Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-14 / 33. szám
tt nekik az út, de adéglőhöz. Ki jön a kanyar:kenye. Az úton, degen közeledik in. Hosszú, mint kápolna a határ- ő, a szederfa alatt és kártya. Hőség, jr a kápolnák té- Kék cigarettafüst, i. laszok. t — mondta az en körüli férfi, s kételkedjünk a ivában. — Egy ci- íennyit én jártam. , még annál is toszte az öregember, arával. ilkozott. erre mifelénk, énk? — kérdezte igát. it nem értesz, meg az egyik, aki át, és figyelmesen t. — Igaz, hogy lázakat építenek? zte valaki —, igaz, járnak? re? 1. izte félénken egy t —, milyenek a at nálunk, gapó —, mint náarfa alatt, csak tt. Amikor a nap öregnek egy pilládban megjelent a tel az idegen —, a határt, a mező- kápolnát, az öreg :at, de annyit, ttnak, sohasem lá- kérdezte valaki, dűlt. a fejemben, talán ráncokkal tűzdelt yelmesen végigné- arcát, bánatosan Íja Hoéek, és az a csudának jött értek. reg vendéglő, me- poros út. . — kezdi az öreg, ja el meggyújtott dobja és rátapos, lett neki. il HoSek. ges, hazamegyek osba. cozottan kereste a sem találta. Elvlt- 1? A vendéglőben tudott visszaemlévolt, kétszer meg- emsokára csoszogó irban csikorogva :dezte az asszony, tett.- Az öregasszony ilt. lit, s amikor felá- sa az öregember terült. Az öregem- hogy az asszony — Fütyüljünk minikké? Nem volt közlés. halkan, és szeme :. — Nem tudom, íz asszony sovány ment az ebédlőbe, három szék közül ; támlásat fölemel- lyhoz. — Kiviszem kor elhaladt raelik. Azazhogy ... — izza ő. ndta megtört han- i. A dolgokat nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra megváltoztatni. — De lehet — mondta az öreg. — Évszázadok óta vezetett a régi út a városban. Szűk volt és öreg. A városhoz tartozott, el se tudtam volna képzelni nélküle. És most a dombon új utat építenek. Láttam. Széles és gyönyörű. — Kiirtották miatta a park felét. — Tehettek mást? Valahol mennie kell az útnak. Ha a városban vezették volna, talán még a házunkat is lebontják. És nemcsak a miénket — tette hozzá később. Leült a fotelba, aztán a feleségére nézve a másikra mutatott, mivel az asszony megdöbbenésében még mindig az ajtóban állt. — Tudod — mondta —, kell, hogy a dolgok változzanak. — Az öreg gyorsan beszélt, mintha egy kínzóan fájdalmas dologgal egyszer s mindenkorra végezni szeretne. — Az ember belehal az örökös várakozásba. Kérlek, gondolj erre, és próbálj megérteni. És most add ide az újságot, hadd olvassam el végre. Elvette az öregasszony kezéből az újságot, és bakkor az összehajtogatott lapok közül kiesett egy levél. Remegő kézzel kapta el. Gyengülő szeméhez emelte, aztán lassan leeresztette a kezét. Az idegen bélyeggel ellátott gyászkeretes levél kicsúszott ujjai közül, és mint egy tollpihe, könnyedén leszállt a küszöbre, a napfény csíkjába, és ott maradt, míg a fény lassan továbbsíklott róla. Az első fölfedező útjáról visszatérő kismacska bejövét könnyedén rálépett, rajta hagyva kis mancsának nyomát a szomorú borítékon. A magas töltésen, melynek tetején szélesen kanyargóit a se vége, se hossza országút, még nem ért rá kizöldülni a fű. Még a dombhátakon se sarjadt, melyek között — Jobb- és baloldalt is nyesegetve belőlük — nyílegyenesen utat vágott magának. Itt a déli verőfényben rozsdavörösen ízzott a föld. A rőtes lankák között hosszan húzódott a vörös földcsíkkal kettészelt széles országút. Magasan volt az ég, s az út fölött forrón rezgett a levegő. Az út jobb szélén közelgett az öreg cigány, barnán, verejtékezve, fekete kalapját mélyen a szemébe húzva. Zablájánál fogva vezette puf- fadt hasú, rogyadozó térdű, fésűs bordájú gebéjét. — Vemhes a szerencsétlen — mondták a majorban. — Orvos kéne neki. — Minek ahhoz doktor? Én is orvos nélkül jöttem a világra. A majorosok vállat vontak. — Csak hogy tanácsot adjon. — Ja — bólintott a cigány. — És, hol van itt, kérem, a doktor? — kérdezte az udvaron álldogáló emberektől. — Hé, Doőkal úr! — kiáltotta az egyik. — Egy cigány keresi! A keskeny ajtóban egy szemüveges, nagyon kövér férfi jelent meg. Fehér köpeny és csizma volt rajta. Alig fért ki az ajtón. — Miféle cigány? — kérdezte barátságtalanul. — Ez itt ni — mutattak rá. A cigány szégyenkezve tartotta a lovát, hir- telenében nem tudta, mit mondjon, gyorsan lekapta hát a kalapját, és gyűrögetni kezdte. Az állatorvos futólag megvizsgálta a lovat, szuszogva lehajolt az állat puffadt hasa alá is, és megtapogatta az emlőit. Közben dúdol- gatott. Amikor fölegyenesedett, így szólt: — A ló szörnyű állapotban van. Mi a fenét csinált vele? — Hogy én ... A cigány halálra rémült. Látod, szólította meg magában a lovat, látod, micsoda veszély leselkedik rád? Mi minden bajod lehet? Azt mondják, szörnyen nézel ki. Maga a doktor úr is aggódik érted. — Hol lakik? A cigány megadta a címét. — Elnézek magukhoz. — Elhozom én ... — Nem. A lovat csak hagyja pihenni. Elmegyek én, és majd meglátjuk. — De doktor úr! — szabadkozott a cigány, és kitárta a karját. — Csak nem fog miattam __ Az t akarta mondani, „fáradni“, de egy kéz- legyintéssel elhallgattatták. Föltette hát a kalapját, melyet az egész beszélgetés alatt a mellére szorított és kivezette a lovat a major kapuján. Az udvaron valaki rekedten fölnevetett. A cigány a városba az új országúton ment vissza, melyet ő is segített építeni. Az út készen van, csak fel kell avatni. Sárga festékkel szép csíkokat meg szaggatott vonalakat festettek rája. — Látod — mondta a lovának —, jó ez az út. Jó félórával megrövidült az utunk. S holnap ezen az úton eljön hozzád a doktor úr. Jó út ez valóban. Fölnézett a napba, aztán kezét a beteg állat hamüszürke sörényébe fúrta. Az országút felett remegett a levegő, hullámzott a táj, az éles napsugarak szúrták a cigány összehúzott szemét. Tekintete felvillant, fölemelte a kezét pattintott az ujjával és rázendített: „... Na éhalom, na pilom, sostar me maillom? Öle poharistar, so me les na dlkhlom ... ... Nem ettem, nem ittam, mégis de berúgtam. Pohár fenekére sose pislantottam.“ CSÉFALVAY ESZTER fordítása Helga Ni. Novak* Fiatalember ballag egy parkban. Kezében fagylalt. Nyalogatja. A fagylalt olvadozik. Ide-oda billeg az ostya tetején. A fiatalember szaporán nyalogat. Egy pad előtt megtorpan. A pádon férfi ül, újságot olvas. A fiatalember megáll előtte és megnyalja a fagylaltját. A férfi fölpillant újságjából. A fagylalt lepottyan a homokba. Mit gondol most maga rólam, szólal meg a fiatalember. A férfi csodálkozva válaszol, én? Magáról? A világon semmit. A fiatalember a fagylaltra mutat. Éppen most ejtettem a földre, mondja, hát nem gondolja azt, hogy mafla vagyok? Ugyan, dehogy, mondja a férfi, eszembe sem jutott ilyesmi. Végül is mindenkinek leeshet a fagylaltja. Vagy úgy, mondja a fiatalember, szóval sajnál? Nem szükséges vigasztalnia. Nyilván azt hiszi, nem tudok magamnak másikat venni. Maga éhenkórásznak tart engem! A férfi összehajtogatja az újságot. Fiatalember, válaszolja, mi a csodának izgatja föl magát? Felőlem annyi fagylaltot ehet, amennyit csak bír. Különben is azt tesz, amit akar. Újra szétnyitja az újságot. A fiatalember egyik lábáról a másikra áll. Hát hisz éppen erői van szó, mondja. Azt teszek, amit akarok. Engem ugyan nem szorít a sarokba. Pontosan azt teszem, amit akarok. Na, ebihez mit szól? A férfi újfent az újságjába mélyed. \ Most persze lenéz engem, szól a fiatalember emelt hangon. Pusztán azért, mert azt csinálok, amit akarok. Nem vagyok bárgyú. Nos, most meg mit gondol rólam? A férfi dühös. Hagyjon békét, mondja. Menjen az útjára. A ma' 1935-ben született Berlinben. Lipcsében filozófiát és újságírást tanult. Sokáig az NDK- ban élt, 1967 óta pedig Majna-í'rankjurtban. KOPÚCS TIBOR illusztrációja mája gyakrabban elnáspángolhatta volna. Ezt gondolom most magáról. A férfi feláll és elindul. A fiatalember utánaered, karjánál fogva megragadja. Igen ám, de az én mamám túlságosan is lágyszívű volt, mondja hevesen. Higgye el, sohasem volt képes bármit is megtagadni tőlem. Mindent rám hagyott. Valahányszor hazaérkeztem, így szólt hozzám, kis hercegem, már megint szörnyű szutykos vagy. Megdobáltak a srácok. Mire ő, máskor ne hagyd magad. Erre én, de én kezdtem. Mire ő, ejnye, ezt azért nem kellett volna. Az erősebb sose kezdjen. Erre én, egyáltalán nem is én kezdtem, a többiek köpdöstek. Mire ő, ha nem tanulsz meg helytállni, nem tudom, mi lesz belőled. Képzelje csak el, a mamám megkérdezte, mi is akarsz lenni, kisfiam, ha nagy leszel? Néger, mondtam én. Mire ő, milyen neveletlen vagy már megint. A férfi kiszabadította magát. A fiatalember utánakiáltott: és akkor én beletettem valamit a mama teájába. Na, és most mit gondol rólam? NAGY JUDIT fordítása CSODAlATOS FADARAB Az utazások jó íze a számban. Nem a kijevi kotletté — belül vajjal töltött sült csirke —, nem az orosz salátáké: uborkáé, paradicsomé; nem is a megszámlálhatatlan sajtféleségé, kefiré, cukros-mazsolás kalácsé, hanem egy elhullaj- tott, mert semmire sem jó, fölöslegesnek látszó, mégis őrzött fadarabé. Amellyel levakarhatták volna a cipőről a sarat, tisztíthatták volna vele — akárcsak anyám — pillehéjú újkrumplit, gyerekek rugdalhatták volna ágy alá: riogatni vele a macskát vagy a hidegről bemenekülő kutya — állatot; razjolhattunk volna vele eső utáni, megszikkadt földünkre köröket és egymásba fonódó négyzetek ákombákom- jait: lábakat váltogatásra késztető ugrálni-jókat, „énkövetke- zem“-játékra serkentőket. Ez a kis fadarab maga lehetett volna az anyag: a megfaragható, szöggel átfúrható, szárnyakkal kiegészítve — hisz magányában oly karcsú, akár égy szivar —, biztosan fölröpJ tethető; falusi disznóöléseken még mindig ilyennel tisztítják a disznóbelet, mások hozzá hasonlóval tömködik a pipát; fadarab, melyet magunk előtt látva arrébb rúgunk, gyermekünk szájából kiveszünk. Elhul- lajtott, hulladékszerü, kis fadarab, egyik végén rozsdás — örökre rozsdás — dóttal rákötözve egy még rozsdásabb, középütt fölhasított lemezke. A taxi hirtelen állt meg a ház, a nekem legkedvesebb ház előtt. A nagy sugárutakat elfeledtem, a megcsodált, turisták szeme láttán szinte napról napra növő, felhőkarcolókra emlékeztető palotákat elfeledtem, és elfelejtettem ezt a házat is. Gyors fékezés: és máris ott állok a tablók előtt. A könyvek előtt, a megfakult, sárgaságukban döbbenetes családi fényképek előtt. A bútorok előtt is, a falak előtt is, a használati tárgyak előtt is. De legtöbbet e koszos kis fadarab előtt, kiszáradt nyírfaer- dök bánatát tükröző, barnásfekete semmiség előtt! Amelyet nem védett disztok, nem öleit körül kitüntetések dobozait kitöltő puha párna, nem őrzött, szuronyszemü múzeumőr. Amely egy vakító fehér papíron feküdt mindössze: üvegfedelű tárlóban, egymagában. Nem töltve ki a helyet és a teret, nem koccanva neki a falnak, valamire figyelmeztetően. Alig egy méterre a földtől, vízszintes deszkán feküdt, de magassága akárha a tallinni városháza tornyán levő, ezer évet vigyázó Vén Toomas-é. Ezt a fadarabot sokan magukénak mondhatják: kezét melegítette Thomas Mann-nak, bibliás keménységre késztette Adyt, meggondolkoz- tatta Móriczot, nyelvvédő fegyverré lett Kosztolányinál, Illyés Gyula ötágú sípját ebből faragta és Németh László — akinek ezt az írást ajánlom — fordítói gályapadján is erre a fadarabra figyelt. E hegyes végű fa mindenkor az igazságra szövetkezők jelképe volt: a bátor szókimondóké, a mindenfajta — fizikai és szellemi — elnyomás ellen harcolóké. — E koszos kis fadarab, Moszkvában, a nemtudommilyen utca nememlékszemmilyen udvarán lévő ház emlékszobájában, maga a tisztaság: gondolkodásra késztet, megvallat és figyelmeztet, percről percre szembesít önmagunkkal. Tudom, ha ezt a szárazságban színét vesztett, koszlott farudacskát leszúrnám a földbe — mindenfajta fizikai és biológiai törvényt megcáfolandó —, levelet hajtana. De ő csak ott van tárlómagányában; fürkész és el- bambuló, érdeklődő és semmire sem figyelő szemek kereszttüzében. S alatta az írás; egyszerűen, amilyen ő volt, egyszerűen, amilyen az igazság: Tolsztoj tolla. SZAKOLCZAY LAJOS
