Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-12 / 24. szám
IA regényrészlet befejező része) Dávid ezúttal fölényesen nyugodt maradt. — Látni, hogy benne van a csont törésben, márpedig rám igazán nem mondhatja senki, hogy gazdag vagy kapzsi vagyok. — De szemtelen vagy, fiam. — A maga érdekében. — Hát én meg a saját érdekedben figyelmeztetlek, hogy viselkedj illedelmesen. Tudsz te nagyon szépen beszélni . .. Sőt írni is ... ha akarsz. — Hát én bizony szerelmes levelet nem írok többé. — Te, úgy nyakon váglak ... Dávid erre gyorsan megragadta a kocsi rúdját és tovább menetelt. Dúlt, fúlt a haragtól. Nem, sehogy sem bírt megbarátkozni azzal a Pistával, aki feltárta előtte a lelkét és akiről azt hitte, hogy úgy ismeri, akár a tenyerét. Rettenetes csalódást érzett. Pista mai tettét nem bírta beleillesz teni abba a képbe, amit szerzett róla, amikor közösen fogalmazták meg Erzsikének a szerelmes leveleket. Igaz, azt is érezte, tapintatlanságot követett el, amikor Erzsikét szóba hozta, az pedig egyenesen durvaság volt, hogy a szerelmes leveleket megemlítette és már az első összekocca násnál visszaélt bizalmával... Más képp kellett volna felháborodását értésére adni.. . Hisz Chira is, ha egy tanítványát megdorgálta, mindig úgy tette, hogy segített... megmutatta, hogyan kell a hibát jóvá tenni ... de ő Pistát két vállra fektette, legyűrte, leteperte... és még csak résnyi utat sem hagyott számára ... De mit is tehetett volna egyebet, hisz ő sem lát Pista számára kiutat. Tettét meg bocsáthatatlannak tartja . . . Még ki mélettel is volt iránta. Nem mondtu meg neki a Szodomái példát, amit még gyermekkorában a fejébe vertek. A példa úgy szólt, hogy Szodoma városának lakói nagy jólétben éltek. Vendégszerető emberek voltak. Min den idegennek, aki átlépte városuk küszöbét, minden ellenszolgáltatás nélkül adtak ételt és szállást. Csak hogy az a szokás uralkodott náluk: ha a vándor a megvetett puha ágyba feküdt, a vendéglátó gazdának az volt a kötelessége, hogy a vándor méreteit az ágy méreteihez szabja. Az aránytalanságot nem bírták elviselni. Ha történetesen a vándor ki sebb volt, mint az ágy, akkor kínzó eszközökkel addig nyújtották a lábait, amíg testhossza megfelelt az ágy méreteinek. Egyszerűbb volt az eset, ha a vándor hosszabb volt az ágynál, ilyenkor egyszerűen levágtak egy darabot a lábából. A vendéglátásnak ezt a szívélyes módját a szigorú Jehova nem nézte jó szemmel, ezért olyan pusztító tűzesőt küldött rájuk, hogy a városból csak por és hamu maradt, meg ez a tanulság, amely intő példának szol gált a gonoszság valamennyi megnyilvánulása ellen. Erre a .példára, kellett gondolnia, amikor Pista a halottat a koporsóba kényszerítette. Hiába beszélt neki Pista a harctérről meg a munkatábo- rokról, ő teljes határozottsággal úgy érezte, hogy mindennek az oka éppen a gonoszság, amely ebben a világban már hagyománnyá vált. Ezt igazolta Krane Géza esete is, Pista tette pedig fáklyaként világított rá. De a Szodomái példát nem hozhat la fel, mert nem árulhatta el Pistá nak, hogy gyermekkorában az ótesta mentumot tanulta. Kénytelen volt más módszerhez folyamodni, de úgy látszik, ez sem sokkal kíméletesebb ... Mégis ez az igazság ... Az igazság pedig nem tréfadolog, hisz a tűzeső, amit Szodomára küldtek, sem volt tréfadolog. így mentek hazafelé a kétkerekű kocsival. Nem szóltak egymáshoz. Harag furakodott közéjük. Noha terhük jóval kisebb volt most, mint mikor hazulról elindultak, az út mégis hosszabb ideig tartott. Ügy tetszett, hogy a koporsó, amely a kocsiról eltűnt és a föld mélyébe szállt, mégis itt van, láthatatlanul jelen van, csak liogv most jóval súlyosabb, mert a halott is benne van, és hozzá a vállukon kell cipelniük. Ez a teher pedig oly súlyos volt, hogy nemcsak gondolataikat, de lépteiket is meghatározta. A legrosszabb azonban az volt, hogy nem tudták, minek és hová cipelik. Amikor a koporsót hazulról a temetésre szállították, határozott céllal keltek útra .. . Most azonban, hogy a halott is benne volt azzal a súlyos titokkal, oly céltalanul haladtak, mintha eltévedtek volna ... Már szerették volna lerakni ezt az elviselhe tétlen, egyre súlyosabbá váló terhet. Szerettek ,yolna egymással kibékülni, megegyezésre jutni, de kimé létből, makacsságból és sértődöttségből nem tették. Egyik a másiktól várta a kezdeményező hangot. Jo adag szemérmesség is közrejátszott ebben, különösen Pista részéről, aki úgy érezte, hogy ez a gyerek, ez az éretlen tacskó olyan iskolát adott neki, amilyenben eddig még nem részesült. Hisz egyszerűen pőrére vet kőztette, és pont ö, akit szeretett, akit kedvelt... Őszintén sajnálta a történteket, mintha megsejtett volna valamit abból, ami Dávidban végbement. Maga a tény is, hogy mdgem- lítette előtte Erzsiké nevét ezzel az átkozott üggyel kapcsolatban, úgy megvilágította előtte fonák helyzetét, hogy egyenesen elviselhetetlen... Mintha nyíltan megmondta volna neki, azért tette, hogy szombat este Erzsikével olcsón mulathasson. Micsoda pimaszság ez, hogy valaki ilyen kíméletlenül mer beleavatkoz ni más életébe, hogy összehányja és bepiszkítja az ember legszentebb ér zelmeit. Holott esküdni is merne rá, mikor megtette, egyetlen gondolat foglalkoztatta csupán, hogy senki idegen be ne nyisson, senki meg ne lepje, senki tettének tanúja ne le gyen. Arra, hogy éppen ez a gyerek, ez az inas lesz a tanú, aki így felkavarja, megzavarja a nyugalmát, ar ra nem is gondolt. Sőt biztos volt benne, hogy hallgatni fog, szóba se hozza ... És ... eh mit... hallgatni is fog. — Dávid! — kiáltotta el magát haraggal. A csöndes, fagyos február végi es tében egy koppanás hallatszott. Nem történt semmi, csak éppen a gazdát lanttá vált kocsi rúdja koppant a fagyos útra. Ez a hang mégis úgy hallatszott, olyan visszhangot vert mindkettőjük szívében, mintha a terhet ledobták volna a vállukról, de ugyanakkor csonttörésnek is hatott. Dávid úgy érezte, hogy féltve őrzött pecséttel lezárt titkát avatatlan kezek fel törték. Pista pedig kínnal döbbent rá, hogy ez a tette semmivel sem különb az előbbinél. Akkor már a falu közelében jártak. Egy percre még feléjük világítottak a falu kis házainak apró ablakai, most mintha hirtelen a csillagok fényével együtt eloltották volna a világosságot, sűrű sötétség uralkodott körülöttük. A sötétségből Pista, az idősebb, a meggondoltabb keresett kiutat. Első dadogó szavai' a megbánásból eredtek. Részvét, segítőkészség reszketett bennük. — ígérem, nem szólítlak többé Dávidnak. Dávid összeszorított fogakkal, két ségbeesetten hallgatott. Ha akart volna, sem tudott volna beszélni, hisz rom lett egyszerre- az élete. Mindaz, amit maga és Lajcsi köré védőbástyaként épített, most egyszerre összeomlott könnyedén, mint a kártyavár. Sosem hitte volna, hogy neve, amellyel a szülei megajándé kozták, valaha ilyen hatással lesz rá. Az még csak eszébe sem jutott, hogy Pistát titoktartásra kér^e. — Rajtam kívül senki sem tudja Dávid kezdett magához térni ... Szerette volna megtudni, honnan is meri a titkát... — De neked is hallgatnod kell — folytatta Pista. Szóval ez az ára. Rendes megálla podást kell kötnie. Erre feltétlenül válaszolnia kell, nemcsak a maga, hanem Lajcsi érdekében is. — Én nem szólnék — nyögte ki - akkor sem, ha maga szólna. — Akkor mért fenyegettél Erzsikével? — Nem fenyegettem... én csak azt mondtam: mit szólna, ha meg tudná. Én erről nem szólhatok, nem beszélhetek ... mert tisztelem és be csülöm magát... Én erről nem szólhatok másnak, mert magának szóltam . .. Magának megmondtam, mert meg kellett tennem. — Tudtam, hogy hallgatni fogsz sóhajtott fel megkönnyebbülten. Egymással szemben álltak. A rend, a béke összhangja kezdett kialakul ni köztük. Noha hűvös fagyot árasz tottak a csillagok, nem fáztak. — Honnan tudja?... — kérdezte Dávid. — Tudom ... és kész. — Ki mondta meg? — Senki sem mondta, légy nyu gödi. rajtam kívül senki sem vette észre — felelte Pista jókedvűen, miközben űjabb cigarettát sodort magának. — Én is csak véletlenül jöttem rá. Múlt héten, amikor levelet kaptál hazulról és olyan boldog elragad tatással olvastad, én tréfásan a fejed felett bepillantottam a levélbe és sikerült elolvasnom a levél bekezdését. A: hogy: , már tu is tudta az en í ír. Égé jak-e r meztess lítson I Dezső v azt go majd e jük eg; Arra is mondor rúnák . lak . . . — Ií őrülteit gén mc — ű: mi. — Di — Pi valamit kális. kegyes! nak. — Jt — T sem éli nútlani gyök.. sohasei írd me — É is elm hangjái mondja Azért i ha az ség le — H avatko: úttal n Legalá! tanútól Dávii tése, h világítc amely iát jelt nem vi avalko: na, ho, nyelnie mégis érzésbe azt ak sonlót vele sí azt a íratta számíti után i ják ... ság fö nek, a neki 1 a temt előtte mitől I dania: ítélte. pucéra gyöngt amit e Semmi hátik 1 is tudí magát sított. Mind szólt f ha szó Különb Alekszandr Tvardovszkij Tavasszal egy Vityebszk környéki faluba megérkezett a fecske — ott volt a fészke egy porta eszterhéja alatt. Keringeti, keringett a fecske egy ideig a sivár föld felett — ahol hó alól feltűnő hamufoltok feketéinek, téglahalmok sárgálltak, üszkös cölöpök meredeztek —, és látja, hogy az idén nincs hol letelepednie. A maga madáréletmódja szerint ősidők óta minél közelebb igyekezett lenni az emberekhez. De a kis falu újjáépítése még nem indult meg — túl közel volt a háború. A tavalyi, mállott gránáttölcsérek mellett felgyűrödött, porhanyós szélű újakat is lehetett látni; ezekből a tavaszi szántás csalóka szaga szállt. De az emberi lakóhely füstje, amelyet a fecske a közelben észrevett, idecsalogatta. A füst a földből jött, de a madár lelkének ismerős, sőt otthoniasan barátságos és kedves volt. A fecske egyszer-kétszer félénken, beliízelgő en hallatta hangját, és a födém gerendái fö lőtt lejjebb ereszkedve, egy kis helyet szemeli ki magának egy katona lakta, otthonossá tett hajlék fedele alatt. Ki értette volna meg a derék kis madár hontalanságát, ha nem a harcos? Talán leégett az ö faluja is, ahonnan a háborúba indult, talán mindaddig semmit sem tudott családjáról. Amikor a régóta harcoló, javakorabeli férfi észrevette, hogy a fecske az ö hajlékának a fedele alatt épít fészket, elgondolkozott. Meghatotta a madár bizalma a lakása, e szomorú hely iránt, amely mintha csakis azért volna a világon, hogy meg-megremegjen az aknák és gránátok közeli robbanásaitól, száraz földet meg port szórjon rá a mennyezetről, és állandóan azzal fenyegesse, hogy beomlik egy találattól. Tán még az is megfordult a fejében: a madár szándékosan rak épp itt fészket, hogy őneki, a katonának jobb legyen a kedve. Mindenesetre szokatlan, csendes, bensőséges hangulat szállta meg, amelyet szavakban kifejezni nem is volt olyan egyszerű, márpedig szerette volna okvelenül kifejezni. A legegyszerűbb ember életében is, kivált háborúban — távol hozzátartozóitól, a veszély szomszédságában, a vesződések és mindenféle megpróbáltatások közepett, amelyeket nem lehet elviselni, ha nem tudjuk vagy nem érezzük nagy jelentőségüket — akadnak olyan percek, amikor valami különleges nyelven szeretné kifejezni magát. így hát a harcos verset írt a fecskéről: Merre töltötted a telet, Merre csapongtál, Hogy tavasszal fedezékbe. Hozzánk jutottál? Ritkán, vagy egyáltalán nem olvasott verset. De iskoláskorából valahogy megragadt emlékezetében: „Tavasszal a fecskemadár pitvarunkba száll.“ De ő nem általában a fecskéről akart ugyanilyen rigmust mondani, hanem erről, amelyik a földkunyhónak abba a bemélyedésébe költözött be, amelyet ő a szabályzat szerint fedezéknek nevezett. De a fecske sorsán tűnődye, gondolt sok egyébre is. Ö csakis azért ül itt, védelmi poszton, hosszú hónapok óta, hogy felkészüljön a nagy és nehéz útra nyugat felé — a támadásra. Enélkül ő, a katona, nem is gondolhatott szülőföldjére, családjára, házára. így hát megtoldotta a verset még végképp kiesett a ritn rekedett, hogy valahol tát, amelyben a rá vári valami módon összekap fészekről való félénk tavasszal legyen hová jakról. Nemsokára búcsút vt Orosz földről kergeti Fedezékben árván él Unalmas lesz, fecske Nem volt költő, és i lét. De költőien fejezte xezt maga sem tudta —, ahogy egyébként lépte életben. Mintha csakug' hogy egy fecskének u néptelenedett fedezékül nyugatra. Versét postai levelez egy újságnak; megint ki is nyomják. Hát ak tudta vagy hallotta, he a szerkesztőségbe küld feletteseknek, a levelei És még nem kaphatt kesztőségtől, amikor i radt.. . • IPIf % fffflt ^ jS? ^ffViv'.v 1 4 I I fls ^ .“}"•’- a|s£ iB ^j^Bsra V^.^v gjljj e*^^''"*> ^ ^•-'" II v Gn Ä (' :-.<c^l M» *&. ■9?3sM| - rrtiiV&ffiSR . ■ v:v ;; ?..a; >. ■.■■ ■ .-■• Up w/kŰ0B^ PgpBH^ HHB