Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-22 / 21. szám
Szívünkből szakadtak ki a jelszavak ... Gyakran a véletlen a legjobb rendező. Hosszabb keresgélés után éppen csöngetni akartunk Máj Béla ajtaján, amikor csapódott a felvonó ajtaja, s egy férfi lépett ki belőle, kezében koszorú. — Beporosodott a Táti koszorúja, vettem két piros szalagot, rákötöm — mondja köszönés helyett. Míg keresgéli a kulcsot, elmondom, kik vagyunk, miért jöttünk. — Kérdezni lehet, csak ujjlenyomatot ne vegyenek, azt már meguntam. — Miért? — Miért, miért. — Összevont szemöldökéből olvasom ki véleményét erről ■a kérdésemről. — Annak Idején, amikor május elseje előtt, meg máskor is megjelentek a röplapok, mindjárt behívtak. Nézték a körmömet, nem festé- kee-e. Persze, én sem akkor estem le az uborkáiéról. Mikor a röpcédulákat nyomtuk, kesztyűt húztam. Jöjjenek, ide tán le is telepedhetünk. Az ismeretlen hangok Máj Béla szomszédban lakó fivérét is átcsalogatják, s csakhamar kiderül, nem is indokolatlanul, hiszen a húszas évektől kezdve őket és legidősebb testvérüket veszélyes vöröseknek tartották Losoncon és környékén. Ketten fűzik az emlékezés szálait. — Proligyerekek voltunk. A szívünk is. Apánk asztalosként dolgozott, s jó barátja volt a Táti, vagyis doktor Hertz Sándor, a losonci pártalapszervezet alapító tagja. Fogorvosnak tanult ki, rendelőt akart berendezni Losoncon. Apám mondta neki, ingyért elkészíti a szekrényeket, ha aztán díjmentesen kezeli gyermekeinek a fogát. A Táti rövidesen második apánk lett. Kinyitotta a szemünket, egy életre' eligazított bennünket a világában. A Táti javasolta egyszer, össze kellene hozni a proligyerekeket. Gyula bátyám nagy zenész volt, ajánlotta, alakítsunk zenekart. A losonci tűzoltózenekar éppen akkor árult használt hangszereket. Már akkor sem voltam ijedős legény. Bementem a bankba, kiállítottam egy váltót, a nevem mellé anyám nevét is odahamisítottam, s lett j»énz hangszerekre. A váltót csak néhány év múlva mutattam meg az apámnak, amikor egy fillérig kifizettük az adósságot. Lekevert két nagy pofont, és azt mondta: — Látom, édes fiam, hogy helyén van az eszed. 1977. V. 22 Mosolygó fiatalok néznek a fényképről. Hosszú sóhaj idézi föl a tovatűnő éveket. — Május elsején mindig muzsikáltunk. Hajnalban fölvettük a rubaskát, meg a piros nyakkendőt, aztán játszottuk a Marseillaise-t, a Losonci indulót, amit Lehár Ferenc komponált. Aztán a tüntetők közé álltunk, szívünkből szakadtak ki a jelszavak. Nehéz napok voltak, mégis fényesek. Voltak olyan évek, amikor május elseje előtt a csendőrök meg a titkosok megpróbálták összeszedni az ismert kommunistákat, hogy így akadályozzák meg a tüntetést. Persze, mi sem estünk fejre. Néhány nappal előtte már nem mentünk haza, ismerősöknél húzódtunk meg. Én például a későbbi feleségemnél. Hogy ezenkívül hol játszottunk? Hát a környező falvakban. Vecseklőn, Úbáston, Losoncapátfalván meg máshol. ... Az ember sok mindent kibír, ha szilárd a meggyőződése Gyalogoltunk mi negyven kilométereket is. Dalolva, muzsikálva hessegettük el a fáradságot. A kis bevételt össze- kuporgattuk, hangszereket vásároltunk és a javításokat fizettük. De a legszebb jutalom nem a pénz volt, hanem a hasonló sorsú falusiak öröme, baráti jobbja. Egyre többen voltunk, bátrabbak, kitartóbbak lettünk. * * * A legszebb élmény? Hát persze, az 1938-as kassai tüntetés. Szereztünk egy facér autóbuszt, azzal döcögtünk Kelet felé. Negyvenen voltunk meg a hangszerek, sehogy sem tudtunk bepréselőd- ni a járműbe. Végül hatan felmásztunk a busz tetejére, úgy utaztunk Kassára. Csuda nagy sikerünk volt, hazafelé is az ovációkat hallottuk, szinte pillanatok alatt elfogyott az út. * * * Néha azért voltak vidám pillanatok is. Egyszer jól összeverekedtünk a szoc- demekkel, s bátyámmal együtt bírósági idézést kaptunk. A bátyámat hívták be elsőnek. Múltak a percek, a félórák, s a fivérem csak nem jön ki. Nem tudtam, mi történt, hát óvatosan kinyitottam az ajtót. Amint fülelek, hallom, hogy a zenéről beszélgetnek. Ugyanis a bíró is imádta a zenét, s tudta Gyuláról, hogy él-hal a muzsikáért. Erről csevegtek, megfeledkezve a kihallgatásról. Persze, azért néhány hónapra elítéltek bennünket. Az eltelt évek mindent megszépítenek, pedig nem volt egyszerű farkasszemet nézni a csendőrökkel, átvészelni a munkanélküliség éveit, vállalni a pártmunka ezernyi veszélyét. Hej, de sokat megtalpaltak a rendőrségen, haza sem tudtam menni, olyan dagadt volt a lábam, de hát az ember sok mindent kibír, ha szilárd a meggyőződése. Ezt a pofonok, verések, meg a zaklatások sem tudják megtörni. Nézze ezt a fényképet. Huszonnyolcból való. Akkoriban már Losoncon is egyre több volt a munkanélküli, s mi mind gyakrabban hallattuk a szavunkat. Olvastuk a kommunista kiadványokat, sokat beszéltünk a Szovjetunió... mikor mivel kellett, lehetett ról meg a szovjet munkások életéről. Példaképeink voltak. Emlékszem, akkor az Inturiszt bécsi kirendeltségéhez fordultunk, segítsen kapcsolatot teremteni valamelyik szovjet gyár munkásaival. Néhány hét múlva gyönyörű vörös zászlót meg szép levelet kaptunk a moszkvai Dinamo gyár munkásaitól. Látja, ez az a zászló, nézze milyen féltő szeretettel fogjuk. Ogy őriztük, mint a szemünk fényét. Amikor bejöttek a horthysták, a zászlót is el kellett dugni. Emlékszem, Boldis János a szalmazsákjába varrta, s így őrizte meg egészen a felszabadulásig. Arra a napra? Persze, hogy emlékszem. A háború alatt házi őrizetben voltam, Fülekre jártam dolgozni. Megszabták, milyen útvonalon járhatok, máshová nem mehettem, minden este többször ellenőriztek, otthon vagyok-e. Hét nővel laktam egy szobában. Feleségemmel, hozzátartozóimmal és rajtuk kívül gyermekeimmel. Negyvenöt január 13-án este zörgettek az ajtón. Azt hittem, a németek, előhúztam a kézigránátot, vagy ő hagyja itt a fogát, vagy én, s a kilincshez nyújtani. A szovjetek voltak, már hallottak rólam. Nem sok idő maradt az örömre, kértek, vegyek részt a szervező munkában, s mivel ezermester is voltam, javítsak meg különböző dolgokat. Mondtam nekik, nincs áram, sötétben meg nem megy. Szicsasz — veregették meg a vállamat, s aztán átmentek a szomszédos villanytelepre. Néhány óra múlva Losoncon elsőnek az én lakásomban gyűlt ki a villany. Abban a pillanatban tudatosítottam: felszabadultunk, új élet kezdődik ... Ma már nem trombitálok a zenekarban. Ahhoz jő fogak kellenek. Aztán meg... szóval mások az emberek. Az egyik barátom még játszik a zenekarban, ő mondja, hogy a fiatalok pénzt kérnek minden próbáért, fellépésért. Hát a mi időnkben, de minek untassam ezzel... Szent dolog volt játszani a munkászenekarban, gyalogoltunk, foltoztuk a hangszereket, a filléreknek is nagyon örültünk, s ha annyit sem kaptunk, az sem volt baj. A dolgozószobájába megyünk. Örák, alkatrészek hevernek az asztalon. — Nézze, ezeket a kis rugókat. Het- venegynéhány éves vagyok, de még bírok velük. Csak úgy időtöltésből fabrikálok. Ha jön egy munkásember, ma is soron kívül javítom meg az óráját. A munkát nem számítom föl, csak az alkatrészt. Megnézzük Máj László lakását is. A húszas években Bécsben kiadott verseket mutat. — Ezeken a proletárverseken nevelkedtem, ma is tudom mindegyiket kívülről. Nézze, ezt a kitüntetést. Két éve Brezsnyev elvtárs is ilyet kapott, erre vagyok a legbüszkébb. Megtelik a jegyzetfüzetem. Kérdem Májékat, él-e még valaki Losoncon a munkásdalárda tagjai közül. — Persze, a Cingi. Vagyis hát a Chrenko Lajos. A Petőfi utcában. Vagy nem is Petőfi-utca? A fene tudja, any- nyit csereberélik az utcaneveket. Jöjjön, megmutalom. A felvonónál csak nem akar elaludni a foglaltat jelző lámpa. Dühödten rúg az ajtóba. — Pletykáznak, mi meg itt várakozunk. Végre leérünk. — Látja, valamikor itt lakott Hertz Sándor. Itt az emléktáblája. A pincében eszkábáltam ezt a vaskerítést, gondoztam a virágokat is, hadd emlékezzünk méltóan a Tatira. — Megyünk az új lakónegyed házai között, s egyszer csak Máj Béla odalép a kerítéseket mázoló emberekhez. — Régi elvtárs az az ember. Kértem, ha felénk járnak, kenje be azt a vaskerítést, nekem sincs mindenre pénzem, ő meg megteszi, jőszív- vel — magyarázza, mikor visszaért. Hátunk mögött hagyjuk a toronyházakat. — Ez volt a Zöldfa vendéglő, és a Munkásotthon. Itt próbáltunk, itt rendeztünk minden összejövetelt. Néhány perc múlva ismét földerül az arca: — Ebből a gyárból szereztük a papirost. Voltak ismerősök, megvárták, míg a mester kimegy a raktárból, aztán csíptek egy nagy köteget. Mi meg uzs- gyi, ki az erdőbe. Nem tudtak rájönni, hol nyomjuk a röpcédulákat. Honnan is sejthették volna, hogy a katolikus plébánia padlásán. Ismerős volt a szakácsnő, ő szerzett kulcsot, többi a mi dolgunk volt. — Ebben a gyárban is dolgoztam két órát. Beléptem, s kérdeztem a művezetőt, mennyi lesz a kereset. Megmondta, s akkor én szitkozódni kezdtem. Le- alázóan alacsony bért ígért. Megyünk még egy darabig, aztán az egyik kapura mutat: — Látja, Itt lakik Chrenko Lajos. Lombos diófa árnyékában húzódunk meg a tűző napsugarak elől. A barázdás arcok kisimulnak, szemeik felcsillannak. Megelevenedik előttem a Freisinger kocsma, a volt Varga utcában, ahol a munkásdalárda alakult, 1919-ben. Elvisznek magukkal a Zöldfába, zászló- avatásokra, proletártemetésekre, ahol sohasem hiányzott a munkászenekar, mea a munkásdalárda. Halljuk a Fel vörösök, proletárok és a Varsaviankát, amit olyan szívesen játszottak, daloltak. Ojra végigjárjuk a tüntetéseket, a börtönöket. Most meg 1932-t írunk, amikor a munkásdalárda tagjai végérvényesen átléptek a zenekarba, hogy ne forgácsolják szét erejüket és kis pénzükkel meg nagy erkölcsi erejükkel tovább éltessék azt a csoportot. Mindenhol ismerős arcokat fedezek föl. Chrenko Lajos mondja: — Kommunisták voltunk, pártmunkát végeztünk. Tüntetéssel, harccal, énekszóval, muzsikával, színjátszással, mikor mivel kellett, lehetett. Esteledik. Körülöttünk lüktet a mai Losonc. Vendéglátóimmal Hertz Sándor emléktáblájánál állunk. Lapozgatom a jegyzetfüzetemet. Tegnap még üres volt, s a levéltárban, és máshol sem biztattak: — Rég volt, kevés emlék maradt, még kevesebb ember. S lám, itt vannak, még élnek, országszerte már nem is sokan, csak meg kell találni őket, mint mi most Máj Béláékat. — Nehéz ember, szókimondó, nem válogat a jelzőkben — mondták róla —, nem lesz könnyű szóra bírni. Az emléktáblán ismét ott van a vörös szalaggal átfűzött koszorú. Nézem a virágokat s a vaskorlátot, amelyet gazdája talán azért állított, hogy féltő gonddal őrizze a virágokat, az emlékeket, s egy eszme tisztaságát. Búcsúszó helyett mondom: Akt a virágot szereti... SZILVASSY JÓZSEF — Nehéz napok voltak, mégis fényesek (Archívum és Gyökeres György felvételei) A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINI A LAN«
