Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-10 / 15. szám
ÉS AKKOR TOVÁBBRA IS ÉRDEMES ÍRNI Viktor Asztafjev (1924) ismert szovjet író, az Üreg tölgy, Csillaghullás, Lopás, Utolsó üdvözlet, Kék alkonyok, Pásztor és Pásztorlány című kisregények, sok könyv és elbeszélés szerzője. Minden, ami tolla alól kikerül, a kritikusok és az olvasók élénk visszhangját váltja ki. Sok levelet kap, amelyekben az olvasók arra kérik, hogy beszéljen az irodalommal és alkotómunkával kapcsolatos nézeteiről. Az alábbiakban Vagyim Gyementyev újságíró Viktor Asztafjevval folytatott beszélgetés legfontosabb részleteit közöljük. 1977. iV. 10. Vagyim Gyementyev: Az utóbbi évek prózája, ami hitelességét illeti, jelentős változásokon ment át. A mai próza hitelességét az adja meg, hogy sok prózaíró meggyőzően old meg müvében olyan problémaköröket, mint a háború a maga szellemi-erkölcsi vonatkozásában, vagy a jelenkor történései, illetve a megtett út, méghozzá nem csupán az egyes ember, hanem egy egész nemzedék erőfeszítésének eredménye értelmében. Mi a véleménye erről? Viktor Asztafjev: Hajdanában az írókat „kiagyalóknak“ nevezték. Jó megjelölés! Kifejezi az író jogát arra, hogy kigondoljon, „kiagyaljon“, vagy ahogy ma mondanám, szabadon engedje képzeletét, alkotó intuícióját. Hogyan írhatta meg egy ember a Démont? Természetesen csak szerzői intuícióval, gazdag képzelöerővel és valódi érzelmi kultúrával. Vegye csak azt, hogy milyen má gikus hatást válthat ki, amikor a valóságot fantasztikus történéssé formálják. Pjotr Jersov A púpos lovacska című meséjének Bolondoska Iva- nuskája a való életben használt szavakkal átkozza a tolvajt, aki lovát ellopta. A képletes-fantasztikus témába a legmegszokottabb szitkok kerülnek. Így aztán a hatás éppen ellenkező lesz: a valóságos komikussá válik, ez a komikum viszont az elme- séltnek hiteles színezetét erősíti. A prózában mindig tekintetbe kell venni a szavaknak ilyen két-, sőt gyakran háromszólamú csengését. Vagyim Gyementyev: E szerint tehát a hitelesség a prózában nem egyértelmű fogalom? Viktor Asztafjev: Véleményem szerint nincs hitelesség színes jellemek, általánosítás, felnagyítás és képletesség nélkül. Körülöttünk minden hiteles. Az ablak előtti nyárfa is. De a próza és általában a művészet hitelessége több az Ilyen egyértelmű valóságnál. Sokan kergetik az „élet igazságát“, de ezt csupán a jelenségek tényszerűségében keresik ... Vagyim Gyementyev: 1973-ban, a próza rimtusáról tartott vitán ön érdekes megfigyeléseiről számolt b^ A próza ritmikai-muzikális megalapozottsága valóban erősíti a hitelességet. Nem tudná-e továbbfejleszteni megfigyelését? Viktir Asztafjev: Még mielőtt írni kezdtem, első vonzalmam a dalokat illette. Egyszer, még az Alekszej Kol- covnak szentelt gyűjteményes kötetben már említettem, hogy még nem is olvastam Kolcovot, de már ismertem őt a falunkban slzívesen énekelt dalokból. Vagyis az esztétikai műveltséget nem úgy kell értelmezi, hogy annak megszerzéséhez ismerni kell a művészet „ábécéjét“. Ez mindössze a képzés formális oldala. A természetes vonatkozása az emberrel születik. Számomra az esztétikai művelődés iskolája, a szépség iskolája a népdal volt. A szibériai falvakban tudtak énekelni és ma is szépen dalolnak. Igaz ugyan, hogy már nem szénakaszáláskor vagy útközben, hanem, amint az mindenütt szokásos, társaságban, ünnepi asztal mellett. Emlékszem, gyermekéveimben, mi apróságok cukorkát szopogatva a kemencepadkán ücsörögve órákon keresztül figyeltük, hogyan énekelnek, csókolóznak, sírnak odalent a felnőttek. És hát én is könnyet hullajtok, amikor szomorú, kacagok, amikor vidám a nóta. Leonyid Martinov verseskötetét olvasva megcsodáltam, hogy milyen jól emlékszik a régi szibériai dalokra. A gyermekotthonban egyik nevelőnk a jóságos Vaszilij Ivanovics Szo- kolov volt, akiről a Lopás című kisregényem Repnyinjét formáltam. Volt nemes, az Alekszandrovszkij-líceum egykori tanulója ... Egyszóval Vaszilij Ivanovics kiválóan képzett ember volt. Egy, az operáról vele folytatott beszélgetést megőriztem emlékezetemben. Egyszer Vaszilij Ivanovics észrevette, hogy mi, fiúcskák, kikapcsoljuk a rádiót, amikor komoly zene következik. És elkezdte magyarázni, hogyan kell érteni az igazi muzsikát, visszaemlékezett azokra az évekre, amikor egyetlen operát, egyetlen színdarabot sem mulasztott el megtekinteni. Egészen megdöbbentett az a közlése, hogy a Démon „Nocsenyka“ című kórusdala kedvéért tizennégyszer ment el az Alekszandrovszkij Színházba. Elhatároztam, én is megtudom, mi is az opera. A háború éveiben a dnyepropetrovszki—kijevi—ogyesszai és már nem emlékszem még milyen operaház Krasznojarszkba evakuált színészeinek első előadása Verdi Álarcosbálja volt. Ott ültem, magam alá húzva durva bakancsomat és rettenetesen féltem, hogy valami ügyetlenséget követek el. De minden jól ment, s bár ez nem könnyű opera, mégis tetszett. Később, az északi orosz népdalokat tanulmányozva, észrevettem, hogy hasonlítanak a gyermekkoromban hallott szibériai dalainkhoz. A megfejtés egyszerű: Szibériát az északiak a Fehér-tenger partvidékéről indulva vették birtokukba s a távoli vidékekre szokásaikat, dalaikat is magukkal vitték. Egész klasszikus irodalmunkat a muzikalitás jellemzi. Puskin ... Minden sora dallamos. Még halála előtti feljegyzését is olyan zenei összhang jellemzi, amely költőre vall. A szóbeli kifejezés megszerkesztésének e tonális megalapozása az, amit később Ivan Bunyin a próza „hangzásának“ nevezett. A zeneiség, a zene iránt különleges, sajátos szeretet él, mert — valahogy így mondhatnám — fejlett a hangok alapján való gondolkodásunk. Ami engem illet, minden ötletem kivitelezéséhez hangbeli ösztönzésre van szükségem. írásaimat „I“ (a szerk. megj.) betűvel szeretem kezdeni. Emlékezzék csak Csajkovszkij zongorára és zenekarra írt első- koncertjére: körülöttünk mintha le nem írt muzsika zengene és a zeneszerző mintegy megragadva valamely mondat, ütem folytatását, kibontja azt. így van ez a prózában is. Fontos az első ütem. Az „I“ vontatottan, tartózkodóan hangzik. A belső összhangzásból, dallamból alakítom ki az írás kezdő mondatát: „És bolyongott a vad, felszántatlan, sivár, kaszát sosem látott mezőn.“ Általában igen fontosnak tartom az első mondatot. A Lopást például élesen , kezdem: „Éjszaka meghalt Goska Vorobjov.“ A Kék alkonyokban az alkonyat fényét igyekeztem megragadni, a cselekmény szempontjából fontos félhomály-hangulatot: „Valahol hallottam, hogy a kék alkonyok idején angyalok születnek és a gonoszok meghalnak.“ Ismétlem, a jó zene meg tud tanítani a mondat, a téma, a hang- és szóanyag felépítésének művészetére. Ilyen vonatkozásban sokat nyújtott számomra Grieg Koncert zongorára és zenekarra című műve. Vagyim Gyementyev: Manapság beszélnek a realisztikus irodalom rideggé válásának folyamatáról. Olyan vélemények hangzanak el, miszerint korunkban az tekinthető hősnek, aki szilárdan meggyökeresedett az életben, aki már megtalálta a helyét a nap alatt. Ez a kérdésfeltevés közvetlen kapcsolatban áll az erkölcs problémájával, amely nem véletlenül foglalkoztatja a jelenkori irodalmat. Viktor Asztafjev: A humanizmus a nő tiszteletén alapul. Igen, az író er> kölcsi pozíciójának ismérve a nők iránti viszonya. A régi, forradalom előtti irodalomban a nő alakja némileg eszményítetten jelentkezett. Többek között a turgenyevi nőalakokra gondolok. Az ifjú Turgenyev korában még hűbéri viszonyok uralkodtak, amelyek megengedhetőnek tekintették a nők bármilyen megcsúfolását. Ezért jelentkezett az irodalomban a nő felmagasztosítása, eszményítése ... A ma íróinak érdeme, hogy nem különálló tényeket, tényecskéket érzékelnek, hanem a nő lelki gazdagságát, erkölcsi tisztaságát, emberségét látják meg. Milliónyi volt azoknak a nőknek, a száma, akiket a háború szerencsétlenné tett, de akik ennek ellenére megőrizték erkölcsi nagyságukat. Példaképpen említhetjük a Jevgenyij Noszov prózájában minduntalan visszatérő dolgos nő alakját. Vagy gondoljunk Belov Szokásos ügyének Katyerinájára. E hősök mindegyike az életből merített tényanyag átértelmezése révén került megformálásra. Vagyim Gyementyev: Az író erkölcsi állásfoglalása ma igen élesen vetődik fel. Érdekes lenne, Viktor Pet- rovics, az ön ezzel kapcsolatos véleményét hallanunk. Viktor Asztafjev: Én ezt írói jellemnek nevezem. A fiatalokról így kell ítélnünk: „Van vagy nincsen jelleme.“ Az ifjaknál a legfontosabb: ne inogjanak meg, legyenek szilárdak, munkájukkal vívjanak ki tiszteletet. Nekünk sem volt könnyű — vidéken éltünk és nem volt puskini, egyetemes, átfogó műveltségünk ... A mai fiatalok helyzete kedvezőbb. Sokan azok közül, akik prózai munkáikat a Nas Szovremennylk folyóirathoz küldik be (tavaly 12 ezer kéziratot kaptunk), csiszolt írástechnikával rendelkeznek. Kifejlődött náluk a próza zenei-dallami megformálásának készsége is. Ifjú íróink kialakulása oxigéndús szellemi-erkölcsi légkörben megy végbe. Vegyük például Vlagyimir Guszevot. Van érzéke az élethez: Bolivárról írt könyvet — és sikerült. Azért sikerülhetett, mert az életben sok mindent képes meglátni és a látottakat tömören tudja kifejezni. Amikor a Lopást gépeltem, arra gondoltam: abbahagyok mindent és a gyermekek számára fogok írni. Ügysem sok az, ami a gyermekkorunkból megmarad. Még a gyermek- irodalomban sem. De azután azokra az elvtársakra gondoltam, akik mögöttem állnak, akik a nagy háborúban elestek ... Nem, a bűntudat mégis él' bennünk, megóv bennünket. Hozzátenném — a kötelességérzet is. A fiatalok házasságkötésük alkalmával nem ok nélkül zarándokolnak a Kreml falánál levő öröklánghoz — szent helyeket keresnek. így van ez az irodalomban is. Valamikor Jasznaja Poljanában jártam, a néptelen park útjain bolyongtam. És mintha mindvégig hátamon éreztem volna az ő figyelmes, szürke szemeinek tekintetét. Arra gondoltam akkor: „Van-e nekem s barátaimnak joga arra, hogy akár egyetlen olvasót is elvegyünk Lev Nyiko lajevicstól? Bizonyára jó volna, ha mindazok, akik felvételüket kérik az írószövetségbe, önszántukból legalább egy napot — nem szervezett kirándulás keretében — Jasznaja Poljanában tölte- nének. Barangolnának a sétányokon s csak ezután döntenék el — érdemes-e folytatniuk az írást. 9 Könözsi István felvétele
