Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-19 / 25. szám
mit elmondok, hogy kit ismertem, mielőtt téged megismertelek volna? Hát nem őr- jöngesz attól, amit tudni akartál? Legjobb, ha nem kérdezgetjük egymást. Mert aztán j kikötünk a Jákó Áginál, az meg nagyszerű, nő, ahogy bevallottad anyádnak ... nem nekem, hanem anyádnak. De mondd meg, hogy kit érdekel, hogy ki nagyszerű neked és miért?! — Maradjál már. Nézd az utat. Mindjárt a határra, érünk. És holnap a tenger! Egész évben készültél rá. A múzeumokba egyedül megyek. Te a strandon leszel. Éjszakánként meg elmesélem neked, hogy milyen Róma. Rómában. Jó? Persze a nagyobb képtárak éjszaka is látogathatók. — Tényleg? Kérek puszit. Kivilágítják a képeket? — Ki. A szippantó gyorsított, Irányjelzője villogott, előzni készült egy cséplőgépet, amely előtt egy családi ház nagyságú kombájn haladt. Tiba követte a tartálykocsit. — Holnap már Rómában leszünk, az Örök Városban, — mondta Tiba. — Rómától messze van a tenger? — kérdezte Mari. —i Ostia csak harminc kilométerre, de mi Terracinába megyünk. — Miért? — Majd meglátod. Ha ott leszünk, nem fogod kérdezni. Nagyon szép. — Szeretkezünk a tengerben, jó? Este a hullámokban. Azt mondják állati jó. — Az orvos mondta? — kérdezte Tiba. — Nem. Ezt egy katolikus pap súgta a fülembe, még tizenhárom éves koromban, amikor a számba adta az ostyát. — Fantasztikus. — Az. 1 ■ ■ ■ Akkor a bal oldali útpadkán hajtott. A tartálykocsi mögül, amelynek nyomába szegődött, azzal szemben meglátta a nyolcke- s rekes nehézvontatót: egy keréksorra emelt Z úszódarut húzott maga után. Mari aludt. Kezében égett a cigaretta. A nehézvontató kürtje megszólalt: hajóduda- szerü hang. A cséplőgép és a kombájn vezetője is megszólaltatta az országúti kürtöt. A szippantó tartálykocsi már nem tudott visszahúzódni a jobb oldali sávban. Éppen egy vonalban haladt a cséplőgéppel. A kanyarból, mint egy süllyedő cirkáló, felbukkant előtte a vontató és az úszódaru. A szippantó fékezett, légfékkel leblokkolt, hatalmas csattanással megállt a vontató lankszerű motorházában. A híg szenny, mint amikor turbánt nyitnak meg vagy zsilipet, hátr^zúdult a kéttér1 hasadt tartályból. Teljesen elborította azt a három autóroncsot, amelyek, mintegy egymást okolva a katasztrófáért, egymáson zúzódtak össze. A tajgai állomások deszkaperonjai úgy úsztak el a vonat ablakai előtt, mint tutajok vagy uszályhajók. Rajtuk, a tovaúszó peronokon pedig lányok álltak és zöld gallyakkal paskolták magukat — a vállukon át a lapockájuk közé, majd csupasz térdükre, a mellükre, végül ismét a lapockájuk közé csaptak. Mintha gőzfürdőt vennének vagy valami mulatságos pogány szertartást végeznének. Valójában a telhetetlen szúnyogokat hessegették. Estefelé én is ott találtam magamat egy ilyen peronon. Kiszálltam a fülledt vonatból, és körülnéztem. Ekkor ott termett előttem egy alacsony leány. Nagy, sötét szemének tekintete és kissé duzzadt ajka kislányhoz tette hasonlóvá. Fejére gondosan megkötött kendő feszült, alsó széle csaknem a szemölQökéig ért. Könnyű, rövid kabát, kis gumicsizma ... Fürkészően arcomba nézve felém indult, majd tétován, váratlanul megállt, mintha oda akart volna jönni, de meggondolta volna ma gát. Először láttam, de szándékának en gedelmeskedve léptem egyet feléje, és köszöntem: — Jő estét! — Jó estét kívánok! Egy ideig álltunk ott egymással szemközt, azt fontolgattuk, hogyan kerülhetnénk ki a legsimábban ebből a kínos helyzetből. — Bocsásson meg — dörmögtem —, megtréfált az arcmemóriám ... — Nem — mondta eléggé határozottan a lány —, inkább én tévesztettem össze valakivel. Ebben a pillanatban éreztem, hogy egy kis zümmögő szúnyogfelhő burkol körül. Több tucat szívóka fúródott a testembe. Ledobtam a bőröndöt, és mind a két kezemmel hadonászni kezdtem. Csapkodtam a vállamat, a homlokomat, a nyakamat. Ingemet hamarosan apró piros foltok borították. Már se nem láttam, se nem hallottam. Ismeretlen ismerősöm ekkor mentőövet dobott nekem — idenyújtotta a gallycsomót. — És akkor maga?! — tiltakoztam. — Vegye csak el! Megint határozottságot éreztem a hangjában, és elfogadtam a segítséget. A vonat már elment. A peron kiürült. Mi pedig még mindig ott álltunk egymással szemben. Fel kellett volna kapnom a bőröndömet, és elindulnom in nen a telepre, ahol bizonyára kevesebb volt a szúnyog, és ahol szoba várt a kiszállók házában, de valami megmagyarázhatatlan erő ott tartott a néptelen peronon. — Tehát hiába várt valakit? — kér deztem, bár amúgy is világos volt minden. — Hiába. — Megvárja a következő vonatot? — Következő nem lesz. Ez volt az utolsó. Miközben kérdéseimre válaszolt, ma kacsul tovább fürkészte arcomat, mintha még mindig nem volna biztos abban, hogy összetévesztett valakivel. Szeme először feketének látszott, de minél jobban megnéztem, annál tisztábban láttam kékségét, sűrű szilvakékségét. Egyszeribeni kedvem támadt, hogy segítsek rajta, megvigasztaljam. — Ha ma nem jött meg, majd megjön holnap — mondtam. — Nem. Holnap se jön meg. Válasza annyira furcsán hangzott, hogy abbahagytam a csapkodást a meg mentő gallycsomóval. — Hát mikor jön meg? — kérdeztem. — Talán . .. soha. — Akkor miért jár ki a vonathoz, miért várja? Ettől a nyers kérdéstől elpirult, a szeme pedig ismét sötét lett, minden kékségét elvesztette. Lehajtotta fejét. — Magam se tudom — mondta bizalmasan, mintha közeli ismerőse let tem volna. — A kutyák is kijárnak a partra, hogy vízbe fúlt gazdájukat várják. Már rég nincs, de ők mégis kijárnak. — De hát a kutyák nem tudják, hogy a gazdájuk vízbe fulladt. — Én sem tudom ... — mondta halkan, csupán az ajkával. — Nem akarom tudni. Nem veszem tudomásul. Érti? Egészen belém fúrta megint sűrű- kékre vált szemét, mintha tudatom mélyébe akarna hatolni, megérteni ben nem vagy megmagyarázni valamit. Aztán megigazította a kendőjét, és azt mondta: — A férjem rendszerint az esti vonattal jött haza Acsinszkból. Persze nem mindennap. Csak amikor nem repült. Én mégis mindennap vártam, egyedül. Aztán eltűnt a tajgában a helikopterével ... De valami hívó szó él bennem. Kijárok a Jenyiszejhez is, ahhoz a pallóhoz, ahová horgászás után vissza szokott jönni. Bizonyára nevetségesnek találja. — Nem. Már nem csápoltam a lombos gallyakkal, nem éreztem a szúnyogokat. Teljesen lekötött ennek a furcsa kislánynak az elbeszélése, akiről kiderült, hogy özvegyasszony. És régóta várja? — kérdeztem a szemébe nézve, óvatosan. — Idestova három éve — mondta. Nem véletlenül mentem oda magához. A szemük meg a szemöldökük hasonlít. Egy pillanatra úgy éreztem . .. mintha valami ismerős tűnt volna fel előttem... JUHIJ MKoi/LEV Kisvárosban gyakran találkoznak az emberek. Most már úgy üdvözöltük egymást, mint régi ismerősök. És engem — mivel minden alkalommal magamon éreztem nagy szemének hosszú tekintetét — furcsa izgalom szállt meg, mintha ez nem véletlen találkozás volna, hanem összefüggne az ő sorsával; meg akartam védeni, de nem tudtam, hogyan. Nem tudtam kitalálni, örül-e ha találkozunk, vagy elszontyolodik. Ügy látszik, ebben ő maga sem tudott eligazodni. Varjának hívták. Toronydarun dolgozott. A daru azsúros emelőkarja lebegett a telep fölött, mint az égen ott ragadt, furcsa repülő masina, olyasféle, akár az a helikopter, amelyen a férje szokott repülni. A város most született egy régi te lepből. A bulldózerek legyalulták a zsombékokat, kiforgatták a tuskókat, és a jövendőbeli egyenes utcák, amelyekből a nyirkos föld szaga áradt, olyanok voltak, mint a csatornák medre. Egyáltalán — olyan sokat ástak körös-körül, mintha nem építenék, ha nem felfúrnák a várost, akár a föld alá süllyedt ókori városokat. Egyszer a járda gyanánt ideiglenesen odarakott rudakon haladtunk Varjával. Ekkor elrohant mellettünk egy kisfiú. Hosszú nyakú, napbarnftotta, poros, sovány. Világos, gyér üstöké ott lobogott a szeme fölött, az inge meg izzadt hátához tapadt. A fiú hegedűt tartott a hóna alatt. A hegedű sehogy sem illet külsejéhez, mintha a másé lett volna, és csak véletlenül került volna hozzá. — Valkal — kiáltott rá szigorúan Varja. A fiú rögtön megállt, de csak lassan fordította hátra a fejét. — Már megint szaladgálsz a hegedűddel?! A fiú továbbra is a válla mögül nézett rá. Nem mentegetőzött, nem feleselt. Várta, mikor engedik tovább. — Széttöröd a köveken, vagy megfürdeted a Jenyiszejben. Valka türelmesen hallgatta. — Vidd haza a hegedűt. Rögtöni A fiú eliramodott, és sebesen futott tovább az utcán, amely csatorna medréhez hasonlított. — öccse? — kérdeztem. — Nem, kérem, a fiam — válaszolta Varja. Értetlenül néztem rá. Nagy szemű, vékonyka lány, és lám, helikoptervezető férje volt, aki elpusztult a tajgában, a fia pedig egy kis vadember — de hóna alatt hegedű. — Én csak látszom ilyen fiatalnak — mondta az asszony, mintha kitalálta volna gondolataimat. — Pedig már öreg vagyok: huszonhat éves. — Csakugyan hegedül a gyerek? — csodálkoztam. — így kívánta az apja — felelte Varja. — Máskülönben csendes fiú. Amikor cseperedett, még nem volt óvoda. Mindig csak egyedül és egyedül. Egvszer a Jenyiszej partján találkoztunk. A folyó felől friss levegő áradt. A hatalmas víz nesztelen, sima mozgása óriási, titkos munka hatását keltette. — Az ö szeme világos volt — mondta váratlanul Varja —, de a szemöldöke ugyanolyan, mint a magáé. Mellettem ült egy sima gerendafán, és válla hozzáért a karomhoz. Nem tudtam, mit válaszoljak, így hát hallgattam. Ö pedig rám nézett, de egészen más embert látott. Talán beszélni is mással beszélt, és nem is az én karomat érintette a válla? ... Ekkor megszólaltam: — Hamarosan jön az esti vonat. Arca hirtelen lángba borult, sötétkék szeme szomorú lett. — Nem! — Hangjában kétségbeesés sikoltott. — Többé nem megyek. Hadarta ezeket a szavakat, és ő maga is megijedt tőlük. Kezébe rejtette arcát. Elhallgatott. Aztán levette kezét az arcáról, és már nem hasonlított többé kislányhoz. — Ö nincs, de én szeretem. Ö nincs, de én mégis kiszaladok az esti vonathoz. A darura is azért vállalkoztam, hogy az ő etemében legyek, hogy talál kozzam vele, ha hazarepül. Hisz többször is repült már ide ... Utóvégre minek higgyek? Az iratoknak, a bizonyítványoknak, a Valkának járó árvaságinak vagy a saját szeretetemnek? így faggatott, bár előre tudta, hogy nem tudok válaszolni. Küszködött a veszteséggel, a fájdalmával. Ügy védelmezte szerelmét, ahogy az életét védi az ember. Mintha minden erejét megfeszítve ár ellen úszott volna — nem engedte, hogy visszasodorják. Jócs kán bele is fáradt. — Miért legyen a szeretet erősebb az érzelemnél? Miért él a szeretet egyáltalán, ha ő már nincs? Kérdései súlyosan rakódtak egymásra, de amikor fennhangon kimondta őket, mintha megkönnyebbülést hoztak volna neki. Egy este elindultam hazulról. Alkonyodon, és csendes eső szemerkélt. Attól, hogy a meleg földre hullt, kékes köd szállt fel. Nem láttam az esőt, csak éreztem, ahogy a meleg cseppjei ott rekednek a hajamban, végigfolynak az arcomon és a vállamon megnedvesítik az inget. Úgy mentem az utcán, mint egy csatorna medrében, amelyből eltűnt a víz, úgy, ahogy csak sötétben csillogó tócsák maradtak benne. Egyszerre megláttam két vékony emberalakot — az állomás felé lépdeltek az esőben. Szótlanul és gyorsan halad tak, mint akik fontos dologban járva, a kitűzött időre sietnek valahová. Megismertem őket; az egyik kis figura valamivel alacsonyabb volt, a másik magasabb. Könnyű pára gomolygott. Me leg eső esett. De ez a kettő, szeretettel és hittel telve — sietett az esti vonat hoz ... MAKAI IMRE fordítása ^ irák Éva: FÉRFIFEJ (tollrajz, 1977)
