Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-23 / 4. szám

k an egy közhely: az álmos téli falu. Nem tudom, másutt ml a helyzet, arról vi­szont saját szememmel győződtem meg, hogy Búcs község nem alszik. Az utcák ugyan eléggé kihaltak, csu­pán néhány gyerek húzza szánkóját a dombosabb részek felé — dombok­ról beszélni azonban túlzás lenne —, s itt-ott felbukkannak a háziasszo­nyok is, hogy házuk elől a szüntele­nül szállingózó havat eltakarítsák. Kendőkbe bugyo- lált nénik ballagnak bevásárlótáskákkal a korszerű önkiszolgáló élelmiszerbolt felé, egy kisfiú pedig éppen az orrunk előtt huppan a puha hótakaróra: úgy látszik, a síléc még nem eléggé balesetbiztos „közlekedési eszköz“ errefelé. Különben csönd honol a takaros házak között, csupán a távolból hallatszik valami tompa búgás, mintha traktormotorok működ­nének valahol. A szövetkezet vadonatúj irodaépülete előtt valóban megpillantunk egy traktort, amely — mint később ki­derült — hihetetlen képességgel rendelkezik, mert az épületből kifelé jövet azt tapasztaltuk, hogy a traktor már nem az országút szélén áll, hanem köze­lebb jött az épülethez. Hogy ml ebben a szokatlan.? Az, hogy ez a „masina“ oly módon került közelebb a búcsi „fehér házhoz“ — „fehér háznak“ az új iro­daépületet nevezi a község lakossága —, hogy meg­mászott néhány lépcsőfokot, ez pedig — télidőben, amikor havas, jeges, csúszós minden lépcsőfok — még a legügyesebb embernek is dicséretére válik. Jó­magam is mindig azt hittem, hogy a lépcsőn járás kimondottan emberi „specialitás“. Ügy látszik, té­vedtem. — Hogy a csodába ment az oda föl?! — csodál­kozott Retkes Lajos szövetkezeti elnök Is, amikor az ördöngős masinát meglátta. — De még inkább sze­retném látni, hogyan jön majd vissza... De ne vágjunk a dolgok elébe! Hiszen még arról sem volt szó, hogy a szövetkezet irodájába bemen­tünk, s lám, már arról fecsegek, mi történt — kifelé jövet, igaz, ebből már kitalálhatta az olvasó, hogy a vadonatúj irodaépületbe is be kellett mennünk. Valóban bementünk, s nem Is céltalanul. Retkes La­jos szövetkezeti elnököt ezúttal is a munkahelyén ta­láltuk. Arra a kérdésre kértünk tőle választ, mi tör­ténik ilyenkor, tél idején a komáromi járás egyik legjobban működő szövetkezetében. A kérdés tehát szorosan összefügg a címben felvetettel: alszik-e a falu télen? — Munkából a szövetkezetben most is van elég. De megmondjam-e, mi most a legnehezebb munkánk? — kérdezte az elnök. Aztán az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt, hogy kitekinthessünk. A már em­lített traktorról éppen ekkor emelték le a szövet­kezet hatalmas — tizennégy mázsás — páncélszekré­nyét. — Ez. Éppen most hozzák a régi irodahelyi­ségből. A szövetkezet pénzét tartjuk benne... Tényleg el kell ismernünk, hogy ez valóban „ne­héz“ munka. De ne gondolja senki, hogy az egész szövetkezet fezzel lett volna elfoglalva. Amikor a traktorok búgását -hallottuk valahonnan, nem hallu- cináltunk: a búcsi szövetkezet traktorai és traktoro­sai „teljes gőzzel“ dolgoztak. Nem is csoda, hiszen legkésőbb február tizedikéig egy nagyon fontos mun­kát kell elvégezniük: körülbelül háromszáz hektár­nyi területre kell az Istállótrágyát kihordaniuk. A szövetkezet szőlészetében ugyancsak nagy a sür­gés-forgás, mert nyolcvan hektár szőlő megmetszése nem kis feladat, főleg ha meggondoljuk, hogy a szö­vetkezet szőlészetében jelenleg mindössze húsz em­ber dolgozik. Márpedig a szőlő téli metszését — a nedvkeringés megindulása kedvéért — okvetlenül be kell fejezni, méghozzá a lehető leggyorsabban. Nem tűr halasztást a gyümölcskertészetben elvégzendő munka — az almafák és az őszibarackfák metszé­se — sem. No és a paprikát, a finom zöld paprikát ki ne sze­retné? Hogy idejében asztalunkra kerüljön, azért a búcsi szövetkezet kertészei is alaposan megdolgoz­nak. A paprikamagot még december 15-én elvetették, s január közepén már a palánták tápkockákba való átültetését is megkezdték. A melegágyakban pedig a korai káposztafélék palántáinak nevelése folyik. A dohányon az utolsó simításokat végzik a szorgos ' kezű búcsi asszonyok. — A dohányt még hagyományos módszerekkel ter­meljük, azaz természetes szárítókban szárítjuk — mondja Retkes Lajos. — De az idén az A—15-ös mű­szárító mellett már két darab nagy kapacitású, ma­gyar gyártmányú dohányszárítónk is üzemelni fog. Ugyan, ki hitte volna, hogy tél idején még a nö­vénytermesztésben is ennyi a halasztást nem tűrő, sürgős tennivaló? Márpedig valóban igy van. Az meg csak természetes, hogy az állatokról állan­dóan gondoskodni kell — télen is. Az állattenyész­tés a búcsi szövetkezetben további százhuszonkét dől­ALSZIK-E TÉLEN gozónak nyújt állandó munkalehetőséget. Ágazatai közül főleg a tehenészet emelkedik ki. Ezen a téren á búcsiak valóban jelentős sikerekkel dicsekedhet­nek: a komáromi járás szövetkezetei között az el­múlt esztendőben is az első helyre kerültek, hiszen egy tehéntől több mint 3500 liter tejet fejtek ki. Ugyancsak fontos termelési ág a tojástermelés: a tyúkfarmon — Csekes Matild vezetésével — egy szo­cialista brigád is dolgozik. A brigád termelékeny­sége — dolgozónként — több mint 700 000 korona évente. Ha meggondoljuk, hogy a szövetkezet egy dolgozójára eső termelés értéke körülbelül évi száz­ezer korona, el kell ismernünk, hogy Csekes Matild brigádja valóban megérdemli a megtisztelő „szocia­lista“ jelzőt. S ha már az emberek tevékenységéről beszélünk, azt is meg kell említenünk, hogy a szövetkezet iro­dájában sem tétlenkednek. Ottjártunkkor — a múlt év utolsó előtti napján — még javában folyt az 1977- es évi terv készítése és az elmúlt esztendő értéke­lése. Azóta már bizonyára befejezték ezt a valóban felelősségteljes, megfontoltságot követelő, igényes munkát. Retkes Lajos szövetkezeti elnök: — Munkából a szövetkezetben most is van éppen elég Azt hiszem, az elmondottakhoz semmiféle kommen­tár sem kell. A tények magukért beszélnek: az imént felsorolt adatok mindennél meggyőzőbben bi­zonyítják, hogy Búcs község télen sem alszik. A faluról alkotott kép azonban meglehetősen hiá­nyos maradna, ha csupán a szövetkezetben végzett munkákról beszélnénk. Hiszen a község életében azok az emberek is részt vesznek, akik napközben nem szülőfalujukban, hanem a közeli városok ipari üzemeiben — például a komáromi hajógyárban vagy a párkányi papírgyárban és másutt — dolgoznak, s akikkel távollétük miatt az újságíró sem találkoz­hatott. Sőt: ha teljes képet akarnánk adni a falu éle­téről, még azokról a búcsi diákokról is szólnunk kel­lene, akik hazánk legkülönbözőbb városaiban — Bra- tislavában, Prágában és más főiskolai városokban — folytatják tanulmányaikat. Minderről azonban lehe­tetlen egyetlen rövid írásban beszámolni, hiszen az „ingázó“ munkások vagy a hetenként, kéthetenként esetleg havonként hazajáró főiskolások életéről akár regényt is írhatnánk. Ha ugyan mernénk vállalkozni ekkora feladatra — mert a téma csak látszatra könnyű. Szóval, ezúttal kénytelenek leszünk megelégedni csupán azzal a megállapítással, hogy Búcs lakóinak elevenségéről nemcsak a szövetkezeti munkákhoz való aktív hozzáállás tanúskodik. Erről egyébként akkor is meggyőződhetünk, ha a falu szövetkezeti klubjába bekukkantunk. A szövetkezeti klubban ugyanis szinte állandóan történik valami. Hol a CSE- MADOK helyi szervezetének citerazenekara próbál, hol táncos lábú fiúk-lányok gyakorolják — fellépés­re készülődve — műsorszámaikat. Azon a bizonyos december végi napon, amikor mindezt láttuk-hallottuk, még egy nyugdíjasok szá­mára rendezett műsoros teadélután is volt a szövet­kezeti klubban. Ezúttal a Nőszövetség helyi szerveze­te rendezte, de előbb — a tél elején — már a szövet­kezetnek is volt egy hasonló rendezvénye. Ez az élénk falusi élet azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy a búcsiak „csak“ tevékenykednek, s nem álmodoznak. Álmodoznak ők is, miként min­den ember: s legszebb álmaikat, érzelmeiket, vágyai­kat citerák húrjain fakadó csodálatos hangokban, táncos lábak dobbanásában küldik világgá. VARGA ERZSÉBET A havas búcsi utca Prandl Sándor és Varga Erzsébet felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom