Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-24 / 17. szám
ÚJ szó 1977. IV. 24. 3 fl FORRADALMI HARC FONTOS MÉRFÖLDKÖVE A bolsevik párt irányvonala Az 1917-es esztendő első hónapjaiban a helyzet Oroszországban ismét megérett a forradalomra. A brutális, barbár, reakciós cárizmus napjai meg voltak számlálva. A széles néptömegek megértették, hogy a régi módon tovább élni nem lehet. A gazdasági válságot, az éhezést és a jogfosztottak keserű sorsát majdnem minden dolgozó a saját bőrén tapasztalta. Mindehhez még hozzájárultak az imperialista háború borzalmai is. Csaknem minden családból meghalt vagy megsebesült valaki a háborúban. A cári Oroszországból olyan ország lett, ahol az imperializmus fő ellentétei kiéleződtek. A korábbi évtizedekben sokak szemében a cárízmus megdönthetetlennek tűnt. Ezt a hatalmat támadta' meg a munkásosztály; igaz, hogy nem egyedül, de az 1905—1907-es forradalomban szerzett tapasztalataik, harci módszerei öntudatossága és szervezettsége döntő tényezője lett a reakciós önkényuralommal való végleges leszámolásnak. A hatalmas politikai megmozdulások következtében felhevült légkörben újra kitört a fegyveres felkelés. Az 1905-ös forradalomtól eltérően ez győzni tudott. Ezt elsősorban az tette lehetővé, hogy sok katonai alakulat a felkelő munkások oldalára állt (egy hét alatt a cárizmus elleni felkelést támogató katonák száma 170 000-re emelkedett). A munkások és a katonák harci szolidaritása munkás- és katonai küldöttekből álló forradalmi tanácsok megalakításához vezetett. Mivel a katonák többsége a parasztság soraiból került ki, e tanácsok kifejezték a munkásság és a parasztság szövetségét. A pétervári tanács létrejöttével egyidejűleg — amely a proletariátus és a parasztság forradalmi, demokratikus diktatúráját testesítette meg — Péter- várott megalakult az ideiglenes kormány is, amely a polgárság és a föld- birtokosok hatalmi szerve volt. Az országban sajátságos helyzet alakult ki — a kettős uralom. A munkásosztály — amely jól felkészült az előző forradalmi fejlődés so- _ rán, — forradalmi élcsapatának, a bolsevik pártnak vezetésével egyúttal az egész népet vezette a cárizmus és az imperialista háború ellen a békéért, a kenyérért, a földért és a politikai szabadságjogokért vívott harcban. A bolsevik párt, melynek munkáját a munkásság forradalmi energiája ösztönözte és irányította, arra összpontosította figyelmét, hogy egybekapcsolja a munkásság harcát a földművesekével, és tovább szilárdítsa ezen társadalmi erők szövetségét. A munkásság és a parasztság szövetsége sok éven át alakult ki oly módon, hogy a bolsevik pártnak sikerült a parasztság többségét a munkásosztály oldalára állítania és ezzel elősegítenie a polgári demokratikus forradalom győzelmét. Az 1905-ös, 1907-es évek forradalmi tapasztalata ebben is megnyilvánult. A bolsevik párt stratégiája és taktikája sikeres érvényesítésének egyik legfontosabb előfeltétele az volt, hogy a polgári demokratikus forradalomban a párt a nemzetiségi kérdés megoldását is kitűzte. Ehhez az alapot az adta, hogy szervesen egybekovácsolták a dolgozó tömegek nemzeti és internacionalista érdekeit, valamint a cári Oroszországban élő számos nemzet és nemzetiség érdekeit. A nemzetiségi kérdés megoldásának lenini programja a munkások és a többi dolgozó internacionalizmusra és harci szolidaritásra való nevelésének igen fontos eszköze volt. Nagy figyelmet szenteltek a bolsevikok a hadseregben kifejtett munkának, e munka forradalmasításának. Az események alakulása a februári forradalom idején bebizonyította, hogy a bolsevik párt forradalmi irányvonala kifejezi a katonák legfontosabb érdekeit. A munkásokból álló katonai alakulatok, amelyek élén rendszerint ugyancsak forradalmi munkások állottak, elfoglalták a kormányépületeket, a börtönöket és a rendőrállomásokat. Lefogták és a petropavlovszki erődbe szállították az utolsó cári kormány minisztereit is. A bolsevik jelszavaknak, stratégiának és taktikának döntő szerepük volt a dolgozók széles tömegei egyesítése és a munkásosztály támogatására való megnyerése szempontjából. A cárizmus elleni harc és a demokratikus forradalom győzelme idején a; bolsevik párt képes volt a gyakorlatban érvényesíteni az egységes demokratikus front taktikáját. A bolsevik párt tapasztalata bebizonyította, hogy miközben egy közös politikai hadseregbe egyesítik a forradalmi erőket, a forradalom eredménye elsősorban attól függ, milyen magatartást tanúsít a forradalmi párt mint a forradalom fő kezdeményezője és a dolgozó tömegek erői összefogásának szervezője. Ezt a feladatot csak eszmeileg és szervezésileg egységes marxista—leninista párt képes végrehajtani. A polgári demokratikus forradalom szakaszában a párt a lenini vezetéssel nagy utat tett meg; a munkásosztály politikai élcsapataként tovább fejlődött, s minden tőle telhetőt megtett annak érdekében is, hogy szembenézzen a burzsoázia reakciós terveivel, és hogy a munkásosztály szövetségesét fokozatosan megszabadítsa a kispolgári nézetek befolyásától. A néptömegek aktivitásának forradalmi irányításáért vívott küzdelem fontosságát növelte az, hogy a kispolgári gondolkodásmód a tanácsokra is hatott, amelyekben többségbe kerültek a mensevikek és az eszerek. A forradalom legfontosabb kérdésében, a hatalom kérdésében, valamint a legtöbb stratégiai és taktikai kérdésben — amelyek a forradalom fejlesztésének további távlataival voltak kapcsolatosak — a bolsevikok koncepciója alapvetően különbözött a polgári és kispolgári pártok elképzeléseitől, tehát a mensevikek és az eszerek nézeteitől és magatartásától. A polgárság annak ellenére, hogy elvetette II. Miklós cárnak a Németországgal való különbéke megkötésére irányuló törekvéseit és azt akarta, hogy a cár eltűnjön a politikai élet színpadáról, lényegében mégsem akarta felszámolni a cárizmust. A régi cárt egyszerűen á fiával akarta felváltani, sőt, még arra is hajlartdó volt, hogy támogassa II. Miklós fivére, Mihály kormányát. Egyszerűen az előzőnél gyengébb kezű cárra volt szüksége saját imperialista céljainak és a szövetséges nagyhatalmak — Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok — céljainak a megvalósításához. A polgárság kész volt megelégedni az alkotmányos monarchiával. A monarchia megőrzésére irányuló kísérleteik azonban nem sikerültek. Megakadályozták ezt a néptömegek — a munkásosztállyal az élén —, lehetetlenné tette ezt a fegyveres felkelésben kicsúcsosodó politikai sztrájkok hulláma, megakadályozták ezt a forradalmi hatalom szervei, a tanácsok. Azok, akik hamisítják az orosz forradalom történetét és a bolsevik párt tapasztalatait, a múltban és a jelenben egyaránt arra törekedtek, illetve törekednek, hogy elferdítsék a februári forradalom eseményeinek magyarázatát. Egyesek azt az elképzelést hangoztatják, hogy a forradalom kezdeményezője és vezető ereje a liberális polgárság volt. Mások a forradalom kezdeményezőjeként és vezetőjeként a kispolgárságot, a mensevikeket és az esze- reket tüntetik fel. Végezetül a történelemhamisítók harmadik csoportja az 1917 februárjában lejátszódó forradalmat ösztönszerű eseménynek nevezi. E koholmányoknak és szándékos torzításoknak az a célja, hogy tagadják annak a lehetőségét, hogy a proletariátus ebben a forradalomban vezető szerepet játszott. Ily módon akarják lebecsülni a bolsevik párt szerepét, e párt programjának és politikájának fontosságát. A valóságban azonban a burzsoázia sohasem készült a cárizmussal való leszámolásra, inkább az egyre erősödő népi forradalommal akart leszámolni. Nem is akart forradalmat, esetleg csak palotaforradalmat, azt, hogy személyváltozás következzen be a cári trónon. A burzsoázia célja az volt, hogy megbontsa a néptömegek egységét, szétforgácsolja erőit, és folytassa az imperialista háborút. Ebben a mensevikek és az eszerek is a segítségükre siettek. Megcáfolhatatlan tény, hogy a bolsevikok már sokkal a polgári demokratikus forradalom győzelme előtt elengedhetetlen követelménynek tartották a cárizmus megdöntését és csakis ők voltak azok, akik sok éven, évtizedeken át felkészítették a munkásosztályt és a dolgozó tömegeket az önkényuralom elleni támadásra arra az esetre, amikor ehhez ismét megérnek a forradalmi feltételek. A bolsevikok legfontosabb célja kezdettől fogva a demokratikus köztársaság létrehozása és a feudalizmus maradványainak felszámolása volt. Az ezzel kapcsolatos konkrét követeléseket az Orosz Szociáldemokrata Párt az 1903-ban megtartott II. kongresszusán jóváhagyott minimális és maximális programja fektette le. E demokratikus követelések megvalósításáért a bolsevikok a munkásosztály és a parasztság élén könyörtelen harcot vívtak az első orosz forradalom idején. Nem tértek le erről a forradalmi útról az első forradalom vereségét követő reakciós elnyomás nehéz éveiben, sem az első világháborút megelőző és a világháború alatti új forradalmi fejlődés éveiben. Éppen ellenkezőleg, állandóan fejlesztették és konkretizálták programjukat, stratégiájukat és taktikájukat a cárizmus és a burzsoázia elleni harcban; mivel a burzsoázia az egyik kompromisszumot a másik után kötötte meg a cárizmussal, mert hatalmát így biztonságban érezte a forradalmi tömegekkel szemben. A bolsevik párt irányvonala nemcsak a munkásosztály alapvető érdekeit fejezte ki, hanem az Oroszországban élő nemzetek, nemzetiségek, a széles néprétegek érdekeit is. Ez az irányvonal egyre nagyobb támogatásra talált a munkásosztály és a többi dolgozók soraiban. A bolsevik párt tekintet nélkül arra, hogy számbelileg kicsi volt, és évtizedeken át könyörtelen üldöztetésnek volt kitéve, a lenini stratégia és taktika követésének köszönhetően szilárd szövetségesre talált a munkásosztályban és a népben. A legnehezebb körülmények közepette is a nép harcát vezette. Sohasem feledkezett meg arról, hogy a cárizmus önmagától nem bukik meg, hogy alapjaiban ezt a reakciós rendszert csak a nép harca, fegyveres felkelése döntheti meg azzal a feltétellel, hogy a forradalomban éppen a munkásosztály hallatja leginkább a szavát. A munkásosztálynak a polgári demokratikus forradalomban játszott vezető szerepe, hegemóniája a nemzeti felszabadító mozgalmakban adta meg a legfontosabb feltételt ahhoz, hogy ez a polgári forradalom szocialista forradalommá fejlődjön. Elérkezett az orosz proletariátus osztályharcának új, döntő szakasza, a burzsoázia ellen vívott döntő összecsapásé, mely során egyre jobban kirajzolódott annak a reális lehetőségnek a távlata, hogy a munkásosztály és szövetségeinek történelmi küzdelme a szocialista forradalom győzelmével és a proletárdiktatúra létrehozásával végződik. Az emigrációból írott első levelében Lenin (aki csak 1917 április elején tért vissza Pétervárra) felhívta a munkások figyelmét arra, hogy tovább kell fejleszteni a forradalmat. A levélben azt írja, hogy a munkásoknak, akik csodákat vittek végbe a cárizmus ellen vívott polgárháborúban, most ismét csodákat kell véghezvinniük a proletariátus és az egész nép megszervezésében, hogy felkészüljenek döntő győzelmükre, a forradalom második szakaszára. A februári forradalom után az országban osztályszempontból megváltoztak az erőviszonyok. A szovjetek annak ellenére, hogy a tavaszi hónapokban hátrányos helyzetben voltak, a forradalmi néptömegek erős nyomására felszámolták a cári önkényuralom szerveit, a minisztériumokat, a rendőrséget, a bíróságokat, bevezették a nyolcórás munkaidőt, valamint katonai és népellátási bizottságokat létesítettek. A fő kezdeményezést e forradalmi intézkedések megvalósítása során főként a pétervári tanács vállalta magára. Munkásőrségeket hozott létre, és biztosította a munkásság további felfegyverzését. Betiltotta a legreakciósabb napilapokat és folyóiratokat, és megkezdte saját sajtótermékének, az Izvesztyijának a kiadását. Számos járásba küldte el képviselőit, hogy segítsék megalakítani a munkások és katonák küldötteiből álló tanácsokat. Az elkobzott vagyonból megszervezte a lakosság és a katonák ellátását. Más forradalmi intézkedéseket is elfogadott és megvalósított, amennyiben erre a mensevikek és az eszerek kompromisszumos és áruló politikája mellett még mindig volt lehetőség; a mensevikek és az eszerek ugyanis a februári forradalmat követő hetekben és hónapokban önkéntesen átadták a hatalmat a polgári ideiglenes kormánynak. 1917 márciusában és áprilisában a bolsevik párt a munkásosztályt a szó cialista forradalom békés megvalósítására ösztönözte. 1917 júliusa után, amikor az ideiglenes kormány fegyveres fellépésével lehetetlenné tette a munkásosztály, a néptömegek és a bolsevik párt számára, hogy a forradalmat békésen győzelemre vigye, Lenin kidolgozta az ideiglenes kormány elleni felkelésnek és az oroszországi kapitalizmus uralma megdöntésének új taktikáját. A forradalmi helyzet alakulása alátámasztotta Lenin stratégiájának és taktikájának helyességét. November 7-én a hatalom véglegesen a tanácsok kezébe került, és az ideiglenes kormány hatalma azzal végződött, amivel az 1917-es forradalmi esztendő elején a cárizmusé. Az Októberi Szocialista Forradalom felszámolta a burzsoázia uralmát, s egyúttal az oroszországi kizsákmányoló rendszer utolsó formáját is. ^ A polgári demokratikus forradalmak fejlődésének marxista—leninista elemzése, az imperializmus fejlődésének is , merete számos új, objektív tendencia felismeréséhez vezetett a polgári demokratikus forradalmakkal kapcsolatban. Olyan új tendeciákat ismerhettünk meg, amelyek a monopolizmust megelőző kapitalista fejlődési szakaszokban nem jelentkeztek. • Bebizonyosodott, hogy a burzsoáziának a polgári demokratikus forradalomban játszott korábbi hegemóniáját fel lehet váltani a proletariátus hegemóniájával. Az Is világossá vált, hogy az imperializmusban a parasztság a proletariátus szövetségese lehet. A polgárság, miután a XVIII. és a XIX. században lejátszódott forradalmak következtében átvette a hatalmat, a felfegyverzett néptömegek erejével megsemmisítette a feudális társadalmi rendet, de amikor hatalma megszilárdult, a további forradalmi fejlődés ellen fordult, lefegyverezte és új módon kizsákmányolta és elnyomta a népet. A proletariátus, mint az imperializmus szakaszában lezajló forradalom vezető rétege, nemcsak a legkövetkezetesebb feudalistaellenes forradalmi erő, hanem az imperializmus ellen is következetesen harcol, és már a demokratikus fordulat idején arra törekszik, hogy a lehető legnagyobb demokráciát biztosítsa a munkásosztály és azon osztályok és néprétegek számára, amelyek a forradalomnak ebben a szakaszában mozgatóerőként hatnak. Arra törekszik, hogy a polgári demokratikus forradalom szocialista forradalommá fejlődjék. Csak azért törekedhet erre, mert a kapitalizmus utolsó szakaszában a proletariátus már olyan politikai erő, amelyet forradalmi marxista élcsapat vezet. Ezt a szerepet a proletariátus még nem tölthette be azon forradalmak idején, amelyek kialakulásával egyidejűleg zajlottak le. Az imperializmus szakaszában lejátszódott polgári demokratikus forradalmak jellegének, különlegességeinek és mozgatóerőinek lenini elemzése nemcsak az oroszországi bolsevik pártnak volt segítségére, hanem a marxizmus—leninizmus talaján álló összes kommunista és munkáspártoknak abban a törekvésükben, hogy felfedezzék és a forradalmi gyakorlatban hasznosítsák az új társadalmi tendenciákat, folyamatokat és távlatokat. Leninnek ezt az elméleti hagyatékát és az SZKP- nek ezt a gyakorlati tapasztalatát al- kotóan alkalmazva felhasználják a jelenlegi nemzeti demokratikus és imperialistaellenes harcot vívó forradalmi erők is. N. I. GANYIN — J. HftlBEK
