Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-30 / 5. szám
„Hajnal a pusztán. A kemény és örök nap úgy ébred az ég és a föld színén, mint az idétlen tyúk éretlen tojása. Vörös és sárga fények ömlenek át rajta, ropogva, a hajnali kék ködbe. Még nincs mész a tojáshéjban, a nap bizonytalanul elnyúlik, szinte szét- folyik; odaütött tojás a barna serpenyő ben.“ Ezekkel a mondatokkal kezdődik Móricz Zsigmond Árvácska című regénye és így kezdődik a film is. Karlovy Varyban, a fesztiválpalota nézőterén ülünk. A vásznon az Árvácska filmváltozatának képei peregnek. „Kislány áll a mezőben, parányi csöppség a roppant ég alatt, két kicsi keze fejével az álmot dörzsöli a szemeiből, ott áll, ahogy Isten megteremtette, ott áll mezítelen a felfelé bámészkodó nap alatt.“ A nézőtéren feszült csend, a fesztiváltermet senki sem hagyja el, pedig egy nemzetközi seregszemlén gyakran előfordul, hogy a szakmai Közönség elfáradva, a vetítés alatt tömegesen kivonul az előadásról, ezzel is véleményt nyilvánítva egy-egy alkotásról. Most azonban kontaktust talált a müvei. A nézők feszült figyelemmel kísérik a film hősének, az állami gondozásba falura kiadott szegény kis árvának, a hétéves Csőrének a történetét; a harmincas évek elnyomatásának, megaláztatásának és embertelenségének, a nyomornak és rideg kegyetlenségnek ezernyi változatát. „Irtóztató a könyv“ s irtóztató a film is, kegyetlen és nyers, mint a századelő paraszti világa. A kis Csőre pedig a nyomor szülte részvétlenségnek, közönynek, a földéhes gazdák számító gonoszságának a kiszolgáltatottja. Mennyi szenvedésben, testi-lelki seb- zettségben, megaláztatásban van része! Mégis — újra és újra feltámad benne a remény, a vágy a megértésre, a sze- retetre, az emberségre. Könnyek között is felcsillan a szeme, félénk mosoly fakad arcán. Karácsony este aztán a vézna lelencgyerek magára marad a pajtában, gyertyát gyújt, majd rácsodálkozik a nagy fényességre ... „Három nap múlva már mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmelékeket.“ Fény gyullad a nézőtéren, s a pódiumra lép Árvácska, azaz Czinkóczi Zsuzsa, ez a „parányi csöppség a roppant ég alatt“. Hosszan tartó, forró taps köszönti a világoskék ruhácskában színpadra lépő kislányt, aki gyermeki elfogulatlanságával rabul ejti a közönséget. A bemutató után Ranódy Lászlót, a film rendezőjét újságírók tömege vette körül. Elsősorban arra voltak kíváncsiak, miben látja Móricz Zsigmond művének időszerűségét? — Az emberi kiszolgáltatottságról, a megaláztatásról, az emberi méltóság lábbal tiprásáról akartam a filmben vallani — mondotta. — Nem Móricz Zsigmond regényének képi változatát akartuk megcsinálni. Az író ugyan Árvácska történetét írta meg, de ő is figyelmeztetett: nemcsak egyetlen Árvácska van, a világon sok gyermeknek hasonló a sorsa. Véleményem szerint Árvácska története ugyan a letűnt paraszti világban játszódik, a mű mégis a mához is szól. Megszoktuk ugyanis, hogy a legkegyetlenebb eseményeket is egyszerűen csak tudomásul vesszük, az emberek valahogy elfásultak. Lényeges tehát, hogy az Árvácska hasson a mai ember szívére, lelkére. Nem meglepő, hogy á sajtókonferencián a legtöbb kérdés a film címszereplőjének személyére vonatkozott. Czinkóczi Zsuzsa ugyanis zavarbaej- tően ügyes gyerek, alakítása önmagában véve is élmény. Arcának rezdülése, élénk mosolya, felcsillanó szeme és csalódott tekintete teljes egészében tükrözi a móriczi világot. — Árvácskára nem könnyen találtunk rá — folytatta Ranódy László. — Tudtuk, hogy a film egész dramaturg giáját az ő személye, teljesítménye határozza meg, rajta áll vagy bukik a film. sikere. Munkatársaimmal hónapokig jártuk az országot, állami intézeteket kerestünk fel, de kétezer gyerek közül egyik sem hasonlított Árvácskára. Aztán tanyasi iskolákba látogattunk, típusokat kerestünk, s így ötezer gyereket néztünk meg. Hosszas válogatás után 47 jelöltünk volt, aztán a játékkészség és a szövegmondás megállapítása következett — már csak kilencen maradtak. A próbafelvételek zinkőczi Zsuzsa a Karlovy Vary-í ilmfesztiválon (Z. Minácová felvétele) után Czinkóczi Zsuzsit találtuk a legalkalmasabbnak erre a szerepre. A kislány ekkor hétéves volt; ma is tanyán él, s a filmen a saját tehenüket őrzi. — Zsuzsa éppen az első osztályt fejezte be, olvasni ugyan tudott, de ez a szereptanuláshoz kevés volt. Így aztán a szöveg értelmét, egy-egy jelenet mondanivalóját lerajzoltam neki, majd elmagyaráztam, miről van benne szó. Zsuzsi tulajdonképpen a rajzokból tanulta a szöveget. Rendkívül fogékony, értelmes gyermek, tökéletesen bele tudta magát élni a szerepbe. Egy alkalommal, amikor egy kegyetlen jelenetet többször is megismételtünk, odafutott hozzám ezekkel a szavakkal: — Ugye, Laci bácsi, ezt a részt azért kell any- nyiszor ismételni, hogy az emberek soha többé ne legyenek ilyenek. A kis Zsuzsi Jászszentlászlóról, a bugaci pusztáról érkezett Karlovy Vary- ba, hogy a magyar filmküldöttség tagjaként részt vegyen az Árvácska dísz- bemutatóján. Természetes, nyílt tekintetű gyermek, az életben is olyan, mint a filmben, halk szavú, felcsillanó szeméből bizalom, melegség sugárzik. A sikeres bemutató után nem csoda, ha a fesztivál egyik legnépszerűbb „sztárja“ lett. Lenyűgöző volt, ahogy gyermeki mozdulatokkal rajzolta nevének betűit az autogramgyűjtők füzetébe. Találkozásunkkor elmondotta, hogy ebben a tanévben harmadikos, előmenetele jó. Tanítónője, Török Éva kíséretében jött a fesztiválra; a tanító néni — mint mondotta — elkísérte a forgatásra is, sokat segített neki és segíti őt az iskolában is. Török Évát nagyon szereti, talán ezért is mondta, ha felnő, valószínűleg ő is tanítónő lesz. Arra a szokványos kérdésre, hogy nem szeretne-e színésznő lenni — a kislány határozott nemmel válaszolt. Itölgyessyf Csak jöjjön velem oda Anyácska, Csak legyek vele mindig én ... em volt semmi dolgom, mindent pillanatnyi kedvem Szerint csináltam. Turista voltam Moszkvában, turista a szó szoros értelmében. A rohanás, az újabb és újabb feladat kényszere nélkül csavarogtam a végtelennek tűnő városban. Becsülettel megnéztem mindent, amit a szállodában kapott útikönyv ajánlott: a Lenin- mauzóleumot, a Kreml kincsesházát, a forradalmi, majd a népművészeti múzeumot, a Tretyakov-kép- tárat, egy híres technikai gyűjteményt, az állandó népgazdasági kiállítást és sok mást. Sétáltam az utcákon, felültem egy trolibuszra, elmentem rajta nem tudom, hová. Azután visszajöttem addig a pontig, amelyet újra megismertem, mert szállodám közelében volt. Bejártam egy gyermekáruházat. Üzletekben vásároltam. Csupa olyasmit, amit csak ifjúságom felejthetetlen napjaiban engedhettem meg magamnak. Napokig az órákra és az órámra sem néztem, elő sem vettem határidő-naplómat. Tökéletes kikapcsolódás. Moszkvában mégis rá kellett ébrednem: már nem vagyok a régi. Az olthatatlan kíváncsiság ugyan még most is dolgozik bennem. Imádok utazni, sok mindent látni, élvezem az emberi munka csodálatos eredményeit, akár egy dalról, épületről, festményről, kertről, gyümölcsről, szép tortáról vagy bármi másról legyen is szó. Mégis, egy adott pillanatban fellázadtam. A Kreml kincsesházában, a csodálatos értékekkel zsúfolt múzeumban történt. Ragyogó ékszerek között jártam, fegyverek, tálak, porcelán, pompás páncélok, kocsiremekek sorát láttam és ki tudja még mi mindent. S egyszerre mindezt terhesnek éreztem. Igaz, emberek munkájaként születtek, de csillogó-villogó fémességükben túl tökéletesek, túl szépek, túl drágák, túl fényesek, túl nem is tudom milyenek. Ez az érzés akkor fogott el, amikor egyszerre aranyos gyerekhad lepte el a kincsesház folyosóit. Hirtelen úgy éreztem: a gyerekek, a gyerekmoDanv Kavi‘ MOSOLYOK Árnyéka solyok hiányoznak. Szembekerültem a csoporttal, néhány fintort vágtam. Majd egy két komikus mozdulat. „Bejött“ a nevetés. De engem kivezettek ... Többször találkoztam gyerekekkel. Vendégeskedtem a Fekete-tenger partján, az Artyek-pionírtá- borban. Több ezer gyerek előtt fel is léptem a színpadon. Kellemesen eljátszottunk, játékunk közös daltanulással ért véget. En a Bennie Is Over the Óceánt oktattam, s cserébe megtanítottak egy szovjet gyerekdalra, amely valahogy így hangzott: Csak süssön mindig a napocska, Csak legyen mindig kék az ég, Később óriási sikerrel és Danny Kay-es orosztudással előadtam egy moszkvai gyermekkórházban is. Balesetekben sérült gyerekek feküdtek itt, egyik-másik fel sem tudott kelni. A fehér párnák közül felém szálló mosolyok árnyéka sokáig elkísért ... Ez a dal később is eszembe jutott. Vacsorára voltam hivatalos. Szovjet pályatársaim hosszú üdvözlő beszédeket mondtak. Egy műfaj, amelyben sajnos nem vagyok otthonos. Még soha senkit sem üdvözöltem beszédben, de itt más volt a helyzet. Valamit felelni kellett. Es akkor az artyeki gyerekek dala megmentett a felsüléstől. Válaszul a soksok meleg 'hangú köszöntőre — elénekeltem a dalt. Csak egy kissé az alkalomhoz igazítottam, úgyhogy így hangzott: Csak virágozzon a barátság mindig, Csak forogjon itt és ott a kép, Csak legyen ott Danny is mindig Es maradjon csak vele ott Kaye ... Hatalmas ováció tört ki. Bénultan álltam e felkiáltásokkal tarkított tapsviharban. Micsoda meglepetés! S íme, a világ legrosszabb oroszkiejtését — az enyémet — is meg lehet érteni! Nem sztárként, emberként éltem Moszkvában. Napszemüveg nélkül jártam. Nem zaklattak ostoba kérdésekkel. Itt-ott ugyan felbukkant és lekapott egy-egy fényképész, de például, újságírók, alig kerestek fel. Felejthetetlen szabadság! (Show Magazine) 1977. I. 30. IO Jiím' Jelenet a filmből; Árvácska és Kedvesanyám (Czinkóczi Zsuzsa és Moór Mariann)
