Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-22 / 21. szám
M int két idegen, úgy ültek az autóban. A nő távolinak érezte a tértit, mintha elmaradt volna valahol. Csak a teste ült a volán mellett. A nő rozstáblákról álmodott. Orrcimpája beszivta a rozsvirág illatát. Képzeletben leterttette a férfi kockás plédjét a kalászok között és a csókra gondolt. A férfi csókjára, akinek a teste lélektelenül ült mellette. Az égből Van Gogh sárgája csüngött a sárgolyőra, fényétől fosztottan. A fák és az utak mentén finom pára lebegett. Az országút sima volt és forró. Puhán siklottak bele a júliusi délutánba. A nő kereste a férfi szivét, de nem tudott kézzel utánanyúlni. Arra gondolt, nincs is szive, csak nyájas, üres szavai vannak. Sokszor gondolt már erre. Olyan, mint egy üres szürke épülettömb, és közömbös, mint az útszéli kövek. Az a férfitípus, aki ágytól ágyig tántorog, s egyik nő arcát a másikéval törli ki az emlékezetéből. Az úton csend volt. Bennük is. Csak a motor egyhangú berregése hallatszott, az is inkább távoli zajként. Néma sírás ácsorgott az asszonyban. Ránézett a férfi kezére. Messze volt, akár a szíve. Az országút szélén fiatal, finom arcú fiú állt kis kofferjével. Amint a közelébe értek, letérdepelt, kér- lelően összetéve a kezét. Az asszonyban kitört a felgyülemlett vihar. Jégeső volt a sírása. Ki tudná megmondani, a fiút sajnálta-e, vagy szegény önmagát? A férfi a hátsó ülés felé bökött, jelezvén, hogy tele van poggyásszal. A fiú megértette. A férfi a volán mellett egyik kezével simogatni kezdte az asszony meg-megremegő vállát. A nőt zavarta a simogatás. Nem értette az ilyen szerelmet, ö másként szeretett. Föltétel nélkül, mindent akarva. A férfi lomhán, védekezés nélkül arra úszva, amerre az ár viszi; vakon nekilódulva, ká- bultan támolyogva jobbra, balra, mint a széthulló jégtáblák tavasszal a Dunán. Nála a szerelem hívsá- gos próbálkozásokat jelentett, örömök nagy hajtóva dászatát, amelyen rengeteg vad kerül terítékre. Megesett, hogy túlontúl jóllakott, megcsömörlött, s odamenekült az asszonyhoz megtisztulni. Ilyenkor körülrajongta, kétségbeesetten vallotta szerelmét, mert rá volt szorulva, mint akinek a lába eltörött, s hirtelen mankóra van szüksége. Ö játszotta a mankó szerepét, amire a férfi rátámaszkodott. A nő titok volt a férfi számára. Matematikai tétel, amelyet nem tudott megoldani. Mélység, ahol csődöt vallott rövidlátó tekintete. A nő Beethovent szerette, Debussyt, Csajkovszkijt, ő a magyar nótánál nem jutott tovább. A nő Platónt, Nietzsét, Epikrétoszt idézte, ő hallgatta, de nem értette meg. . A férfi kis mesteremberek kis műhelyrendjéről beszélt, a nő az ember belső nagy rendjéről. A férfi modora lehetővé tette, hogy különböző tem- peramentumű társaival megférjen. Toleráns, tapintatos, szalonképes volt. Ez a látszólagosság az idegent megtéveszthette, barátai megmosolyogták, színésznek titulálták, aki egy dilettáns képességeivel alakít. A nő lenézte érte. Neki csak egy arca volt. Sokszor ráfizetett, de nem bánta. A férfi nyájassága örvény volt. Azt mondta a nőnek: — Az istennőm vagy, soha még asszonyt így nem szerettem. De a rozstáblák közé másoknak terítette le a plédjét. Ezt a nő nem akarta megérteni. Mégis kitartott a férfi mellett. Fejébe vette, hogy emberré gyúrja. A nő ismeretségük legelején megkérdezte a férfitól: szeretett-e már fájó szerelemmel? Voltak-e álmatlan éjszakái, gyötrelmei, sírt-e már asszony miatt? A férfi elmélázva, kissé csodálkozva nézett rá. Nem, ilyesmit ő nem ismert, volt a válasz. A nő fejébe vette, hogy megláttatja vele a szerelmet. Ám később rá kellett döbbennie, hogy a fa, melybe fejszéjét vágta — halott. Nincsenek ágai, lombja, virága. Holt ügy. Szegényes, kiábrándító história, ö az oka, az asszony. Bebizonyosodott, amit valaha csak sejtett. Elhúzta a vállát a férfi simogatása elől. Olyan mozdulat volt ez, mint amikor a ránk szállt legyet elhessegetjük magunkról. Lassan de biztosan szürkültek a vágyai. Már nem álmodott a rozskalászok illatáról. Mint a rostába öntött víz, peregtek át rajta az emlékek. Sokáig várt rá türelmesen. Várt, mert hitte, hogy megváltójának érkezett. S csak az tud várni, aki hisz. ő túlzottan hitt önmagában. Megfogyatkozott a hite. Megfakult, mint a nyár végi égbolt. Mögötte maradt, mint az országút... Amikor megérkeztek, még magasan járt fönn a sárga nap. Lecihelődtek a kocsiból, a nő a bőröndRacskó Zoltán illusztrációja jét kicsomagoltatlanul tette be a szobába. A férfi cigarettára gyújtott, leült a veranda lépcsőjére, s nagyokat szippantott. A nő bement a deszkából hevenyében összetákolt konyhába, melynek sarkait, szögleteit hüvelykujjnyira hízott, gömbölyű fekete pókok lakták. Viszolyogva nézte őket vastag, porlepte hálójukban. Megborzadt ... Iszonyodva fordította el a fejét, önkéntelenül is a férfi jutott eszébe. Mintha annak belső világát szemlélgetné. Az egyet sem engedett volna elpusztítani belőlük. Szerinte a szerencséjét jelentették. Az a szerencse, amit a férfi hajszol, a nő szerint a világ rendetlenségének a szimbóluma. Gyorsan bekapcsolta a villanyfőzőt, föltette a vizet s a piros pettyes csészékben párolgó feketét kivitte a szellős verandára. Mélyet lélegzett. Langyos szél simított végig a testén. Hirtelen vágy fogta el megszokott magánya után, amelyben visszaballaghat a gondolat elhagyott birodalma felé. A gyepes udvaron túl beláthatatlan búzatábla ringott. Közepén öreg csőszként egy vadkörtefa vigyázta a kalászok álmát. A hegy kobaldja éles volt, akár a kés. Kettészelte az eget és a földet. A lábánál opálosan derengett a köd, de itt lenn, szinte marokba lehetett szedni az oxigén kristályos szemcséit. Nem messze tőlük egy asszony forgatta a sarjú- szénát, s régi ismerősként feléjük intett. Később nagy kartonkötényében néhány úrigombát hozott, s lerakta az asztalra. Tojást is tett melléjük. — Jó vacsorát készíthetnek belőle — mondotta, miközben szemügyre vette a nőt. Ügy mustrálgatta, ahogy hajdanán az eladó birkát szokták. Tekintette szemtelen volt, kihívó, bizalmas. Hangjában a biz tonság az alázatossággal keveredett. Az asszony el- rebegte, milyen jól néz ki a férfi, nem vénül, egyre inkább fiatalabb — jól ismerhette erős gyengéjét. A férfi a vénasszony családja iránt érdeklődött, aki felsorolta fiai funkcióit, állásukban nagyszerű beosztásukat, amelyekből az anyagiak isteni forrásai fakadnak. András villája is fölépült már, az öreg házat eladnák, csak a vénember halálára várnak, éppen elég ideje nyögi a betegséget. A nő megbotránkozva fordult a hegyek felé, melyeknek éles kobaldja, mintha a szemébe ékelődött volna: amikor szigorúan a vénasszonyra emelte tekintetét, az hirtelen simított egyet köténye ráncain, majd dadogva, kissé riadtan távozott. — Történt valami? — kérdezte a férfi meglepetve. — Ti tudjátok — felelte a nő közönyösen, s titokban az említett „vénember“ hosszú életét áhítva felsóhajtott. A férfi a nő keze után nyúlt. Az, hogy kikerülje érintését, meggyújtotta cigarettáját, amit az ujjai között forgatott egy ideje. A férfi a feketéjét szürcsölte. Szépen formált bal keze előkelő pózban hanyatlott az asztalra, de lapos homlokán a felszínes elmék derűje fénylett, amit az avatatlan a bölcsekével is könnyen összetéveszthet. A nő megvetéssel vegyes sajnálkozással nézte. — Egy az elszegényedett hülye dzsentrik tömegéből. Nem tartozik sehová. Azazhogy ... Született dzsentri öntudatát ügyesen vörösre mázolta. Tehát eszesebb, mintsem gondolná a világ. Csak éppen a szavak és a cselekedetek valódi értékét nem ismeri, örül, ha nem kell gondolkodnia. Egy szétzüllött réteg nyers terméke. Elfelejtettek lelket önteni beléje. Nincs belseje. Nem tudja, mit akar, csak él: nem tudja, mi lesz a vége annak, amit elkezd. Sok mindenbe belekezd, de semmit se visz végbe, elfelejti közben, mit akaft, másba fog, ellentmondásokba gabalyodik, csak mikor már veszély fenyegeti, akkor koncentrálódik ernyedt értelme. Szüntelenül bonyolítja az életet, s ezzel erősen meggyötör másokat, zavarában a legfőbb kérdéseket elejti s az erotikába szédül, aminek kísértése állandó jellegű. Zagyva hazudozásai természetszerűleg ebből következnek. A legtöbbjüket maga is elhiszi, Kelekótya dajkamesékkel traktálja a világot. Öt is. S ezért sokszor iszonyatosan utálja. A férfi az öngyújtójával bajlódott. A nő beleszür- csölt feketéjébe, s ült tűnődve saját sorsa fölött, hallgatagon, de viaskodva belül. Szokása volt ízeire boncolni problémáit. Ha sérelem érte, szinte a vérébe szökött a fájdalom. Szenvedésén át látta meg a világot. Aki nem szenved, az vak, vallotta. Ezt a férfi nem tudta megérteni. „Szenvedni? Ugyan már! Ostobaság..." — szokta mondogatni. „Valóban... Az ostobáké a föld. A gondolkodót nem bírja el“ — válaszolta egy ízben a nő. öt az örökérvényű dolgok foglalkoztatták. Sajnos, nem talált partnerre a férfiban. De ez az ő hibája. Igaz, akkor jött az útjába, amikor a legrosszabbul ment a dolga. A hivatalban igazságtalanságok érték, sokáig nem tudta kiheverni őket, s a férfi sokat ígérő menekülés volt a számára. — Mire gondolsz? — kérdezte a férfi. — A... Semmire — válaszolta az asszony. — Az jó, pihenni kell, azért vagyunk itt. Sajnos, nem mindenki ért a pihenéshez. Tudod mit? Menjünk ki a folyóhoz. Egymás mellett haladtak a vakondtúrások között. A férfi gyermekkori emlékeit sorolta, a nő nem nagyon hallgatta, mindent tudott már kívülről. A parton megálltak. A folyó vize ólomszínű volt. Az ég utánozni kezdte a vizet, áttetsző, üvegszerű fátyolokat aggatott magára. Aztán egyszeriben szél kerekedett a füzek között és felkorbácsolta a csendet. Mozgásba jött körülöttük minden. A folyó vize erősen bodrozódni kezdett s csakhamar bomlott he- térához hasonlított, kócosán, keserűen Őrjöngött. Drágagyöngyökkel ékesített, titání kék hajcsomóival vesződött, sírt, jajgatott, odavágta magát a parthoz, utána ájultan hentergett, mint álmatlan ágyában a beteg. A hegyek elsötétültek, vihar volt készülőben. Futólépésben indultak visszafelé, egyenesen a pókhálóval szövött konyhába. A nő megint borzongani kezdett. — Juj, ezek a pókok... Megőrülnék, ha valamelyik a nyakamba esne. — Ne gyerekeskedj... Nézd, az ott Matyi, a legderekabb. Alaposan meghizlaltam. A világért se bántsd őt. Nem ártalmasak ezek, te ... — Hát amíg meg nem csípnek, addig talán nem. Na, de mindegy, valahogy kibírom — válaszolta a nő és hozzáfogott, hogy elkészítse a vacsorát. Nagyon szerette a tojásos gombát, s alaposan megéhezett. A férfi magához szorította, a nő kissé idegesen fejtette le derekáról az ölelő karokat. — Mi van veled? De fura vagy ma — méltatlankodott a férfi. — Nem szeretsz, pedig jó ember vagyok én, csak nem ismersz. — Dehogynem. Krisztus vagy. — Hát az is vagyok, sokaknak segítettem. De honnan tudod? . , — Dezsőtől. Az csak ismer, régi barátod, nem igaz? — Na látod, annak csak elhiheted. — Elhiszem, drágám, neki valóban mindent elhiszek. Olyan, mint a nárcisz — felelte, majd ugyancsak szánakozva nézett a férfira. — Boldogok a lelki s kan m; — S — N mondt; minder finak. is a k és nag így, s biek m Az í forró : szelete a leve felvert dúlt s messze tak. G ha kö; da. Le hanyaj tiszta Az i nem s: — b füzek — I zek bi — I rázsuk — E Különl — E — P fészek hordoz — fi — Z — E — t ködni, felhőn peszke féléim kák ji Az em tők is tött i£ kát a Nincse két síi kor? " Ház: nel b< lejcs ] inonot szava, ébresz tudná benne marad A fi akaszt ta és mögöt ja. A $ U c: h TI rt ti z, P ö c U a n ii b U a n a n ö s s r ö ii t 6
