Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-04-03 / 14. szám

ÚJ sző

c

1977. IV. 3.

5

A FÖLD ALATT

— Foglaljon helyet — mondta Ha- mara elvtárs, a bányaház vezetője, egy kényelmes karosszékre mutatva. — Lojzko mindjárt itt lesz.

Alojz Hlavinát, a II. részleg technikusát értette a számára meghitt és ismerős néven.

— Vesse le a kabátját —' biztatott egy kedves középkorú asszonyka, aki a másik íróasztalnál üldögélt.

Megtettem, de a kényelmes karosszék most nem nagyon vonzott, inkább a bányaház különös csendélete érdekelt. A magas mennyezet alatt csigán felvonható léceken bányászruhák sokasága függött. A polcok hosszú sora zsúfolva volt alsóneművel, gumicsizmával, bakancsokkal. A szemközti polcokon alumínium tokjukban rejtőző gázálarcok, bányászsisakok és lámpák. Persze, nem va lami régi, ma már romantikusan ható olajmécsek, de a bányászsisakra erősíthető villanylámpák. Lúgos kálium- karbonát-oldatba mártott lemezek látják el őket a szükséges árammal. A dobozszerű kis akkumulátort az ember az övére akasztja, a gázálarc mellé, s a lámpa egy kapcsoló érintésére reflektorszerűen vetíti eléd a fehér fényt.

Az a fény! Még nem volt szükségem rá. Még nem voltunk a föld alatt. Lojzko késett. Az ötvennégy éves ember kissé zavarodottan töröl- gette a szemüvegét, majd kezébe fogta az egyik lámpát.

— Teljes tíz óra hosszat világít. Aztán fel kell tölteni árammal. Egyébként a maszk? Nálunk nemigen fordul elő bányagáz, de a biztonság az biztonság!

— Na, itt van Lojzko.

Megtermett, vállas fiatalember állt

előttünk. A kezét nyújtotta:

— Hlavina vagyok.

— Fogadni mernék, hogy Szered környéki.

Kék szemében mosoly villant.

— Honnan tudja?

— A hangja árulja el. Valahogy keményen ejt minden szótagot.

— Apám valamikor a Klein-birto- kon szolgált. Nemeskürtön. Az ü-t u-nak ejtette. Nem én fordítottam le a falu nevét. Gyermekkorunkban még úgy nevezték: Nemeskurt. Azóta szép szlovák elnevezést kapott: Zemianske Sady. Okosan tette, aki így elváltoztatta azt a nevet, hiszen magyarok sosem éltek abban a faluban.

— Arra kutyagoltam le Bábra, mikor házasodni akartam, A születési bizonyítványomért.

— Akkor földiek vagyunk — mondta örvendezve, és mosolya mögött megcsillant fehér fogsora.

Most értettem meg, miért mondja őt Hamara csak úgy Lojzkőnak. Jó húsz év korkülönbség van köztük. És köztünk is. Így hát én is Lojzkőnak mondom.

Elindulunk a ruhatár és az öltöző felé.

— Jóravaló ember.

Hamara elvtársat gondolta.

— Mindennek gondját viseli. Nehezen lennénk meg nélküle. Pedig kényelmesebb beosztása volt. A tanonciskolában a lakatosokat és á villanyszerelőket oktatta.

— Nem tudom, mi a kényelmesebb. Cseperedő kamaszokkal vagy a bányaházba zsúfolt segédeszközökkel bánni.

— Talán ez, talán az — mondta bizonytalanul. — Egyébként megérdemli a nyugalmasabb beosztást. A bányaház vezetőjének ifjúkorára gondolt.

— Súlyos partizánharcokban vett részt itt 2iar körül...

Nem fejezhette be gondolatát. Bent voltunk már az öltözőben, s a ruhatárostól nekem való öltözetet kért.

Kellemetlen érzés vett erőt rajtam, míg nekiveselkedtem, hogy polgári ruhámat bányászruhára cseréljem.

Lojzko intésére gumicsizmát húztam a lábamra. Visszatérőben a bányaházban gázálarccal, sisakkal és lámpával is fölszerelt.

— Leviszem az MB-8-ashoz — mondta.

A főtárna bejáratától villanymeghajtású mozdony vontatott egy hosz- szú, embereket szállító csillesort.

Vagy harminc csillét. Láttam a mozdonyt is. A főváros kirakataiban megcsodált játékszereket juttatta eszembe.

Lojzko elnevette magát furcsa véleményemre: — Ez a játékszer éppen tíz tonnát nyom.

Bepréseltük magunkat egymás mellé a szűk ülésre. Fejünket most nemcsak a bányászsisak óvta, de a csille kemény, hajlított bádogteteje is. Belerobogtunk a jóindulatú bányarémeknek való homályba. Kár, hogy nem léteznek már; a népi képzeletből is kikoptak.

Olykor éles, fehér fény villant a tárna mennyezete alatt, máskor csak szelíd zöld vagy sárga jelzés..

Nem figyeltem meg, hány percig robogtunk a szűk sínpáron. Mintha fékcsikorgást hallottam volna, aztán megrándult a csillesor, s hirtelen megállt.

— Innen már gyalog megyünk tovább.

Velünk együtt vagy harminc ember szállt ki a különleges föld alatti megállón. Egyébként beletűntek a bányajáratok homályába.

Mi is elindultunk — a kombájn felé. Mintha valami betoncsőben tapogatóztunk volna előre. Azért mégse cső volt, mert talpunk alatt csaknem három méter szélességű, vízszintes alapon két sínpár futott előttünk. Az előre gyártott betonelemekből épített folyosó jóleső biztonság- érzettel tölti el az embert, s a kerek, három szegmentből összecsavarozott vas támasztóoszlopok még inkább növelték ezt a biztonságérzetet.

— A munkások mégis azt tartják, hogy a faácsolat a megbízhatóbb. Nem a szilárdsága miatt, de ha süly- lyedni kezd a tárna mennyezete, ropogásával előre jelzi a veszélyt. Nincs igazuk, mert itt nem létezik semmilyen veszély — mondta Lojzko, majd fölmutatott az ívben hajló mennyezetre. Mintha kerek nyílás nyomát fedeztem volna fel a jelzett irányban.

— A panelek és a meztelen pala- rétegek közé erős légnyomással folyékony betont fröcsköltek az építkezés idején. Elválaszthatatlanul ösz- szeforrtak a fedőrétegekkel, és oldalvást is. Nem mondom, apró süllyedések előfordulnak, és szükségszerűen, de a hajcmanok ...

A betonelemeket támogató kerek támasztóoszlopokra mutatott.

— Erősen rozsdásodnak.

— Semmi — mondta — Törhetetlen acélból vannak. Erősen összecsavarozott hevederek tartják össze őket. Belül a szegmentek nem érintkeznek közvetlenül. Ha túlságosan nagy teher nehezedik rájuk, lehetővé teszik az apró szüllyedést. De valójában alig kerül sor ilyesmire. Inkább ott.

Jobb kezével meghatározatlan távolságra, derengő homályba mutatott.

— Nem látok sehol embert — mondtam szorongva.

— A gépesített részlegen ez természetes is. A BM-8 körül legfeljebb tízen-tizenketten dolgoznak.

A betonelemek ritkulni kezdtek. A főtámasztékok szerepét a hajcmanok vették át. Közöttük a szokásos ácso- lat bukkant föl.

— Ez már a Ludvig Bányát juttatja eszembe.

— Hát ott is járt?- Régen volt — mondtam. — Nagyon régen.

Már csak fát és vasat láttam, s aztán egy mélyebb keresztfolyosót. Szorosan a fal mellett hidraulikus nyomásra működő vastámasztékok.

— Látja?!

Egyelőre inkább csak hallottam. Egy alig átvilágítható porfelhő mögött a szénkombájn őrölte a kemény falat. A szűk vágányú sínpár között szabályos távolságokban erős láncok feszültek a gép felé mozgó szállító- szalagon. A sínpár mentén kő- és palatörmelék.

— Abban az irányban, a kombájn háta mögött van a rakodó.

A szállítószalag fordított irányú mozgása látszólagosan növelte a kombájn mozgásának sebességét.

— Ki kezeli? — kérdeztem.

— JoZko. A Zajac gyerek. Azelőtt a KSV-200-ast kezelte. Már van tapasztalata a gépesített falakon végzett munkával. Igaz, a Raffay gyerek is lassan beletanul. Olykor helyettesítette is már.

A kombájn mintha hirtelen előrelódult volna.

— Ideje, hogy visszaforduljunk.

Elhagytuk a keresztfolyosót, s még

egyszer visszabámultam a sínpár között futó láncos szállítószalagra.

— Ezen a sínpáron közlekedik a kombájn — mondta Lojzko.Csak akkor vettem észre, hogy az oda vezető tárna benépesült.

Vagy hatan üldögéltek ott a sínpár mentén felhalmozott palarétegen.

— Várjunk, míg elhagyja a keresztfolyosó bejáratát — mondta az idős Bélán Béla, és a kombájn felé mutatott.

Az MB-8 tépő, szaggató mancsa most az üres levegőbe mart. A gép csakhamar elzárta a keresztfolyosó bejáratát. A szénpor alig áttetsző felhőjén át csak a homályos villanyfényben felcsillanó alaktalan fémtömeget láttuk.

Sujan, a gépjavítómester megérezte rajtam az idegent. Ki tudja, minek nézett. A bányászruha elrejti az ember valóját, legfeljebb a keze árulkodik és csodálkozó tájékozatlansága.

— Ez a mi Raffaynk — mondta büszkén, egy egészen fiatal emberre mutatva.

— Raffay Milan — nyújtotta szénporos, olajos kezét.

— Katonatiszt akart lenni, végül is idejött közénk — mondta az ugyancsak idősebb Schwarz, aki hetvenkettőig a tanonciskola oktatója volt.

— Nem akármilyen tiszt. Repülőtiszt! — tiltakozott a Raffay gyerek.

— A Brnói Katonai Főiskolára jártam, két évig. Egy orvosi vizsgálat után furcsa tanácsot kaptam. Tegyek le gyermekkori ábrándjaimról. A szervezetem nem a legalkalmasabb a repülésre. A kriminalisztikai főiskolai tanulmányokra ajánlottak.

Furcsa, mély csönd állt be közöttünk. Csak a szénkombájn lármája verdeste fülünket. Éppen akkor harapott bele a keresztfolyosőn túli falba.

— Apámat bányaomlás érte. Hazajöttem segíteni, és az ő nyomdokaiba léptem. Bányász vagyok, akárcsak ő maga.

Már visszafelé ballagtunk Lójzkó- val a hidraulikus nyomásra működő támaszfalak alatt. Elértük a hiányos ácsolatot, aztán a betonelemekkel kirakott bányafolyosót. Még mindig hallgattunk.

— Rendkívül értelmes gyerek — mondta végül Lojzko.

— Tenni kellene érte valamit.

Kísérőm elnevette magát: — Ö keres köztünk a legtöbbet. Jóval négyezren felül.

— És a többiek?

— Ezer-ezerkétszáz koronával kevesebbet. Mondtam, belejött már a kombájn kezelésébe.

— Akkor hát nem az értelmiségi pályák a legcsábítóbbak.

— Az is megesik — mondta Lojzko.

Szótlanul bámultam a lámpa fényében vonuló piros, szürke, fekete kábeleket.

— Az elektromosság a lelke mindennek — mondta Lojzko.

— Teljesítik a vállalt 750 000 tonnát?

Mintha kételyt fedezett volna fel arcomon.,

— Már korábban is teljesíthettük volna, de az új kombájn?!

Egy pillanatnyi furcsa habozást éreztem a hangjában.

— Eléggé gyakran elromlik. Opa- vában gyártották, s mindmáig nem kaptuk meg hozzá a szükséges dokumentációt. így elég nehéz javítani. Ha nem volna a Raffay gyerek.

A Raffay gyerek!

— A gépesítés eléggé problematikus dolog. A kombájn évi termelésünk harminc-harminchárom százalékát adja. Ez így van általában az egész bányában. A régi fejtőgépek és a kétkezi munka alacsonyabb teljesítményt nyújtanak, de megbízhatóbbak.

Csillesor csörömpölt el mellettünk.

— Eléggé szűk ez a bányajárat

— mondtam, amikor elhaladt.

— A beton és a vas még ma is költségesebb, mint a közönséges ácsolat. Amennyire lehet, gazdaságosan kell megoldani a bányajáratok építését.

A távolban ismét zöld fény villant.

— Megint egy csillesor — mondtam.

A henger- vagy inkább csőszerű falhoz lapulva álltunk ott. Két földi a föld alatt.

BÄBI TIBOR

A föld mélyén