszett üveget, a színpompás virágokat, s amikor már utolsó könnyét is letörölte, úgy tűnt fel neki, mintha váratlanul a lakomára érkezett volna megboldogult férje, Stefan, és az ő fiatal barátja: Jozef Horeckií. Stefan Badák gondolataiba elmerül- ten ballagott Bratnicából Matejovcébe. (Blatnica kis falu, kevés házzal, amelyek az itt-ott csupasz, helyenként meg fenyőkkel és mogyoróbokrokkal benőtt domb alatt lapulnak. Blatnicán túl bükkerdők illatoznak. Blatnica messze esik Matejovcétől, sűrű erdők veszik körül, ahol senki sem lakik — csupán az elég messze levő erdészlakban lakott emberemlékezet óta az erdész a feleségével, akiknek mindig apró gyermekeik voltak. A Matejovcébe vezető út hepehupás legelők, rétek és szántóföldek között kanyarog, elhagyja a blatnicai határt, azután már sík területen fut tovább, s amikor túljut még két határon, egyesül a Matejovcébe vezető széles betonúttal. Ma már a blatnicai út is aszfaltozott — régebben szárazság idején porfelhők kavarogtak fölötte, esős időben pedig barnásszürke sár fröcskölte össze az emberek lábbelijét, lábát, ráragadt a bakancsra, a meztelen lábra és a nadrágra.) Stefan Badák teljesen önfeledten lépegetett, nézte a keményre taposott poros utat. Hányszor ment már erre? Nem is tudja... De hányszor így? így június eleién? Lassan, komolyan, elmerülten ballagott alig használt cájgruhájában, poros bakancsban, tiszta ingben, mellényben, kabátban, fején kalappal, bottal a kezében, melyre néha-néha rátámaszkodott, az arca sovány, sápadt, a pofacsontja alatt beesett arca sötétedett. Nyilalló fájdalmat érez ,a derekában, a hátában, s csak nem enyhül a fájdalom. Június ragyogott a napsütésben. Enyhe szellő susogott. Majd elmúlik, vigasztalta magát Badák, amikor fájó hátára és derekára gondolt, csak lenne az embernek elég pénze a doktorokra! Nagy, munkától eldurvult, beszáradt horzsolásoktól megcsúnyult kezét a zsebébe süllyesztette és kitapogatta, ott van-e felesége elnyűtt bugyellárisa. Megvan, nagyszerű, itt van. De sok az a pénz, húsz korona ... Olcsóbban is megtehetné. Húsz korona ma sok pénz, húsz koronáért... Szerencse, hogy már nyár van, a gyerekek mezítláb is járhatnak. Badáknak megizzadt a keze a felesége bugyellárisán, ezért kihúzta a zsebéből, s hagyta, hogy szellőzzön. Alig észrevehetően suttogott a szellő. Badák Matejovcébe, a parókiára tartott, észre sem vette, hogy már elhagyta a blatnicai határt, s hogy a völgy nagyobb részén már túljutott. (A blatnicai völgy igen szép, júniusban zöld szokott lenni, s ha napos az idő, játszi szellő fújdogál benne egyszer Matejov- ce, máskor meg az erdők felől, ahogy a kedve tartja, lengeti a füvet, a virá- ? gokat, a vén körte- és almafák ágait, leveleit, és összebórzolja a pacsirták tollát, ha az út porában fürödnek. Megforgatja az út mellett itt-ott álló jávorfák leveleit, a varjakat és a héjákat segíti röptűkben, amikor a blatnicai határ fölött köröznek.) Húsz korona sok pénz, tűnődött Stefan Badák, hiszen húsz koronáért hat-hét méter vásznat lehet venni, talán többet is, s ez a húsz korona megmaradt, meg kellett maradnia abból az összegből, melyet az asszony tavasszal a gúnárért kapott, egy darab vászon húsz koronába kerül, de mi egy darab vászon, egy darab rongy akkor, ha az ember valakinek jót akar tenni? Badák kissé összerezzent. De vajon jót tesz-e neki vele az ember? Segít rajta? Az emberek ezt emberemlékezet óta így csinálják, segíteni szeretnének a megboldogultakon — apjukon, anyjukon... De hiszen a megboldogult MiSo Bélán, szegény, nem volt sem apja, sem testvére, de még rokona sem. Az emberek ki is nevetnék, ha tudnák... De hát hogyan segíthet az ember másképpen a megboldogulton, hacsak így nem? Szegény néhai Miáo Bélán megérdemli, hogy segítsen rajta az ember. Badák J* lassan távolodott Blatnicától, meg-megállt, a botjára támaszkodott. (Botját maga készítette egy somfaágbólv Szépen lehámozta, egy darabka üveggel lekaparta, egyik végén meghajlította — kemény kezétől a bot kampója egészen sima volt már.) Hosszabb idő, úgy egy jó óra múlva, amikor Badák már Ma- tejovcéhez közeledett, ott, ahol nemrégen az országút mellett két sor cseresznyefát telepítettek, találkozott Ho- reckfval, egy fiatal sovány emberrel. Horeckyn vörösbarna ruha lötyögött, kigombolt kabátja, túl széles térdnadrágja és barna félcipője csupa por. Ezen még a kilenc mesterség sem segített, gondolta Badák, a kilenccel sem tudott megszabadulni a nyomortól és a betegségtől. Haraggal gondolt erre, mert senki ismerőssel nem akart találkozni, egyedül akart lenni, teljesen egyedül, a Matejovcébe és az onnan visszavezető úton meg akarta köszönni Miáko Belannak, hogy van egy kis kunyhója, asszonya, nyolc gyereke, tüdőbaja, és „élete“ a blatnicai határban levő három darabka földön. Senki ismerőssel nem akart találkozni, főképpen pedig olyannal nem, akinek valamikor már mondott egyet-mást Mi- só Belanról. — Mi újság, Badák? — kérdezte Ho- recky, és sapkáját a jobb fülére húzta. — Megy, megy? — Tessék? — Mondom, hogy megy-e? — Nos, hova megyek? — No, hiszen maga tudja a legjobban. Badák a botjára támaszkodva hosz- szasan nézte Horecky hosszúkás arcát; szája széle tele volt idő előtt keletkezett ráncokkal és még korábbi, már őszülő sörtével. Megnézte a halántékánál kissé fehéredé haját. A legszívesebben kiadta volna az útját, egyedül szeretett volna továbbmenni. — Bizony ... — Jo2o, fiatal vagy még — mondta Badák —, és már őszülni kezdesz. Másképpen kellene ... Munkát nem tudsz találni. Jobban kellene élned. Nem így — ide-oda csavarogni, erre-arra lődörögni! Horecky csak vállat vont. — Ilyen fiatal ember...! — Badák nem tudott többet mondani neki, és amit mondott, csak azért mondta, hogy szabaduljon tőle. Horecky Jozo kíváncsi természet, mindenbe beleüti az orrát, mindig másokkal törődik ... Badák rántott egyet a vállán, indulni akart, de Horecky kissé behunyt fekete szeme megállította. Horeck? szemében mosoly, fájdalom, sértődöttségből fakadó harag és gúny bujkált. — No ... — Tudja, hogy van az, — mondta hirtelenül Horecky Badáknak. — Nagyon jól tudja — hát miért mondja ezt nekem? Magának nincs nagy vagyona, de van hol dolgoznia, nekem nincs. Sohasem volt, és az apámnak sem volt... De ezt meg kell mondanom, Badák. Hányadszor jön-megy már így? — Hova? Hova is megyek? — Ugyan ne tettesse magát, Badák, hogy arról nem tud a világ! A verebek már régen ezt csiripelik minden háztetőn. Évről évre ebben az időben megy Matejovcébe a paphoz, és misét mondat vele ... Mindketten hátranéztek. Az egyenes, hosszú országúton mesz- sze egy autó közeledett (Matejovcén keresztül akkoriban még nem járt sok gépkocsi), megcsillant a június reggeli meleg napfényben, széles és magas üvege csillogott, a nyitott gépkocsi a benne ülők fehér ruhájától már messziről fehérlett. Mindketten hallgatagon nézték, amint az országúton hova-tovább nagyobbnak látszott. Badák benyúlt a zsebébe, megfogta felesége kopottas bugyellárisát. Rendben van, itt van, megvan a húsz korona ... Csak ez maradt meg, gondolta, csak ez a szegénynek. Hogyan tudna az ember másképpen segíteni rajta? Csak így, hiszen az emberek csak ilyen módon segíthetnek a megboldogultakon. Horecky nézte az autót. Egy darabig azon gondolkodott, amit Badáktól hallott, amikor Badák visszajött a háborúból, és azon is, amit mások mondtak. Akkor Badák sokat mesélt, később megbetegedett, és abbahagyta. Lehet, hogy már fél.. . Oroszországban forradalom volt, aztán békét teremtettek, kicserélték a hadifoglyokat, egyeseket ide, másokat oda, sokat Kragujevácba küldtek, s azok oda is elvitték a forradalmat! Vége! Elég volt már belőle! Haza akarunk menni! És enni, enni! Kenyeret! És ennek a Badáknak ez megtetszett, magával ragadta, s mikor egyesek hajszolták a többieket, Badák a tábori ágy alatt észrevett valami Be- lant, aki Hava környéki volt — és kizavarta. „Velünk jössz, vagy nem jössz velünk? A krisztusodat, mindjárt véged van, még azt se mondod, hogy jaj!“ Bélán ment, s a lázadás leverése után nem Badákot fogták el, hanem azt a bizonyos Belant. Elfogták és ... Badák a piros autó felé fordult, megbámulta a négy férfit, akik fehér köpenyt, süveget és sötét napszemüveget viseltek. — Nézze! — No?! — Ezek aztán urak! Mi? — No! — Az ilyenekért akar misét mondatni? Az autó egy kis idő múlva kíseb- bedni kezdett az egyre szűkülő országúton és Matejovcébe tartott. Badák sokáig nézett utána, reszketett a Horecky iránt érzett haragtól, és megdermedt a félelemtől, mint annak idején Kragujevácban, amikor ott minden katonát többször is kihallgattak. Akkor nagyon félt, hogy Bélán el fogja árulni. Szegényt hosszasabban hallgatták ki, mint őt — de Bélán nem árulta el, nem mondta, hogy hívta, zavarta. Aztán néznie kellett, ahogy mindnyájukat, szegényeket, a bosnyákok agyonlőtték, MiSo Belant is... — Hát bizony! Badák nem válaszolt Horeckynak. Somfabotjára támaszkodva hallgatagon állt, keze a kabátzsebében, kezében felesége kopottas bugyellárisa, a bu- gyellárisban húsz korona a matejovcei pap számára, hogy misét mondjon MiSo Bélán lelki üdvéért. Azt Kragujevácban a bosnyákok agyonlőtték. Sokáig vo- naglott a földön... — Badák nézte a piros autót, míg egészen el nem veszett a nagyon keskenynek látszó országúton. Megfordult, egyszerre mintha kissé összeroppant volna, jobban rátámaszkodott a botjára, és Horeckyra tekintett. Sokáig hallgatott, Horecky is néma maradt, s csak nézte Badákot. Enyhe szellő suhant az országút felett, leheletétől hullámozni kezdett az országút mellett húzódó gabona, felkavarta, felemelte az országút porát, nem nagyon magasra, csak úgy térdig, majd visszaengedte a földre, susogott és zizegett a fiatal cseresznyefákban, amelyeket teljesen ellepett a por, s az ágakon itt-ott már zsendülő gyümölcs is látható volt. (Ez volt az első termésük.) Vékony ágacskáikkal integettek a melengető szellőben. A zöld matejovcei határ fölé két gerlét hozott az enyhe szél. Csak néha-néha csapták össze a szárnyukat. — Él! — Mi? — kérdezte Badák. — Mi él? — A forradalom. Egyszer itt van, azután ott — és megint lesz! — Te nem tudod, Jo2o, mi az — mondta eltűnődve Badák. Én voltam, én tudom, én láttam. — És a pappal misét akar mondatni! — Hallgass, Jo2o! — kiáltott fel Badák. Sovány, beesett arca kigyúlt. — Mit tudsz te arról? Taknyos gyerek voltál akkor, és most kineveted az embert! Ebben az időben szoktam érte misét mondatni, szegény megboldogult Belanért... Hogyan is tudnék rajta segíteni? Miképpen segíthet az ember a megboldogultakon? Mi módon segítenek az emberek — amióta a világ világ — azokon, akik már örök álmunkat alusszák, mi? Neked könnyű, és köny- nyü mindazoknak, akik olyanok, mint te! Ti mindjárt mindent a feje tetejére szeretnétek állítani. Az örökre eltávozottak és az élők között valakinek állnia kell! Ki áll a te halottaid és közied, köztem és az én megboldogultjaim között? A pap! És neked a te halottaid között nincs olyan valaki, amilyen Bélán volt... Mit is tudhatsz te erről? — Én? — Te! — Én csak egyet tudok ... — Csak egyel — és az nagyon kevés, majdnem semmi! — Egyet tudok... A megboldogulton már nem segíthet, egyiken sem. Azt nem lehet. Az élőket kell segíteni! — Hogyan? — Forradalom nemcsak akkor van, amikor lövöldöznek. Akkor is van, ha az ember gondolkodik, hogyan lehetne segíteni az élőket. Tudja, Badák? — Mit? — Azt gondolom, hogy ... Badák megfordult, és Matejovce felé indult. Horecky is elindult, Badákra rá se nézett. Badák később lelassította lépteit, lehajtotta a fejét, és az országút mellett futó árokparton porosodó pázsitot bámulta. Nagyon magába mélyedt akkor, amikor azon a reggelen Matejovcébe igyekezett, hogy a pappal misét mondasson MiSo Bélán barátjáért, akit Kragujevácban kivégeztek. Istenem,, gondolta, ebben az időben mindig gyötri magát miatta. Izzadt kezével megtapogatta asszonya kiszolgált bugyellárisát, kezét kivette a zsebéből, lógatta, hadd szárítsa meg a simogató szellő. Tizenhatodszor bandukol már így, gondolta magában. Bizony, már tizenhatodszor ... Köhécselni kezdett, minden lépésnél szúró fájdalmat érzett a hátában, a derekában, somfabotjára támaszkodva kémlelte a poros országutat. Az a dolog már régen készülődött, akkor egész tavasszal, az ember megérkezett Oroszországból, ott már vége volt a háborúnak, az emberek vitték a magukét — és menni Kragujevácba, majd újra a frontra? Soha, soha — agyonverni, összetörni, szétzúzni! A tisztek zabáltak, lumpoltak, szeretőket tartottak — s aztán megérkezett az az éjszaka is, ó, agyonlőni a katonatiszteket, szétdúlni a mozit, szögesdrótot vágni, kirabolni a kantint, a raktárt! Szegény Bélán félt, nem akart menni, elrejtőzött... Ordítozás- sal, fegyverrel zavarta ki öt. Azután összefogdosták, kihallgatták őket. Két nap alatt mindennel végeztek. Szegény Bélán nem árulta el, semmit sem mondott, hallgatott, mint a sír. Aztán agyonlőtték őket. Nyolcadikán délután történt. Először huszonkettőt, aztán további huszonkettőt... Bélán a második csoportban volt, vonaglott a földön — és haláltusáját mindenkinek néznie kellett, katonáknak és civileknek is ... Borzalmas volt, és egy olyan Horecky azt mondja, semmi sem történt, hogy egyszer itt lesz forradalom, máskor ott... Stefan Badák, Bélán barátja tizenhatodszor tette meg az utat Blatnicából Matejovcébe húsz koronáért misét rendelni, hogy segítsen a megboldogult Belanon. A földre bámult, senkiről sem vett tudomást. Kellemes nyári'reggel volt akkor, az átmelegedett levegőben messziről Kakukk és búbos banka hangja hallatszott. a magasban pacsirta trillázott, a keskeny és a széles szántóföldeken is fürj pitypalattyolt. Badákot megkerülte néhány motorkerékpáros, kerékpáros, néhány fiatalabb-idősebb gyalogos vándor. (Akkoriban sok ember rótta az orszagutaknt. Már meleg volt az idő, remekül lehetett aludni a nyitott padláson, a kazal tövében, ha az ember az orráig belefúródott a szénába vagy szalmába, s ha a nap már melegen sütött, felkeltek a koldusok, emberek. akiknek nem volt miből élniük, fiatalok, egészségesek — szintén koldusok. Vonatra nem tellett, gyalog járták faluról falura, egyik városból a mási után loptt Ba zott, ez, i bocs ni a hogy nép is .. kellé le, i gyúj kártí jól i tenn mon egys megi dóik hét gíter az a az r hogy de £ nyol méte nem csup Béla; földe térdt bálta dörd meg ges élett karci állt, út, e látót még, pázsi Ma késki a hű get búza, leveli börze a ga és k tárba gazdi sokki csend Bat nagyi főző kémé Sze ta az rajta, ban, régen lan, De ni hogy vászo megfc A ke2 enged vászo Játs resznj ton fe ott ki tek, t doztai néme! szélre rel fu nel a henge Hon dák. szegér dák k ország ja hü' lábbei gé ho zsebét: amelyi gi, kit táska, kével nyitni, kék h dolta tül, m rülszaj tál, m rosbó! re. Táv a váró ros — még £ meg bo árulko összec jelenté véres te a p az őrs: tejovee poros Az t seűfceb Mate Alfonz Bednor vAszon
