Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-10 / 15. szám
VILÄG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 1977. ÁPRILIS 10. VASÁRNAP X/15i BRATISLAVA XXX. ÉVFOLYAM 99. SZÁM ÄRA 1 KORONA fillii flip E zt a hétfőt azonban alig vártuk. Aztán, amikor hasunkra sütött a nap, kihúztuk magunkat, összeálltunk hárman-négyen vagy még többen — mert egyedül se élni, se locsolkodni nem jó — és egész nap: az egyik házból ki, a másikba be, köszönteni a lányokat, asszonyokat, anyákat, A kertekben virágzó fákat, a sárga kosárkákkal megtérő méheket, a zsen dűlő növényeket s a tenyerükből harmatot kortyolgató földeket. Eleinte verset mondtunk és sokat vár tunk: a hímesnél hímesebb tojásokat, cukorka helyett csokoládéfigurákat, egy korona helyett ötöt, tízet. Mire az alkonyati égbolt ívén kipirosult a nap orcája, volt mivel dicsekednünk egymásnak. Ha beleszámoltuk azokat a filmeseket is, amelyeket napközben fogyasztottunk el. Később, amikor már borotválkozni is kellett, hogy tessünk jobban a világnak, vizet kértünk a lányos házban, vagy kerestük a vízcsapot — és ez volt ám az igazi! — Hárman-négyen vagy még többen jókedvünkkel együtt lendítettük a kislányt az udvaron várakozó kúthoz. Adott vizet bőven, hadd nyíljon ki, mint a margaréta szárnyacskái, az ifjúság. Egyik lány így, a másik úgy fogadta a ruhát testére simító hideg zuhatagot, de szívük mélyén valamennyien meleget éreztek, és hiába is próbálták volna visszaszólítani az arcukról fölröppenő „édes madarakat“. A szobában, ahol terített asztal várt, sonkával, borral, pálinkával kínáltak. Mert nagyfiúknak már nem illik hímes tojást adni. Hogy nézne ki a kezükben? Jót nevetne még maga a tojás is, amely már régóta nem tolakodik, ha kérjük, férfiak, csak viccből, hogy fölidézzük gyermekkorunkat. Felnőttek módjára ünnepelünk, ahogyan élünk és dolgozunk. Mondják, futnak az évek, változik az ember. De azért annyira talán nem, hogy aminek tegnap örült, gyermekként, anhak ne tudjon örülni ma mint meglett ember, örülni például a találkozásoknak, amellyel közelebb. juthatunk egymáshoz, emberek, nemre és korosztályra való tekintet nélkül. Emlékszem, húsvét hétfőjén mennyit beszélgettünk osztálytársnőink szüleivel, kérdeztek mindenről, szinte felnőttnek éreztük magunkat. És ma sincs másképpen, csak éppen a téma változott az idő múlásával. Rokonok, barátok, ismerősök házaiba látogatunk ezen a napon, mesélünk vicceket, vidám históriákat, de szavakba kívánkoznak gondjaink, belső érzéseink is. Sokan régen láttuk egymást, jólesik hát a közeledés, amelyre az év többi napján oly kevés alkalmunk nyílik. Húsvét hétfőjén nem egy házban kérdezik meg a vendéget, mikor is jártál nálunk utoljára. És a válasz: épp egy esztendeje. Nohát akkor beszélj! És beszélni kell, mert kérdeznek és kérdezünk. Ugyanis mindenek ellenére munkál bennünk az az egészséges emberi vágy (ösztön?), hogy a szavak segítségével eljussunk a másik emberhez, a harmadikhoz, negyedikhez, végül a közösséghez. Húsvét tehát a találkozások ideje is. Sajátos hangulatú ünnep. Vidám és hangos, mint a madarak visszatérése után a táj. Holnap tehát, mint minden évben ezen a napon, kisfiúk, legények, férfiak indulnak, a legtöbben csoportosan, kölnivízzel fölfegyverkezve — köszönteni a lányokat, asszonyokat, anyákat. A kertekben virágzó fákat, a sárga kosárkákkal megtérő méheket, a zsendülő növényeket s a tenyerükből harmatot kortyolgató földeket. BODNÁR GYULA /
