Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-17 / 16. szám
Lewis Nkosi az elboruló ég alatt sorra le! re, bámulták a sötét árnyal kezdenek a lenti völgyek fe lajdonos előtt, hogy számba-v huszonnyolcán, s érezték, h a farmra a kora esti forró, közeli folyótól, míg egy m szél a kukoricaföldek és k felől áradt az udvar felé. El kát, s elevenen, se holtan, : gen mint vágásra hajtott bi; vártak, hogy közöljék, mi még inkább, hogy mit fogn. nük. A nyár bő hevében, maguk előtt tolva a csupasz és kiismerhetetlen kék eget, egy olyan teherkocsi rakfelületén, amelyről mit sem tudtak, nem sejtve sem annak rendeltetési helyét, sem a saját sorsukat, összebújtak, s bámulták, hogyan kúszik a táj sebesen visszafelé. Egy baljós külsejű fekete alak, rongyos, terepszí- nü ingben és nadrágban, dorongját és lándzsáját szorongatva őrködött felettük. A férfi teste félelmet gerjesztett mindenkiben; meztelen lábfeje rútan, szélesen nyúlt előre, lyukakkal és pörsenésekkel telehintve. Két szeme vérben forgott, de volt benne valami meghatározhatatlan bánat, mint azokban, akik tömérdek gyilkosságot láttak már s közönnyel fogadják a dolgokat. Leginkább ördögnek nézte volna az ember, aki egy közelgő őrült haditáncra tartogatja minden erejét. Módszere, ahogyan utasításait továbbította, az volt, hogy dorongjával bordán taszította ezt vagy azt a srácot vagy férfit, röfögve odavetett valamit, teljesen kivehetetlenül, s be sem várva a választ vagy jelzést, visszaült, visszakuporodott a teherkocsi hátsó végébe, onnan bámulta őket tompán csillogó szemével. A másik őr, az, akit az emberek már a nyilvántartónál fölfedeztek, a fehér gazda oldalán a vezetőfülkében utazott. A teherkocsi egész nap robogott velük, csupán a benzinkutaknál és út menti kávéházaknál fékezett le egy- egy rövid pihenőre. Ha valamelyik úti vendéglő előtt megálltak, a fehér gazda mindig kikecmergett a fülkéből, a kocsi farához került. s gondosan szemrevételezte rabjainak testi állapotát. Ilyenkor odaröffent Zumának, a sátánpofájú fekete őrnek, aki a fiúkkal ott kuporgott a kocsi farában, s elcsoszogott a kávéház felé, ahonnan pár perc múlva visz- szatért, s a két őrnek elemózsiás csomagokat hozott. A fehér gazda visszaballagott az út menti kávézóba, s csak harminc perc múlva jött újra elő, jóllakottan, friss vértől duzzadó vörös képpel. A két őr a rabok szeme láttára zabálta föl az eleséget, ők viszont olyan éhesek és szomjasak, hogy akár egy bálnát is föl tudtak volna falni; az őrök, miután befejezték a töltekezést, fölkecmeregtek, rútan, degeszre tömve, s addig motoztak nadrágjuk hasítékában, míg a hímtagjuk elő nem bukkant s az útra nem vizeltek. A srácok és a férfiak semmi harapnivalót, semmi eleséget sem kaptak. Az egész, közel egynapos út alatt a kocsi farának vasketrecébe zárva kuporogtak; s amikor könyörögni kezdtek, hogy könnyíthessenek magukon, az őr először kiabált, majd tajtékozva üvöltött, és dorongjával döfölte őket. — Álljatok a járgány oldalához, úgy vizeljetek! — ordította. Mit képzeltek, kik vagytok? Hercegek! — A srácok sorra fölcihelőd- tek, hímvesszőjüket kitolták a teherkocsi rácsozatán, s megöntözték a kopár talajt. A teherkocsi hamarosan ismét nekilódult, a vastag szőrös kezű, vörös képű, acélkék szemű, tagbaszakadt fehér tulajdonos elindította. A jármű döcögve gördült előre, s porfelhőt, vizes olajnyomokat hagyott maga után. A srácok, Sipót is beleértve, nem voltak már biztosak sem az irányba, amelyet követnek, sem a távolságban, amely az otthonuktól elválasztja őket. Ügy látszott, az idősebb rabok se tudták. Már nem is féltek. Mély, nem emberi természetű lemondás szállta meg őket; most mindössze azt várták, hová ragadja őket a teherkocsi, milyen környezetbe, miféle emberek közé fognak csöppenni, s mit kívánnak majd tőlük, ha elérik rendeltetési helyüket. A teherkocsi távolabb zugában egy férfi bebörtönzésének körülményeiről beszélt. — Barátom, képtelen vagyok leírni azt a kavarodást, a rohanó embereket, a sikoltozó nőket, az ordító gyerekeket, az egész Sophia- town egyetlen hatalmas zűrzavarrá lett. Kiszállt a rendőrség, gurultak a rabkocsík, százával hurcoltak el bennünket. Megtörjük a sztrájkot, ha évekbe kerül is, mondták. Bent .a rendőrségen csavargással vádoltak, és kényszerítettek, hogy aláírjuk a birtokossal a kényszermunka-szerződést. Többé-kevésbé minden beszámoló ilyen volt. Zumát azonban, a kocsi farában kuporgó őrt, rövidesen felbőszítették az egymást követő históriák, s dühösen, ijesztő hangon rájuk üvöltött: — Pofa be, a keservit az anyátoknak! Gondolkodni se tudok tőletek! — Az Ilyen alakok — szólt keserű és bánatos hangon egy sovány, sötét bőrű férfi —, az ilyen alakok, a cinkostársak, akik a piszkos munkát végzik el a fehér embernek, ezek lesznek az elsők, akik nyakukat törik majd, ha eljön az idő! Zuma föltápászkodott, s dorongját gépiesen forgatni kezdte a feje fölött: — Ki mert ilyen életveszélyes dolgokról pofázni? Ki volt az az alak? Látni akarom! Majd én megmutatom, mi lesz azokkal, akik ilyen hülyéken törik a fejüket! Sok fej le fog itt hullani, de ki lesz az, édes majompofájú cimborám, ki lesz az, aki gurigázni fog velük, he? Senki sem válaszolt, de látták, hogy Zuma először vált bizonytalanná; magasba emelt dorongja elnehezült, majd fokozatosan alá- hanyatlott, míg gazdája egyre azt a jelet kutatta, amely a rabok arcán elárulhatná a sötét, baljós szavak forrását; de az emberek arca nem árult el semmit, zárt és kifürkészhetetlen maradt. A teherkocsi olyan tömött volt, hogy a kimerült, mosdatlan, nyirkos testekből orrfacsaró verejtékszag áradt, s a fanyar, szúrós bűz elnyomta a levegőt. Néhány idősebb fogoly, aki már azelőtt is ült, minden jel szerint a legrosszabbra is készen állt; a brutálisan hideg, cinikus szempártól elfordultak, félre, a táj felé, s ajkuk megvető, gyermekies fintorba biggyedt. Ha szóltak, olyan gyors, vakmerő horkanásokkal tették, hogy még az őr sem csinálhatott semmit ellene. — Pofa be, anyaszomorító korcsfajzatok! — Az egyik férfi, akinek hatalmas forradások és hegek borították az arcát, elkeskenyült szemmel figyelte az őrt, és epésen, kihívón tovább beszélt a társával, olyan hangon, amely húsz éve tartó rendőrellenes csatáinak és szökéseinek minden keserűségével tele volt. Sem őt, sem társát nem lehetett elnémítani, noha az őr nagyokat húzott a lábszárukra. A két férfi ordítva, káromkodva és üvöltve fogadta a bántalmat, s kihívóan az őr lábára köpött. Az őr vészjóslón vigyorgott, szinte mély hálával, hogy újabb mentséget szolgáltattak kegyetlenségeihez; már-már szeretettel nézte őket, gyöngéden, bús sötét szemének üregéből, ahol a gyűlölet olthatatlan tüze szikrázott és lobogott. — Várjatok, fekete disznók, majd én meg- taníllak titeket! Megtanítlak én, de azt örök időkre megjegyzitek magatoknak! — Nézte őket, de ülve maradt. — Érjünk csak a farmra, és másszatok ki onnan, dalolva, mint a csalogány, majd én megmutatom, hol tiport szét egy fickót a bika! Értitek? Jó titkos hely lesz, külön a cimboráim részére. — A két férfi teljes közönnyel hallgatta a dolgot, noha teljesen világos volt, hogy a többi rab vacogott a félelemtől és balsejtelmeitől. Ez a fenyegetőzés azt a meggyőződést sugallta, hogy közeleg sötét és keserű végzetük, s úgyszólván egytől egyig azt kívánták, hogy a két rab örökre hagyja abba az őr ingerlését. Az út hátra levő szakaszán halotti csönd ülte meg a teherkocsit, s a csöndben csak a motor zúgása, a hőségben az abroncsok puha surrogása hallatszott. Miután a motor ötven mérföldnél is többet futott, a legtöbb rab — Sipót is beleértve — érezte, hogy alábbhagy bennük a feszültség, amelynek semmi köze a félelem teljes föloldódásához: a dolognak csak a fáradtsághoz, az éhséghez és testük zsibbasztó mozdulatlanságához volt köze. Minden gyötrelmük, a félelem, a kétségbeesés, mind egyetlen csomóban állt össze bennük, megült a gyomruk fenekén, görcsbe húzta izmaikat, de közben fájdalmaik súlyát is csökkentette. Amíg térdük a mellükhöz prése- lődött, meg ehhez hasonlók, addig mind rendben voltak, bizonyos értelemben föllazultak, az pedig izmaik rettenetes görcsével magyarázható. Sipo tudta, mikor tér vissza a félelem; abban a pillanatban fog visszatérni, ha majd állniuk kell; teljes biztonsággal tudta, hogy lába és térde érezni fogja törzsének súlyát, tudta, hogy reszketni fog a lába, míg tenyerén izgalmában kiserked majd a verejték. Egy ideig nem kell még ettől tartaniuk; sivár tekintettel nézték az eget, amely óriás meny- nyezetként borult föléjük, a fenséges űrben, amely nem ismeri a halált. Széles, mély folyó fölött gördültek tovább. Az iszapos víz szinte mozdulatlannak látszott a két mély part béklyójában. Elhagyták a folyót, a teherkocsi bizonytalanul fölkapaszkodott a kényelmetlen, csalárd országúira; mögötte tátongó szakadék nyílt a folyó fölé. Túl a hegyen újra elkezdődött egyhangú utazásuk a száraz mezőségben. Elszórt út menti tanyákat hagytak maguk mögött, meg hatalmas kukoricaföldeket, ahol kamaszok és férfiak csapatai dolgoztak a sárguló nap alatt. A munkásokon szinte semmi ruha sem volt egy-egy durva zsákon kívül, amibe a nyak és a két kar számára ollóval elnagyolt nyílásokat vágtak. Olykor egy-egy fehér gazda is állt a munkások között, szakadatlanul üvöltve, de ők nem hallották, mert a kocsi zúgott; olykor csak fekete hajcsárokat láttak; sjambok- kal vagy doronggal a kezükben mint málhás állatokat hajtották maguk előtt az embereket. Valami primitív fluidum, nem is a borzalomé, hanem annál bizarrabb, mint egy hatalmas, fülsiketítő ricsaj a pokol üregei mélyén, sivítozó rémlátomás vette körül ezeket az ültetvényeket, a néma, félreeső farmokat rabszolgáikkal és üvöltő hajcsáraikkal. Az érzéketlen, szikár erőszak és kétségbeesés brutális légköre honolt itt, az vett körül mindent, a zűrzavar, a boldogtalanság, amelyben a lélek és a föld nyeresége találkozott — a földé, amely egyformán termett kövér búzát és üres, ijesztő koponyákat. Itt a hőség sem volt akkora, amilyennek látszott; csupán sűrűbb, tapinthatóbb volt, s talán tűrni nem akaró szüntelen, amely a földet tartós, altató szubtrópusi őrületbe bugyolálta, s az ette be magát elemi erővel az agyvelőkbe, az szülte ezeket a förtelmes lényeket, akik most gőgösen járják a földet, rabszolgáikat verve és hajszolva. Mihelyt átszelték a folyót, a teherkocsin kuporgó rabok mindjárt megérezték, hogy a légkör megváltozott; mindjárt érezték, mihelyt behajtottak a kukoricaháromszögbe, a napban fürdő temetők közé. A rabok reszkettek a rémülettől és rossz előérzetüktől, mintha tudnák, mi az, amit a látvány jósol nekik. Hamarosan elérték az utolsó kanyart, ahol szekérút ágazott el jobb felé, ide tért be az ő kocsijuk is, s egy vaskapu előtt megállt. A fekete őr, aki a gazda mellett ült, leugrott, szélesre tárta a nyikorgó kapuszárnyakat, hogy a teherkocsi bahajthasson. Sipo el tudta olvasni a kapura mázolt fakó betűket: — P. J. Potgieter tulajdona. Ezt vallották a betűk. Maga is érezte, hogy mihelyt a kocsi áthaladt a kapun, minden korábbi jogát elveszíti; ettől fogva átment P. J. Potgieter tulajdonába. Homályosan a többi rab is így érezhetett, arcuk árulta el, amely lemondó, riadt kétségbeesésről, sebzett önmegadásról tanúskodott, bármily csapást vagy borzalmakat tartogat számukra a közeljövő. Vonásaikon mindaddig ott ült ez a csodálkozó riadalom, míg a terherkocsi meg nem állt egy több célt szolgáló gazdasági épületsor előtt. A levegőben széna, jószág, trágya, por, tűzifa és megművelt földek keverékszaga szállt. Heves, őrjöngő üvöltözések közepette az őrök lenyitották a teherkocsi hátsó oldalát, s az emberek nyikorgó térdekkel, hülyén lötyögő lábakkal fölkecmeregtek a kocsi rakfelületén; Álltak vonalban a fehér számbavette őket. Álltak pet ral, szorosan zárt lábbal, h egy sor rongyos, remegő, t ellenséges tekintetű, feketi egyszerre lélegezve szájuko Egyik-másik rab éhségtől i meg-megnyalta, fáradtan, kié nem tudják, milyen szerepe juk, senki sem szólt még rí egyetlen nyelv, amit az Őröl szak nyelve; alkalomról alk kéllyel vetették be az erős volna az emberi társadalom gyönyörködtetőbb módja. On kát csóválva, parancsaikat mint osztva rontottak közéji a frissen szerzett tulajdon segítették. A gazda névsort tartott a telhető legharsányabban, er és üres térségbe illő, a mt hetetlen kiterjedését betöltő — Jalimani! — Jelen! — Kosana! — Jelen! — James! Solomon! Dávil rek, látom, majd meggebedi liai nevekért! Belzebub va; mon. Koszos söpredék! A gazda a fekete hajcsái — Oké, Zuma, hajtsd be Az őrök nekiindultak, élt szúrva, döngetve, hajszolva , valami baromcsordát egy tá ajtók és magasra helyezett ezeket vasrudak rekesztett mint a börtönben. Az ajtók tak, s mielőtt idejük lett v< zászokjanak környezetükhöz után nézzenek, amelyek röf tűkben a pokol képét, bes farmbörtön üregébe, s rájul éjszakára. A félhomályban lelkiismeret, az önsajnálat szemét keresték, hátha mt emberség jelét, ám a dere láttak mást, csak egy sötét, meg egy gorillamancsot, ai bált fölöttük. A fickó az aj padt esti fényben tisztán alakja. — Oké. Vakondzabáló mondta nyers paraszt hang mindenki rám figyel. Hangja fokról fokra mc beszélt, egyre merevebb, v titokzatosan szomorú, annyi is ernyedten csüngtek a a betonpadlóra engedte: idi Almási Róbert ilusztrációja N.
