Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-05 / 23. szám
ÚJ szó S A > 19 77. VI. 5. A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG A munkásdalárdáknak Kassán régi és gazdag hagyományai vannak. Ezek összegyűjtésével, feldolgozásával viszont még ma is adósak vagyunk — és hadd írjam ide gyorsan: félő, hogy amit elődeink elmulasztottak, mi már csak töredékesen tudjuk összegyűjteni. Töredékesen azért, mert az első munkásdalárdák vezetői, tagjai már nincsenek az élők sorában. Mi már nem ismerjük például a Kassai összhang Dalárda tevékenységét, repertoárját, noha a Kaschauer Zeitung 1882. szeptember 5-ú számából tudjuk, hogy nagy sikert arattak a kassai munkásünnepélyen. Ugyancsak keveset tudunk az 1905-ben alakult Kassai Kőművesek Dalárdájáról is, akik az az év márciusában rendezett koncertjükön — több más dalon kívül — a „Munkásriadót“ is elénekelték. Nem tudjuk azt sem, hogy Klein Leopold a szociáldemokrata párt zászlaja alatt milyen körülmények között alakította meg a Kassai Munkásdalárdát. Tisztázatlan az is, hogy a dalárda 1906-os, első nyíltszíni fellépése előtt Klein Leopoldot miért végezték ki a magyar tisztek. Arról sincsenek írásos emlékeink, hogy a Kassai Munkásdalárda a Schubert Szállóban tartott bemutatkozó koncertjén milyen dalokat szólaltatott meg. Bár egy dal kezdő sora mégis ismert! A Kassai Űrből tudjuk, hogy a közönséget a „Fel, bősz harcra, című dal ragadtatta a legnagyobb tapsra. Ugyancsak a Kassai ör 1906. március 20-i számában olvashatjuk, hogy a Kassai Munkásdalárda ez év márciusában részt vett a marseille-i munkásünnepélyen ... Vajon milyen munkásdalárdák mű ködtek a két világháború között Kassán? És kik voltak a vezetőik, milyenek voltak a tagok? Miket énekeltek? Vajon csak daloltak a dalkörben? Hol és milyen körülmények között próbáltak? Hogy fogadta őket a város? Kérdés kérdés után. KI ad ezekre választ? Kihez forduljak? Ki e régi idők tanúja? Van-e még ilyen? A kassai öregek Kiszely Józsi bácsi nevét említik, öt keressem meg — mondják többen is. A 11-es autóbusz pontosan negyed tízkor indul a Felszabadulás térről. E szokatlan meleg májusi szombat délelőtt zöldséggel telerakott táskájú nénikék ülnek a székeken. A piacról jönnek, s viszik a szombati, vasárnapi ebédhez szükséges kellékeket. Az első megálló még a belvárosban van, de a másik már a vasúton túl. Innentől már különböző üzemek reklámtáblái, régi munkásházak kerülnek a szem elé. Toronyházakat itt nem építettek. Néhány száz méterre az autóbusz az Eperjesi útra is kifut. Mint mindig, most is nagy itt a forgalom. Pár percig várnunk is kell, hogy lefordulhassunk balra. Nagyot zökken az autóbusz. Kopott, göröngyös, szűk utcán jutunk el a Plt'ovára, a végállomásig. Nincs időm azon töprengeni, hogy ez is város-e még vagy már inkább falu, mert a 7-es számú házat kell megkeresnem. Azt, ahol Kiszely Józsi bácsi lakik, s fél tízre várja az érkezésemet. Csend van itt mindenütt. Csak az almafák és szilvafák virágai kínálgatnak illatukkal. A házak egyforma szürkék, de a kerítéseket élénk színekkel festették. Az egyik zöld kerítés mögül hamarosan elővillan a piros 7-es szám. A kapuban közepes termetű, fekete keretes szemüveget viselő idős ember áll. Ö lenne az — Kiszely Józsi bácsi —, aki még ma is Kassa e régi munkásnegyedét szereti a legjob ban? — Csak Jöjjön — mondja, mikor észreveszi, hogy a háza felé tartok. — Már várom magát — és nyújtja Is a kezét, miközben hozzáteszi: — A telefonban erősebb volt a hangja. Azt hittem, idősebb. Régi fényképek, műsorfüzetek kerül nek az asztalra meg egy üveg barack pálinka. Józsi bácsi mindegyikhez hozzáfűz valamit. — Ez egy május elsejei felvonulás, ez itt a Szervezett Munkások Dalköre, ez már az RKS, ez meg a L?ra, ja és hát ezt az üveget meg a hatvani Liszi Ferenc Művelődési Ház vezetőitől kaptam. Szinte nehéz követni, ahogy sorolja. De hát itt, ebben a házban minden tárgyhoz valamilyen emlék fűződik. A falon oklevelek — magyar, szlovák nyelvűek. A polcokon serlegek, plakettek, jelvények. Hogy foglaljuk mindezt egybe? Hol is kezdjük? — Legjobb lesz az elején — szól viccelődve Józsi bácsi felesége a konyhából, aki az ebédet főzi, de fél füllel a beszélgetésünket is hallgatja. — Hát akkor, kezdjük ott — mondja Józsi bácsi és rögvest hozzá is lát. — Kilencszázkettőben születtem. Chocha novcében. Anyám eperjesi, apám meg tokaji volt. Tizenegyen voltunk testvérek. Ma már csak négyen élünk. Apám suszterkodott. Én tizenkét éves voltam, amikor kitört az első világháború. Apám a Poledník gyárába adott, hogy tanuljam ki a lakatos- és az öntőmesterséget. No, de én nem fejezhettem be a tanulást, mert tizenhétben anyám meghalt, és nekem is dolgoznom kellett. Különböző helyeken voltam munkás, mindaddig, míg 1919 tavaszán be nem rukkoltam Kun Béla Vörös Hadseregébe. Tizenkilenc őszén — mikor Horthyék leverték a seregünket — jöttem vissza Kassára. A vasútnál adtak munkát. Hát valahogy így kezdtem az életet. — Mikor került Józsi bácsi kapcsolatba a kassai munkásdalárdákkal? — 1920-ban. Tizennyolc éves voltam, amikor Paulus Ákosnak, a kassai zeneiskola igazgatójának vezetésével meg alakult a Szervezett Munkások Dalkö re. — Miért ment ebbe a dalkörbe? — Mi, munkások, akkor már szervezkedtünk. Hetente kétszer találkoztunk, és számomra valahogy jó volt énekelni a munkásdalokat. Tudja, ennek a dalárdának sok olyan tagja volt, akik a Munkásegyletbe is jártak. A Mészáros utcába. — Milyen dalárdák voltak még ekkor Kassán? — Hát a Guttenberg Nyomdász Dalárda, ezt kommunista dalárdának is hívták. Ezt a dalkört a budapesti Tóth Imre alakította, aki társaival együtt Horthy elől bujdosott ide. Volt aztán az Iparos Dalkör, meg a Legényegylet dalárdája. Volt aztán a KZD is, vagyis a Kassai Zenekedvelők Dalköre. Ezt úri dalárdának hívtuk, mert ennek csak a jómódúak lehettek a tagjai. Kilencszáz- huszonnyolcban aztán megalakult a Lyra dalkör is. Ezek mind magyar dalárdák voltak, de volt két cseh is, az úgynevezett Chlahol és Förster. — Paulus iskolaigazgató létére munkásdalárdát alapított. Ez így első hallásra kicsit furcsa. Milyen ember volt ez a Paulus? — Paulus tehetséges gordonkaművész volt és nagyon humánus emher. Nem volt felvágós. Ha mocskos, olajos ruhában mentem a városban, ő akkor sem szégyenkezett utánam kiabálni, hogy Kiszely daltárs, várj meg! Így hívtuk egymást, hogy daltárs. Ö a szak- szervezettől kapott pénzt sem tette el magának. Üdítőket vett belőle nekünk. A próbákon összeszidott, ha a munkásdalok nem mentek úgy, mint ahogy kellett volna. Azt mondta, hogy ezek a mi dalaink. Ezt jobban kell énekelni, mint bármi mást! — Ilyenek voltak Paulus kollégái is? — Á, dehogy. Azok még vele sem akartak szóba állni, mert hogy ő az utcán, asztalon állva dirigálja az Inter- nacionálét. — Paulus Ákos tehát baloldali gondolkodású ember volt? — Igen, csak a pártba nem állt be, mert akkor elvesztette volna az állását. Sok emlékem fűződik hozzá. Egyszer például, mikor egy nagygyűlésen az Andrássy Kávéház előtt felsorakoztunk, odajött hozzánk egy rendőr és kérte, hogy mutassuk meg, van-e engedélyünk a fellépésre. Erre Paulus kihúzta zsebéből a születési igazolványál és odaadta a rendőrnek. A rendőr cseh volt, az igazolvány meg természetesen magyar. No, és míg ő azt böngészte, addig mi rázendítettünk az Internacio- náléra és el is énekeltük. — Mindig azért nem segítettek az ilyen trükkök ... — Hát bizony nem. Sokszor szétzavartak a rendőrök. A legemlékezetesebb az a manifesztáció volt, amelyet 1924. január 26-án, Lenin halála alkalmából rendezett a párt itt, Kassán. Né- hányan a vasutasok közül, akik tagjai voltunk a Szervezett Munkások Dalkörének, mentünk szabadságot kérni erre a napra. Nem adtak! Azt mondták, hogy betiltotta a miniszter. No, ha nem adtok, mi elmegyünk úgyis! Így is lett. Tíz órakor már ott is voltunk a Légionáriusok terén, és elénekeltük a „Mért oly bús, oly néma e sereg“ kezdetű dalt. Utána következett a szónok és ezt követően az Internacionálé, majd a tö meg elindult, végig a Fő utcán. — Igen emlékezetes volt ez a nap —- vág férje szavába Erzsi néni, miközben bejön a konyhából és az asztalhoz ül. — Megtámadtak a rendőrök. Ütöttek, vágtak, nem néztek semmire, senkire. Én az akkori dohánybeváltóba, a VSS mostani üzemi klubjába futottam be. Jaj, milyen is az élet —• mondja most már töprengve, majd így szövi tovább a szót: Tudja, éppen ebben az üzemi klubban ünnepeltük nemrégen az aranylakodalmunkat és a 70. születésnapomat is... Kiszely Józsi bácsi egy pohár barack- pálinkát nyom a kezembe. Az egészségükre, az aranylakodalmukra akarom kiinni, de ő közbeszól: — Arra emeljük poharainkat, hogy mindig emberek maradjunk. Kis idő múltán ismét ő mondja tovább: — Hát bizony, ezután a manifesztá- ció után rögtön meg is kaptuk a vasúttól az elbocsájtást, de a szakszerve zet nyomására mégis visszavonták. — Melyik volt a Szervezett Munkások Dalkörének a legkedveltebb dala? — kérdezem most már mindkettőjüktől. — Hát volt több is — válaszolja Erzsi néni, majd hirtelen énekelni kezd: Kelünkben kalapács ajkunkról zenei a dal csak bátran, vígan előre hát, miénk a diadalt — Ez volt a jeligénk. Ezt Paulus írta — mondja Erzsi néni, majd azt kérdezi, ezt ismerem-e: Kajla, proletárok, ki harcra kész, Fáklyalángot gyújtsunk, Lobogjon a vész, Leng a vörös szászló, Rohamot fúj a gyár, Felszabadít a proletár. — De nemcsak ilyen dalokba kötöttek bele a hatóság emberei — magyarázza Józsi bácsi. — Itt Kassán a régi Uránia moziban vasárnap délelőtt matinékat rendeztek. A feleségem Killián Lajossal énekelt itt is. De hiába tetszett a közönségnek az a dal, hogy a „Vén Gellérthegy oldalán tudok egy kis padot“, harmadszor a rendőrök már nem engedték elénekelni, mert ebben is valami forradalmiságot sejtettek. — Mi nagyon szerettük a dalt. Mondhatom, hogy ez az életünk — te szí ezt a vallomást Erzsi néni, majd így folytatja —, de nem csak mi, a gyermekeink is ilyen dalosak. Bözsi például a kassai Állami Színházban énekel, de Etel és Józsi is jól énekeltek. Szólisták voltak az RKS-ben, a Lírában. És hát, mit mondjak még? Józsi a felszabadulást követően is hosszú évekig elnöke volt az RKS-nek (Robot- nícky kultúrny spolok), de ezt a munkát a mai napig sem tudjuk abbahagyni. Férjem most is a 70 tagú L?ra ve gyeskarnak a vezetője, mely már szintén sok évtizedes múltra tekint vissza. — 75 éves vagyok már. Szeretném átadni a stafétabotot a fiataloknak — mondja Józsi bácsi —, csak hát az nem olyan könnyű. Bennük már nem lenne annyi lelkesedés, mint amennyi valamikor bennünk volt. Gyalog indulok vissza a városba. Az itt szerzett élményeimet rendezgetem. Tudom, hogy még sok mindent meg kellett volna kérdeznem, de hát egy ilyen látogatás alkalmából mindenre nem futja. Egy dolog mégis vigasztal: Józsi bácsi megígérte, hogy megírja emlékeit. Ez pedig azért is jó lesz, mert a munkásdalárdákról, a Lokomo tíva Sportegyesületről, a kassai Állami Színházról, Kassa könnyűzenei életéről is olyan dolgokat tudnánk meg, amelyek jelentősen kibővítenék ismereteinket. Mind a két világháború közötti, mind a felszabadulást követő időt érintően. 9 SZASZÁK GYÖRGY Kiszely Józsefné # - A A kassai Szervezett Munkások Dalköre. (A felvétel 1921-ben készült.) U-I Hl » 1 X I N 1 O | | N ■ X ■ 2 I