Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-03-27 / 13. szám

megváltozott... Olyan büszkék vol­tunk a demokráciánkra. Nézzen kö­rül. Külföldi katonák mindenütt. És romok és megtizedelt családok. Mi lesz ebből? Lesz-e valaha élet? Olyan élet, amilyen itt volt?! Nem akarok itt maradni. Mit válaszolhatnék? Mondjam azt, de vajon vigasztalná-e, hogy az egyes emberek személyes tragédiájánál is súlyosabb az a politikai tragédia, ami Libanonban bekövetkezett. A társada­lom egyik része megkísérelte, hogy ezentúl ne Közel-Kelet Svájcaként tekintsenek erre az országra, de a világhelyzet és a belső erőviszonyok ezt a kísérletet drámai külsőségek közt megakadályozták ... „Kaland" a cenzorral A libanoni utazás Kairóban kezdő­dik. Még soha nem kértem vízumot Cédrusországba, mert akár repülő­géppel mentem, akár taxival Damasz­kusz felől, a tizenöt napos tartózko­dási engedélyt tizenöt másodperc alatt meg lehetett szerezni a hatá­ron. De Kairóban azt gondolom, biz­tos, ami biztos . .. Libanon kairói nagykövetségének első titkára rendkívül udvariasan fo­gad, és tíz napra érvényes vízumot ad. Nincs megszabva, hogy hol lép­hetek az ország területére. Tehát Damaszkusz felől megyek. Az öreg vicinális A szír főváros és Bejrút közt van ugyan vonatösszeköttetés, de még so­ha senkivel sem találkoztam, aki ez­zel az öreg vicinálissal kelt volna át a hegyeken. Azt mondják, nyolc vagy ttz óra hosszat tart az út. Mint megtudtam, repülőgép most nem köz­lekedik. Marad tehát a taxi. A da­maszkuszi Semiramis Hotel portását kérdem, van-e már taxiösszeköttetés a két város közt? — Akár azonnal indulhat — mond­ja a portás és hozzáteszi: — Persze, ne lepődjön meg, ha az ár kicsit magasabb, mint amit legutóbb fize tett. — Van még veszély? — kérdem. — Veszélyes volt! — hangzik a vá­lasz. Valóban, Közel-Keleten minden ürügy jó a külföldi zsebe elleni tá­madásra. Tudom, hogy az útijegyzetek leg­főbb szabálya, nem arról kell írni, hogyan ér az úticélhoz az ember, hanem arról, amit ott lát és tapasz­tal. Nézzék el, hogy ezt a szabályt most nem tartom be. De hát mégis­csak tizenkilenc hónapos háború után vagyunk, s ennek a háborúnak a két főszereplője: az az ország, ahonnan elindulok, s az az ország, ahová megérkezem. A nagyjából 120 kilométeres úton nincsenek katonai oszlopok, az ágyúk, a páncélosok és a géppuska­fészkek csak az út két oldalán lát­hatók. Ott viszont szép számmal. Szí­riát különösebb vizsgálat nélkül hagyjuk el, még pecsétet sem nyom­nak az útlevelembe. Libanonban vi­szont — ezúttal már libanoni tiszt­viselő — alaposan megvizsgál. Kíván­csiak a csomagomra is. S aztán el­kezdődik a szlalomozás. Hogy mii kell ezen érteni? Lépten-nyomon fegyveresek állítanak meg és igazol­tatnak — a nyílt országúton, a tele­pülések előtt, a falvakban, aztán mind sűrűbbé válnak a posztok, ahogy közeledünk Bejrút felé, a Li- banon-hegység szerpentinjein eresz­kedve le a tengerparti városhoz. Itt már a harc nyomait is látni. Vannak házak, amelyeknek oldalát beszakította egy rakéta, vagy tüzér­ségi löveg, másutt kiégett épületek maradnak el mellettünk, de ez min­den ... Nem letarolt, földig rombolt elővárosokon vezet az út Bejrútba, amelynek szenvedéséről, pusztulása ról oly sok megdöbbentő képet lát hatott az ember nap nap után a te­levízióban. Ötödik és egyetlen A Hamrán, ez Bejrút Váci utcája, a Plaza Hotel-ben szoktam kivenni szobát. Most is oda indulok. Vajon épen maradt? Nos, a szálloda telje­sen ép, de zárva van. Csak az utcai presszóban álldogál egy pincér. — Kávét parancsol? — Szobát szeretnék, de látom, hogy ... — Nálunk nincs meleg víz — vág közbe —, de menjen a Hotel Napó­leonba, az is hozzánk tartozik. Így költözöm be, két utcával föl­jebb, a Napóleonról elnevezett szál­lodába — ötödik és egyetlen euró­pai vendégként. Csak leteszem a bőröndöt és pró­bálnék telefonálni. A készülék süket. Hirtelen támadt ötlettel elcsavarom a kapcsolót. Jól sejtettem: nincs áram. El kell menni tehát az infor­mációs minisztériumba, bejelentkezni, akkreditáltatni magam. Az épület a Hamra túlsó végén van. Közel a szállodához, így gyalog indulok. Közben nézem a kirakatokat. Most is zsúfoltak, most is teli van­nak áruval, csak itt-ott látni lehú­zott redőnyöket. A tulajdonos bizto­san elmenekült. Néhol pedig a be­tört üveg helyén vékony falemez. A minisztérium előtt a homokzsá­kok mögött üldögélő őrökkel nehe­zen tudok szót érteni. Végül egy fia­talember siet a segítségemre. Tőle tudom meg, hogy csak délig tart a munkaidő. Utána mindenki haza­megy. A lépcsőkön állva kezdünk be­szélgetni. Rövidesen kiderül, hogy friss diplomás mérnök, csak délelőtt tért vissza Libanonba és most állást keres. — De nem hiszem, hogy itt mara­dok — mondja. — Minden olyan bi­zonytalan még. S ki tudja, meddig. Elmegyek dolgozni az öbölhöz. Az idegen előtt, akit sohasem lá­tott, s akit bizonyára sohasem fog látni, könnyebben nyílik meg. Mint­ha egy láthatatlan rendező egy bel­ső zsilipet húzna fel, már ömlik is belőle a keserűség: — Itt minden összetört, minden Reggel hiába próbálok borotválkoz­ni. Az estét is gyertyafény mellett töltöttem. Most sincs áram. Szakálla­sán kezdem a napot. Gyors bejelent­kezés mindenütt. Ígérik: ezzel is, az­zal is találkozhatom. Délután ka­punk áramot a szállodában, így gyors körtelefon, van-e valami újabb hír a nehézfegyverek begyűjtéséről, haza­érkezett-e a miniszterelnök, aztán nekiülök dolgozni, mert délután öt órára kábelt rendeltem a főpostára. A tudósítást azzal kezdem, hogy a mai l’Oríent-Le-Jour első oldalán nagy képriport jelent meg. Azokat a belvárosi hölgyeket kapta lencsevég­re a fotoriporter, akik kivitték sétál­ni kutyáikat a tengerpartra. Ügy nyugtázom ezt a tényt magam is, gondolva a cenzorrá, mint aminek a konszolidálódást kell bizonyítania. Be­számolok arról is, hogy rendben fo­lyik a nehézfegyverek összegyűjtése és csak úgy zárójelben, megemlítem, ehhez az is hozzájárul, hogy a bé­kefenntartó erők bevonultak a Suf: vidékre — ez Dzsumblatt hagyomá­nyos területe. Aztán azzal folytatom, hogy a normalizálódás lépten-nyomon tapasztalható, még a békefenntartó erők katonái is moziba járnak, mert nincs más dolguk, bár néha — mint az én szállodai szobámban — ott is elalszik a villany, s hozzáfűzöm, hogy gyertyafény mellett, a Gyertya- fény-keringöt dúdolva töltöttem az első estét Bejrútban. A tudósítást az­zal fejezem be: a miniszterelnököt ma várják haza az arab kőrútról, ahol is anyagi segítség ügyében, járt, szóval az a célja, hogy Libanon régi fényét és rangját visszanyerhesse. Amikor lefordítom a tudósítást an­golra, rohanok taxis ismerősömhöz, vigyen a cenzorhoz. A címet arabul felírattam a jegyzetfüzetembe. A de­rék ' taxis elolvassa, aztán int, in­dulhatunk. Nem akarom olvasóimat azzal untatni, hány helyen kérdezős­ködtünk, a város milyen pontjain fordultunk meg. De végül megérke­zünk a cenzori hivatalhoz, ott nyil­vántartásba veszik a magyar és az angol nyelvű szöveget, aztán rámu­tatnak egy székre, üljek le és vár­jak, s egy ifjú hölgy eltűnik a kéz­iratokkal. Amikor már több, mint félóra el­telik, érzem, hogy a kicsit könnyed hangvételű szöveg a sorok mögé búj­tatott információkkal nem csúszik át a cenzori szűrőn. Amikor egy óra is eltelik, kezdek ideges lenni. Hogy megnyugtassanak, nem kell már soká várnom, kifizettetnek tíz libanoni fontot, ez a cenzúra díja, jelezve, Bejrútban fokozatosan normalizálódik az élet. A termelőmunka is a megszokott kerékvágásba kerül hogy most már bízhatok. A hetvene­dik percben visszaérkezik a kézirat, de a cenzori piros ceruzával úgy megtépázva, mintha egy bukásra álló diák fogalmazványa lenne. A rend kedvéért a magyar nyelvű szövegbe is átvezettem a javításokat. Nos, á kutyasétáltatásról azt kellett jelen­tenem, hogy ez bizonyítja a rendet, nem pedig ennek kell bizönyítani. A lírai gyertyafényről teljesen le kel­lett mondanom, s cenzoraim szerint azt sem volt szabad megemlíteni, hogy a miniszterelnök miért utazik. Csupán a tényt közölhettem. Vörös ceruzával húzták át azt is, hogy a tudósítást a cenzúra látta. Eltért a véleményünk abban is, hogy Dzsumb­latt főhadiszállásának birtokbavétele elősegítette a nehézfegyverek be­gyűjtését. A vörös írón utasítására ezt úgy kellett jelentenem, hogy mint másutt, így az országnak ezen a ré­szén is teljes a rend. Talán sejtik, mi forgott a fejem­ben, amikor egy újabb taxival a fő­posta felé száguldottunk, ahonnan a legutóbbi arab—izraeli háború alatt rendszeresen jelentkeztem. De min­den ravasz ötlet s tulajdonképpen az egész hercehurca is hiábavaló: a ká­bel nem él. Nincs összeköttetés Eu­rópa és Bejrút közt. Később a tele­fon sem sikerül. Fél napig ülök a szállodában és várom a telefonhívást, de a libanoni hatóságok, úgy látszik, el akarják kerülni, hogy egy cenzu- rázatlan sajtójelentés kijuthasson Bejrútból ... Találkozás Chamoun-nal Utolsó este Chamoun-nal, a szélső- jobboldal vezetőjével van találkozóm. Az interjúról már beszámoltam. Most nem is azt szeretném elmondani, hogy a maroniták vezetője hogyan vélekedik a jelenről és a jövőről, hanem azt, hogyan jött létre az in­terjú. Chamoun az Asrafia negyedben la­kik. Ez a jobboldal bejrúti fellegvára. Olvasóim nyilvánvalóan tudják, hogy évszázadok :orán a különböző fele­kezetek töb' .-kevésbé egy helyre te­lepültek Be^útban. Mindez interjúnk szempontjából azért érdekes, mert szállodám a városnak abban a részé­ben van, amely a haladó erők fenn­hatósága alatt áll s ha a háború alatti átkelőhelyek időközben meg­szűntek is, kétszer is meggondolja magát a taxisofőr, hogy átvisz-e, megvár-e és visszahoz-e. De az isme­rős gépkocsivezető, némi gondolko­dás után, háromszoros árért, hajlan­dó a „kirándulásra“. Így aztán si­mán száguldunk át az egykori határ­vonalon, amelynek környéke — mint a főposta és a bazár melletti rész is — valóban romos. Az Asrafia negyed házai viszont épek. Ügy látszik, ide nem jutottak el a lövedékek. A ház előtt, Chamoun exelnök egy tízemeletes bérházban lakik, egy őr állít meg. Feltelefonál, aztán fel is kísér a liften. Így jutok a polgári jómóddal berendezett lakásba. — ön, ugye, Kanadából jött? — kezdi a beszélgetést Chamoun. Csak most világosodott meg előt­tem, miért fogadja a szocialista or­szágból érkezett újságírót a libanoni szélsőjobboldal vezéralakja. A titkár a telefonban nem Hungarian journa- list-ot, hanem Canadian journalist-ot értett. Tisztázzuk a félreértést, aztán cukorkát szopogatva, ezzel kínál a szokásos kávé helyett, beszélgetünk Libanonról. Mikor már búcsúzni ké­szülök, vaskos kéziratra mutat. — Megírtam az események törté­netét — mondja. — Arabul? Személyes sértésnek veszi a kér­dést. — Ugyan kérem, franciául — vá­laszolja. — És hol jelenik majd meg? — kérdem. — Még nincs kiadó. Mit tehet ilyenkor az ember? Ud­variasan sajnálkozik, aztán elbúcsú­zik az exelnöktől. Lent kicsit idege­sen vár már a taxisofőr. — Csak nincs valami baj? — kér­dem. — A testőr, aki felkísérte magát, visszajött és azt kérdezte tőlem, hogy merészeltem idejönni. — Mit válaszolt neki? — Visszakérdeztem: ez nem libano­ni terület? Én ugyanis libanoni ál­lampolgár vagyok... — és rálép a gázpedálra ... ÖNODY GYÖRGY 1977. III. 27. 14 ŰJSZÚ Kö zel-Kelet 2.

Next

/
Oldalképek
Tartalom