Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-03 / 14. szám
szép napon állami léhűtők csapata megy (•Ly fölfelé az országúton: körzeti csendőrök, s közöttük egy cvlkkeres ember zöld hu- bertuszban. Minden ház előtt kíváncsiskodók állnak, azt figyelve, hová tér be az ellenséges' menet, kibe mar bele mérges karmaival. Előzetesen a bíróhoz kanyarodik be — mintha szántszándékkal fokozni akarná a lakosság között a feszültséget. Guszti és Jancsi a faluban tekereg — parittyával a kezében. A verebeket üldözik, s közben erre-arra szimatolnak. Egyikük ólomsöréttel tölti meg „vadászfegyverét“. Megfeszíti a gumit és céloz. Az ólomgolyócska az egyik csendőr posztóbevonatú sisakján kop- pan. Társa oldalba böki: — Azt akarod, hogy Elkenjenek? Vagy hogy dutyiba zárják apádat, éppen most, amikor falaztok? Néhány perc múlva a zöld hubertuszos idegen csiptetővel az orrán ismét megjelenik a bíró háza előtt. Átlapozták a lajstromokat, a telekkönyvi kivonatokat és a porciókimutatásokat, megbeszélték a taktikát — kiválasztották az áldozatokat. Megáll a bírói házszámtábla előtt, hogy kellőképpen tájékozódjék a házszámok szerint, majd megindul lefelé. A felvég tehát megmenekült, fellélegezhet. A foglaló és a csendőrök az iskola felé ballagnak, utánuk, mintha késlekedne — a bíró. Letérnek az útról, és bemennek Nácesztáék udvarába, mely udvar is, nem is, se kerítés, se kapu. A ■csendőrök kint maradnak. A hubertusz meg a bőrcsizma belép a házba. Stefan Záry — A pártodon vagyok, Gyuri, de így ne beszélj, így nem leszünk jó barátok. Az úrnak teljesítenie kell a kötelességét... és ha nem fedi az adósságot, ami a házban van, a jószághoz is hozzá kell nyúlni. Ez amúgy is csak egy foltocska lesz a csupa lyuk köpönyegen. — Csakhogy nekünk igazán nincs tehenünk. Megdöglött. Eltűnt a legelőről __Az is lehet, hogy fe lfalták a farkasok — folytatja a naiv mesét a fiú apja helyett, közelebb lépve az ablakhoz. Ki- kiles rajta, nincs-e valaki kéznél, aki segíthetne. Ekkor megpillantja a parittyás suttyó legényeket, Gusztit és Jankót, akiket a kíváncsiság szinte odatapasztott a favityillóhoz. A bíró a fejét csóválja, a végrehajtó pedig kesernyésen nevet. Nem lepődnek meg — a szorultság és a tanácstalanság a rebellió erejével vértezi fel a parasztot, de sokszor ostobasággal is övezi. Nincs értelme cáfolgatni az állítást, de komolyan se venni. — Hiszen mi megvárjuk a csordát, és majd kiderül. De innét senki ki nem teszi a lábát! Alighogy elhangzik a hivatalos szó, az öreg Náceszta — hajdi az ajtó felé. Ám a csendőr rögtön visszakergeti a puskatussal meg a szuronynyal. A gazda bika módjára felbődül, lehajol, emberfeletti erővel kitépi a fejszét a földpadlón fekvő fahasábból, és élivel-fokával törni-zúzni kezdi az asztalt, az almáriumot, az ágyakat és a ste- lázsit, melyről csörömpölve hull alá az edénycserép. — Majd én adok nektek irkafirkálni itt, kiforgatni az embert a vagyonából! Hát jó, csak szedjétek, vigyétek, de hasznotok az nem lesz belőle. Nesze neked, nesze neked, nesze neked! — ÜtA betolakodó alkalmas időpontot választott — •délután jött. Kitűnően tudja, hogy van az falun, mikor van otthon a gazda — hogy ne kelljen őt hajszolni a mezőn. Csak két lehetőség van: korán reggel és alkonyaikor. Reggel szinte lehetetlen, a korán kelő parasztot a városi nem előzi meg. Már Nácesztáék is előkerültek. Az asszony levest főz a tűzhelyen. A fiú most tért haza a sik- tából és mosakszik a dézsában. A gazda az eresz alatt rönköt fűrészel. Rosszkedvű — mint majd mindig — a szegénységtől, a balsikerektől, és most a görcsös fa miatt is, mely egész sikertelen életét eszébe juttatja. Kopácsol a fejszével meg a fabunkóval és szitkozódik, hogy mindenkit ütne meg a guta. Háttal áll az udvarnak. Csak amikor kipattan egy görcs az eresz alól, veszi észre a csendőröket a kapuban. Peckesen ácsorognak, akár a kakas a szemétdombon, és ő már tudja: ez semmi jót nem jelenthet. Alig telik el egy két perc, s már hallatszik is a kiabálás a házból, a küszöbről, ahol most a feleség áll: — Micsoda, a jószágot is? Meg akarnak fosztani az egyetlen tehénkénktől? Hát van maguknak istenük? — Ki és mitől akar bennünket megfosztani?! — mordul rá az öreg a csendőrökre, a rönkbe szorult fejsze nyelét tartva. Ám azok széles ívben körülállják. Egyikük magyarázza, hogy az úr a városból jött, az adóhivataltól, hogy behajtsa a tízéves hátralékot. Csitít- gatja Nácesztát, igyekszik rábeszélni, hogy legalább az adósság egy részét törlessze le, mert így megszabadulhat a kellemetlenségektől; a kincstár — úgymond — szigorú, de igazságos — megértő a szegény ember iránt. Közben a végrehajtó krétával összefirkálja a berendezést, amit le akar foglalni, keresztekkel jelöli meg az almáriumot, a karosládát, sőt még a piros huzatú dunyhát is, mely olyan nedves és súlyos, mint a sár. — A tehenet nem bánthatják, az az életet jelenti — mondja a fiú, Gyuri a dézsa mellől, ami mindenre szolgál. — De ha legalább megvolna a tehenünk! — Az utolsó pillanatban megváltó gondolata támadt: a tehénkét le kell tagadni, és valamit gyorsan tenni kell, mert minden pillanatban hazatérhet a csordával és besétál az udvarba, egyenesen a végrehajtó karmai közé. De nem tudja, mihez kezdjen, a csendőrök mindenkit bezavartak a házba. Senki sem mehet sehová, hogy ne lazíthasson, hogy bele ne köphessen a levesükbe, hisz’ tudvalevő, hogy a paraszt ravasz. — Hogy értsem azt, hogy ha legalább megvolna a tehenetek! — szól közbe a bíró, aki méltó a tisztjére. Papírból olvassa: „Egy tehén, Hímes névre hallgat, nyolcéves, zsömlyeszínű, a jobb szarva letörött . ..“ A jószágnyilvántartó nem csal! Megzizegteti a papírt, hogy nyomatékot adjon saját fontosságának. Ám az öreg Náceszta kitépi a papírt a kezéből, összegyűri, és a tűzre veti. — Ezzel tudod mit törülhetsz ki, bíró?! A tűz közben kialudt, a tűzhely hideg, mint a hatósági szív, úgyhogy á bíró a nyilvántartőlapot újra megkaparintja, kisimítgatja. Azt mondja: vág, csapkod jobbra-balra, mintha a nyomorúságos bútordarabok tehetnének mindenről, azok okozták volna szenvedéseit. Az otthoniak meg se pisszennek. Némán nézik a gazda tombolását. Nem csillapítják, nem engesztelik. A rekvirálók megrettentek, odalapultak a falhoz, a rosszul illesztett gerendákhoz, összehúzták magukat, kitérnek az öreg elől. Csak miután kiesik kezéből a fejsze, akkor rúgja be a bíró az ágy alá, gondolván, hogy az öreg paraszt már aligha mászik be érte. Kiadta minden erejét, szusszanni is alig bír; kimerültén roskad le a lócára, mely — hála masszívságának — megme- nekedett a felaprítástól. Az öreg félelmetes tombolása közben fia, Gyuri odasúgott valamit az ablak alatt leselkedő suty- tyóknak. És azok futásnak eredtek. Amit láttak, sohasem felejtik el, szent titokként őrzik majd tapasztalataik legalsóbb rétegeiben. — Drága mulatság, amit tett, Náceszta — bátorodik fel ismét a végrehajtó. — Most még kevesebb a szőre, amivel bedughatná a kincstáron vágott lyukat. Túl sok az adósság. Rendesen leültetik majd! Az öreg Náceszta hallgat, fújtat a lócán, némán bólogat. De amikor eszébe jut, hogy a csorda minden percben bekolompolhat a faluba, és a Hímes, az okos tehénke, kiválva a többi közül, egyenesen betér szerető gazdája udvarába, a ragadozó végrehajtó markába, talpraugrik. Tarkójára szorítja két kezét, nekiiramodik és akár egy sérült bika, összeszedve visszatért erejét, fejjel nekiront a fal támgerendájának, hogy az egész ház beleremeg. Újra nekifut és veri, csapkodja dacos fejével a gerendát. Istenem uram, mi bírja tovább: a szúette, megvetemedett gerenda, vagy az őrületbe hajszolt, elpusztíthatatlan emberi kobak? És a hatóság vár — várja a tehénkét. Nos, hadd várjon! Hagyjuk hogy várjon, mi pedig szegődjünk az okos legénykék nyomába. Még utolérjük őket. Amint Gyuri szájmozgatásáből és az ablaküvegre rajzolt ákombákomokból megértették a parancsot, futásnak eredtek, hogy mielőbb elérjék a hazatérő csordát. Az első tehéncsapat éppen most hagyja el a ialu közepét. Olyan a csorda, akár egy folyó. Folyik, folydogál hazafelé a legelőről, és ahogyan a mellékágak kiválnak a fő sodrásból, úgy szakad le a csordából minden darab marha, hogy az is- tálóban beálljon a megszokott helyére. Amikor Guszti és Jancsi odaér a csordához, a tehenek fele már otthon van. Épp itt van a tűzoltószertár! — suhan át a fiúk agyán. Ez jó lesz. Csak nincs-e bezárva? Bizony be volt, de a két legényke nem vesztette el a fejét: megragadták a nagy vasajtó két szárnyát, teljes erejükből megrántották néhányszor, míg végül is kinyílt. Csak most a Hímes ezen az oldalon jöjjön, hogy ne kelljen őt a tehenek sűrű tömegén átvergelni. Aggodalmuk hiábavalónak bizonyult. A tehenek a legelőről jövet már úgy sorakoznak be, ahogy kell, azon az oldalon helyezkednek el, ahol gazdájuk udvara van, ahol az ismerős szagú istálló és a nyugalmat lehelő jászol várja őket. Néhány házzal Nácesztáék előtt Jancsi elvágja a Hímes útját. Guszti kitárja a szertárajtó fél szárnyát, és amikor a Hímes akarva-akaratlanul már bent van az ismeretlen fogdában, rázárják az ajtót. Minden úgy megy végbe, mintha hetekig gyakorolták volna, gyorsan és bonyodalom nélkül. Senki olyan nem vette észre, aki illetéktelen a dologban, és ha mégis, csakhamar megtudja az okot és — hallgatni fog. — Lökni kéne ebbe egy kis szénát, hogy ne bőgjön. — Most még inkább ne. Megláthatna valaki. Majd ha besötétedik. — Igazad van, nézd csak, hogy bámul Nácesztáék ablakából a foglaló! — A csendőröki meg mind elrejtőztek. A legénykék egy fáról tartják szemmel az események színhelyét. Tisztán látják, mi történik a kis házikó körül, ám ugyanakkor a fecskendőszertárt is szüntelenül figyelik. A csendőrök nem maradtak rejtekhelyükön sokáig. Csak egy kis időre húzódtak be a ház mögé, hogy meg ne ijedjenek tőlük a tehenek. De amikor már eltelik csaknem egy fél óra, és a tehénke sehol, kijönnek az udvarra, ahol újra fellángol a veszekedés a hivatalos személyek és Nácesztáék között. — Hol a tehén, Gyuri? — fordul a bíró szinte könyörgő tekintettel a fiúhoz. Nem akar hinni a saját szemének-fülének. — Hisz’ mondom, hogy elkóborolt. — Ne űzzön bolondot belőlünk, Náceszta, mert... — a teljesen megzavart hubertuszkabátos betolakodó nem fejezi be a -mondatot, csak az arcokat fürkészi tovább. — Elkóborolt, elkóborolt! — ismételgeti a gazd- asszony. Ám kis Idő múlva, mintha csak most fogta volna fel igazán a szavak jelentőségét és súlyát — végigcsúsztatva tekintetét a fia arcán, melyen még mindig ott ül a furcsa vigyor, ami egyaránt jelenthet gúnyt is meg szenvedést is — odalép Gyurihoz, és eres karjával taszigálni kezdi. — Te szerencsétlen, elveszejtetted a tehenünket. Mondd meg hol, hogyan, mikor? Férfiak,: nektek jelentette a pásztor, hogy eltűnt a tehén? Semmit sem mondtatok nekem. Ö, én megszomo- rított, nyomorult teremtés! — A haját tépi, majd a szíve hasad meg. Gyuri inkább tűri a fájdalmat, de nem vall be semmit. A gazda nem érti a dolgot, vagy azt hiszi, csoda történt. Ám annyi biztos, hogy ez alkalommal inkább vállalja a kárt, mint hogy megadja magát ennek a városi hiénának. — Mit műveltetek, emberek? Tán lóvá tesztek bennünket, azt hiszitek? — mérgelődik a bíró. — Elrejtettétek valahová. No sebaj, majd előjön. Előjön a tehénke. Megvárom, ha ítéletnapig kell is itt rostokolni! — A csüggedt foglaló leül a favágótőkére, mintha azon akarná kivárni, hogy megszólaljon az arkangyalok kürtje. A bíró a csendőrökkel egyezkedik, de azok a vállukat vonogatják, mondván: az ő dolguk volt, hogy asszisztáljanak az egzekúciónál, nem pedig az, hogy az eltűnt tehenet keressék. Végül is kompromisszumot kötnek. Elvonulást színlelve elfoglalják a legfontosabb pontokat Nácesztáék háza körül: hátha leleplezi magát valamelyikük, csinál egy hibás lépést, kijön a házból és — a tehénhez vezeti őket. Ilyen ostromállapotban nincs lehetősége Gyurinak sem arra, hogy elárulja, hol rejtőzik a tehénke, sem arra, hogy egy öl szénát vigyen a szegény jószágnak. Az ostrom meglehetősen sokáig tart, tulajdonképpen senki sem tudja pontosan, mikor ment el a foglaló, se azt, mikor hagyták el a csendőrök a stratégiai helyeket. Csupán annyi bizonyos, hogy a hubertuszkábátot viselő cvikkeres úr első egzekúciója Nácesztáéknál kudarcot vallott. A tulajdonosok csak harmadnap szabadítják ki a Hímest. Bánatosan bőg a tüzoltószertárban. Nem is annyira éhségében, mint inkább a természet utáni vágyakozástól. Csupa trágya és húgylé a szertár. A Hímes lepényeivel telepotyogtatta az egész tűzoltófecskendőt. Ha netalán éppten tűz ütött volna ki, minden a tűz martalékává válik, mire a tűzoltók kimozdítják helyéről az odaragadt fecskendőt. Azokról a meglepetésekről nem is beszélve, amelyek a megállapított kár miatt érték volna őket. Mindenki azt várta, hogy a tehén csont és bőr lesz, amikor kiengedik a szertárból, de a Hímes jobb húsban volt, mint bármikor azelőtt. Büszke, kövér, csillog a szőre — szinte gyönyörűség ránézni. Az alatt a harminchat óra alatt, amit a hűvösben töltött, egyetlen szál fű nélkül, ugyanis felfalt mindent, amihez csak hozzájutott: két tekercs vadonatúj tűzoltótömlőt, az ügyeletes tűzőr szalmazsákják, négy impregnált itató- és öntözőputtonyt és néhány azbesztmellényt — amiket a nevezett a kampószegről tép>ett le, noha az oly magasan volt, hogy egy zsiráfnak 9em lett volna könnyű dolga vele. Nem csoda hát, hogy olyan, mint a vakart hal, és válogatós, már a széna se igen ízlik neki. ínyenc dög! Ha most látná a foglaló, mindjárt nagyot nőne a szemében, mert ez idáig csak zörgő csontú girhes marháról hallott. — Hogy lehet az, hogy nem döglött meg attól i a sok nyavalyától? — kérdezgetik egymástól az emberek a kovácsnál. — Hát tudja valaki, mitől hízik! — De mégis, ennyiféle nyavalya: gumitömlő, azbeszt, meg mifene ... — Valamilyen vegyület játszhatott itt szerepet, egyszóval a kémia. Valami, ami hasonló a Tamás csodalisztjéhez, valamilyen tápszer. — Az bizony, a kémia! KÜVESDI JÁNOS fordítása A lány már , legtermészetese Oda ment, aho tunk, s mire új kor robbantani s várnak, míg tehát mindenre körül Nebehaj neki mutatni. — így fogd vég nélküli ke anyám? — Kisanyám s szinte szikrá borodástól. — Nono! Csí — Nagy, elállt Elkésett Net val. Kiss, a fe mutatta neki, < Később megi; tek a tele csili lai a lucernára re is megálltu lenti felvigyázt tok?“ Azért an jutott arra idő, oldalára. Ilyen szeme gyémán nál Kisanyám disznóságokat csillére, de azl sőt valószínű, rölni. A lány i és leüzent a tanulják meg Délben kijöt összevissza, d< hogy a lány meg röhögtünl ni próbált a — Kisanyám kérdezte egy behaj. Ila felvonta mi igen cifrát tán meggondol — Megtanítc — Ügy! — s tudta. — Szóv — Meg! — Akkor m< — Majd üze — Akkor m: valamit susmt az öreg Balin verték a szign kezett lefelé. Még műszak linka a lányi akar látni, az akna aljára, v abban Nebeha nyészt, hogy Kerített ölnyi egyik üres cs kiáltott. — Nebehaj! — Nyulakat — Bizony is Másnap, am menne le a pl (Olyan lassan szóra megford — A nyulak kettő. — Picik is kicsiny kezév< gondol. Közbe hússzínű ajká is, kedves is inkább egy éri lány. Pedig Ili re jár, és csa egy-másfél hó — Van egy vállról Nebeh. — Küldjön egyecskét. — Minek a2 — Csak me — Engem i anyanyúl. — A nyúl i — Maga ah Napközben a csillék olda a kisnyulat. f síéit, illetve Bodóné, miko a kocsmában, délben küldte hozzá,''hogy i Egy hét úti — füstre vára lítás —, hogy lejöhet megní — Tudod, 1 nem látja a emberfiát a ! ereszt... Hai
