Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-21 / 34. szám
ÚJ szú Vi li. 21. 19 Dupont úr fia orvosnövendék. Az apa tördeli a kezét: — Mikor fejezed már be végre a tanulmányaidat?! Hiszen már harminchat éves vagy? — Nyugodj meg, apám. A fiatal orvosok iránt úgy sincs bizalmuk a pácienseknek. © A Kovács család vendéglőben ebédel. Ebéd után az apa fizet, és kijelenti: — Mehetünk! A kis Kati csodálkozva kérdezi: — Mama, a papának ma nem kell elmosogatnia? Párbeszéd a villamoson: — Miért olvas bele az újságomba? Nincs pénze, hogy vegyen magának? — Pénzem van, de nincs aki az újságot tartsa olvasás közben. Q — Én nemsokára megszabadulok ettől a börtöntől! — súgja az egyik fogoly séta közben a társának. — Hogyan? — Megbírálom a börtönigazgatót. Biztosan ki fog rúgni! © Szervusz, Emil! De megváltoztál. Nemrég még nem volt ilyen nagy hasad, és azt hiszem, szemüveged sem volt... — Valószínűleg téved, uram. Az én nevem nem Emil. — Micsoda változás! Ezek szerint már a neved sem a régi... © Virágos hangulatban érkezik haza a férj. — Ne haragudj, drágám — dadogja ki nagy nehezen —, együtt voltam a barátaimmal, és versenyt ittunk. — Azt látom. És ki volt a második? Egy hölgy felkereste az ismert New York-i kozmetikai sebészt. Az figyelmesen megnézi a hölgy arcát, aztán kijelenti: — Tízezer dollár! — Istenem, az túl sok! — kiált fel a nő. — Akkor ajánlok önnek vaiamit két dollárért... — Mit? — Sűrű fátyolt! ® A humorista tartja szóval a társaságot. Dicsérik is: — Ez a vicc tényleg remek. A sajátod? — Még nem. — Főúr, hozzon nekem egy adag sült fácánt! — Sajnálom, de fácánunk nincs. — Akkor csirkét... — A4 szintén nincs ... Hiszen, ha lenne csir- ként, akkor fácánunk is lenne! Egy termetes asszonyság arckrémet kér a drogériában. — Forduljon a raktárunkhoz, asszonyom — szól az udvarias eladó —, mi csak kicsiben árusítunk. A kihívott szerelő éppen akkor érkezik a családhoz, amikor4 óriási szóváltásban van a férj és a feleség. Vár, vár a szerelő, de végül is türelmetlenül kérdi: — Ki itt a főnök? A gverek nógatja: — Üljön még egy kicsit. Mindjárt kiderül. » Tilos helyen áll le az autó, de már is ott terem a rendőr. — Az ön kocsija, ugye? — Igen. — Húsz frank, uram. — Remek! — kiált fel örömmel a tulajdonos. — A kocsi a magáé! © — A feleségem iker — meséli Egon. — Érdekes... És nem fordul elő, hogy eltéveszted őket, és a feleséged helyett a másik ikert öleled át? — Lehetetlen. A fivérének szakálla van. SZÖVEG NÉLKÜL Andrej Sekela rajza (lEUmK MEG MÍFÍMUQM! M ivelhogy a közhelyek ellen újabban széles körű támadás indult, jelen dolgozatomat szokatlan megállapítással kezdem: nehéz az élet. Nehéz bizony; kinek ezért, kinek azért, s így van ez azóta, hogy az élet, mint olyan, kitaláltatott. A felhőtlen, a tökéletes boldogság ritkább a fehér hollónál. (Én például valamelyik reggel egészen közel jártam hozzá; a napsütötte Rákóczi úton sétálgatva azon vettem észre magamat, hogy semmi gondom-bajom, egészségem jól szolgál, anyagi gondjaim nincsenek, hónapok óta nem írtam egyetlen értelmes sort. sem reggeli kávémhoz az imént friss kiflit kaptam, minden a legnagyobb rendben van. És akkor elszakadt a cipőfűzőm.) A testi és lelki bajok ellen mindannyiunk szerencséjére egyre erőteljesebb és egyre eredményesebb küzdelem folyik. Mondjunk köszönetét ezért részben a rohamosan fejlődő orvostudománynak, részben — az utóbbiakat illetően — a szerkesztői üzeneteknek. A bölcs szerkesztők üzeneteit valósággal falom, akkor is, ha közelről nem érintenek; elvégre nem tudhatom, hogy mikor kényszerülök a megszív- lelésükre jómagam is. Gondosan tanulmányozom éppen ezért a szerelmi problémáikban tanácstalan lányok és asz- szonyok részére küldött üzeneteket is, nem elképzelhetetlen, hogy valamikor hasznukat vehetem. Nos, így került a szemem elé a főképp nők részére készülő hetilap (hadd ne áruljam el a címét) egyik üzenete is, melyet a szerkesztő „Kaland“ jeligére küldött egy vívódó fiatalasszonynak. „Huszonnégy éves vagyok, hat éve élek boldog házasságban a jérjemmel. Kiegyensúlyozott, vidám, lólelkű ember, mindene m{ vagyunk, és és két kislányunk. Ismerőseink joggal tartanak minket mintacsaládnak“ — így kezdi levelét a szerencsétlen ifiasszony, s a továbbiakban kiderül, hogy mi felhőzi be a boldogságát: reggelenként az autóbuszon egy ellenszenves fráter az udvarlásával molesztálja. „Lánykoromban volt néhány udvarlóm — olvasom tovább az asszonyka kétségbeesett levelét. —, de így tolakodni senki sem mert. Szinte drasztikus néha. Es mégis — szégyellem, de foglalkoztat. Egyszer. ■ nem volt ott a végállomáson, szinte csalódást éreztem.“ M int látható, az asszonyka helyzete nem könnyű. Egyfelől ott van a boldog családi élet és szeretett fér- jecskéje, másfelől ott van egy tolakodó fráter, aki a tetejébe egyszer még el is bliccelte a reggeli tolakodást. Mit tanácsolhat ilyen bonyolult esetben a szerkesztő? Ezt olvasom: „Induljon reggel korábban a férjével, kísérjék el együtt a gyerekeket. Ha munkakezdésig marad ideje, bevásárolhat, fodrászhoz mehet, gyalogolhat.“ Kollektív társadalmunkban senki sem lehet érzéketlen a mások gondja iránt, éppen ezért úgy érzem, hogy nemcsak jogom, hanem kötelességem közbeszólni: kipróbált bölcsessége a szerkesztőt ezúttal cserbenhagyta. Ha az ifiasszony ezentúl korábban indul el otthonról, a férje feltétlenül meg fogja kérdezni, hogy mi az oka ennek. Ha az asszony erre azt feleli, hogy gyalogolni akar, a férje nem fogja elhinni. Ha viszont megvallja az igazat, kész a botrány. Nem eléggé átgondolt a szerkesztő üzenete azért sem, mert a fodrásznál is megeshet a baj: hátha udvarolni akar az is? Akkor aztán szegény asszony reggelente mehet a gőzfürdőbe vagy a jóég tudja hova, ahol családi boldogságát veszély nem fenyegeti. Istenkém, mily tragikus látomás: egy csinos ifiasszony bolyong a hajnali órákban céltalanul, mert az autóbuszon, mellyel kényelmesen a munkahelyére utazhatna, valaki udvarolni akar neki... Csak alig-alig tudom könnyeimet féken tartani... Nos, a fentebb említett jog alapján — mint tapasztalt férfinak — legyen szabad jobb tanácsot adni „Kaland“ jeligére: Asszonyom, önnek két gyermeke lévén, némi sejtelme már van az életről. El kell döntenie, hogy hű akar-e maradni imádott férjéhez. Amennyiben ebben a kérdésben netán — és mindannyiunk őszinte sajnálatára — nemleges álláspontra helyezkednék, cselekedjék a legjobb belátása szerint, de ne írjon a szerkesztőnek. Amennyiben azonban a tolakodó fráter csakugyan terhére van, legközelebb jó hangosan, hogy a buszban mindenki meghallja, szóljon hozzá eképpen: „Tisztelt uram, menjen a pokolba!“ Garantálom, hogy lelki problémái meg fognak szűnni. Sőt, nemcsak az öné, hanem a fiatalúré is. TABI LÁSZLÓ
