Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-09 / 2. szám
♦ 1977. I. 9. A nemzetközi brigádok megalakulásának negyvenedik évfordulója fényében a spanyol polgárháborúval kapcsolatos kérdések ismét az érdeklődés homlokterébe kerültek. Az előadásokon, amelyeket az évfordulók alkalmából Budapesten és Berlinbdn tartottam, többen is feltették a kérdést: mi okozta a Spanyol Köztársaság összeomlását? Lehet-e, szabad-e a spanyol polgárháború kimenetelét kizárólag katonai okokra visszavezetni? Megpróbálom tömören összefoglalni a probléma lényegét. 1 Nem kétséges, hogy a Spanyol Köztársaság összeomlásának oka volt a francoisták számszerű erőfölénye is, amely katonailag jelentős minőségi fölénnyel párosult. Ám a tényállás sokkal bonyolultabb, hiszen — nyilvánvalóan — csökkentette a Spanyol Köztársaság állóképességét a nemzeti egység hiánya is. Ebben a tekintetben a Franco-fasiszták által ellenőrzött területeken kedvezőbb volt a helyzet, mint a köztársaság területén, ahol a munkásosztály sem volt egységes. Ez az állapot — nem kétséges — az ellenség malmára hajtotta a vizet. Végső soron azonban a nemzetközi reakció erőinek» összefogása pecsételte meg a Spanyol Köztársaság sorsát. A spanyol polgárháború kitörése után a nemzetközi helyzetet a következő tények jellemezték: a szovjet kormánynak az volt az álláspontja, hogy az ellenforradalmi puccs folytán az Ibér-félszigeten kialakult helyzet nem kizárólagos spanyol probléma, hanem „az egész haladó emberiség szívügye". Következésképpen a Szovjetunió feltétel nélkül a Spanyol Köztársaság oldalára állt. Már október első napjaiban befutott a valenciai kikötőbe az első szovjet — hadianyagot szállító — hajó. Ezzel szemben: a kapitalista országok, elsősorban Anglia és Franciaország, magára hagyták a madridi kormányt. Mi késztette az angolokat és a franciákat erre a magatartásra? A kérdés indokolt, mivel a francóis- ta felkelés sértette Anglia érdekeit, hiszen Spanyolországból ellenőrizni lehet a földközi-tengeri közlekedési vonalakat. Franciaországot is közvetlenül érintette a spanyol kérdés, tekintetbe véve, hogy az Ibér-félsziget fontos kocka volt Hitler Németországának stratégiai sakktábláján (ezt a német nácik nem is titkolták). Jogos tehát a kérdés: hogyan lehetséges, hogy az angolok és a franciák mégis készek voltak kiszolgáltatni Spanyolországot a fasisztáknak? A válási nem nehéz megtalálni: mind Angliát, mind Franciaországot jobban érdekelte a hitleri Németországhoz való közeledés, mint a Spanyol Köztársaság sorsa. Nyilvánvalóan ez a koncepció indította arra a párizsi kormányt, hogy — a spanyol polgárháború kitörése után — érvénytelenítse azt az egyezményt, amelyben Franciaország — 1335-ben — kötelezte magát, hogy évente tízmillió frank értékű hadianyagot szállít a Spanyol Köztársaságnak. Anglia hivatalosan semleges volt a spanyol kérdésben, valójában azonban az angolok egy követ fújtak a Franco-fasisztákkal. Bizonyíték erre — a töbhi között —, hogy a be nem avatkozási egyezmény megszületésekor — Léon Blum mellett — Stanley Baldwin játszotta a bába szerepét, aki 1935—1937-ben Anglia miniszterelnöke volt. Ez a kérdés részletes elemzést is érdemelne, most azonban elégedjünk meg a következő tényekkel: minden háború kimenetele — nem utolsósorban — attól függ, milyen mértékben sikerül biztosítani a hadsereg szükségleteit? A be nem avatko zási egyezmény megfosztotta a Spa nyol Köztársaságot attól a lehetőség töl, hogy hadianyag-szükségletét kül földi fegyvervásárlások álfán biztosítsa. Ezzel a mérleg nyelve — az erőviszonyok alakulását illetően — a Franco- fasiszták javára billent. Kifizetődött-e a későbbiekben Anglia és Franciaország magatartása? Erre a kérdésre csak egyetlen válasz lehetséges: nem! A tapasztalat, amely a legjobb tanítómester, azt bizonyítja, hogy a polgárháborúk — így vagy úgy — hatnak a nemzetközi erőviszonyok alakulására. Igazolja ezt a törvényszerűséget a spanyol polgárháború is: alig hat hónappal azután, hogy a Píreneu- sok déli oldalán elnémultak a fegyverek, az angolok és a franciák maguk is halálos veszélybe kerültek. Bizonyított tehát, hogy a spanyol polgárháború a második világháború első csatája volt. Az angolok és a franciák végzetes tévedést követtek el, amikor —’ éveken át — abbán az illúzióban ringatták magukat, hogy a fasizmussal szemben tanúsított engedékeny magatartásuk elodázza a fasiszta Németország ellenük irányuló támadását. Helyénvalónak látszik újból és újból utalni ezekre a tényekre, mivel minden okunk megvan annak a feltételezésére, hogy az európai helyzet másképp alakult volna, ha a köztársasági hadsereg útját állja a fasizmus nemzetközi előrenyomulásának. 2 A hadművészet alapjait alkotó ismeretek a tapasztalati tudományok körébe tartoznak. Ilyenformán nem fölösleges szemügyre venni a kérdést: milyen katonai tanulságokat lehet levonni a' spanyol polgárháborúból? Választ adandó, a következő tényből kell kiindulnunk: a spanyol polgárháború — katonai sajátosságainál fogva — helyi háború volt, tehát olyan fegyveres konfliktus, amelyet — a nemzetközi politikai küzdelem méreteihez viszonyítva — korlátozott területen és korlátozott eszközökkel vívnak. Had- müvészeti tekintetben a spanyol polgárháború az első világháború szintjén mozgott. Megpróbálok pontosabban fogalmazni! A fő probléma, amelynek a megoldása annyi álmatlan éjszakát okozott a hadvezéreknek 1914—1918-ban, az ellenséges front hadműveleti mélységben való áttörése volt. Mi sem természetesebb: csak ebben az esetben nyílik mód az ellenség védelmének „felgöngyölítésére“, tehát a harcászati siker hadműveleti sikerré való fejlesztésére, ami az ellenség teljes megsemmisítésének alapvető feltétele. Erről volt szó Spanyolországban is, ahol a háború — akár 1914—1918-ban — rövidesen az álló háború zsákutcájába jutott. Síkerült-e megoldani a problémát a spanyol polgárháborúban? Nem! Az ez irányú kísérletek Spanyolországban sem jártak eredménynyel, éspedig gépesített és. páncélos egységek híján. A célt csak a második világháborúban sikerült elérni. Ám ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a spanyol polgárháború történetében több példát is találunk a mély hadművelet elvének alkalmazásában, ami a korszerű hadviselés egyik fő sajátossága. (Kézenfekvő utalni ebben az összefüggésben a guadalajarai csatára, ahol a köztársasági hadsereg katonái „laposra verték“ az olasz intervenciós csapatokat.) A harctevékenységnek két módja van: a védelem és a támadás. Már az első világháborúban kitűnt, hogy a védelem csak átmeneti megoldás: célja tulajdonképpen az, hogy megteremtse a támadásba való átmenet feltételeit. A spanyol polgárháború tapasztalatai messzemenően alátámasztották ezt a nézetet, aminthogy nyilvánvalóvá tették azt is: milyen fontos a háború katonai célkitűzéseinek elérése szempontjából a termelés hadivágányokra való átállítása. Nem kétséges, hogy a köztársasági kormány által a háború kezdeti időszakában e téren elkövetett mulasztások megkönnyítették az ellenség dolgát. (A köztársasági kormány csak 1937-ben szánta rá magát, hogy állami ellenőrzés alá helyezze a haditermelést.) 3 A Franco-fasiszták gyors győzelemre számítottak: azt hitték, hogy néhány hónapon belül sikerül térdre kényszerfteniük a Spanyol Köztársaságot. Ezt a reményüket elsősorban repülőgépek tömeges bevetésére: a mögöttes országrész elleni hadviselésre alapították. A francoista légierő, amely részben német nácikból s részben olasz fasisztákból állott, havonta átlagosan kétezer berepülést hajtott végre. Az eredmények mégsem igazolták a Franco- fasiszták várakozásait. A korlátlan légiháború elmélete már Spanyolországban megbukott; bebizonyosodott, hogy kizárólag repülőgépekkel nem lehet megnyerni a háborút. Következésképpen: katonai szempontból nem lehet mentséget találni a német nácik által a második világháború idején végrehajtott számtalan, sorozatos terrorbombázásra sem; ez a fajta hadviselés kimeríti a tömeggyilkosság fogalmát éppen úgy, mint az Egyesült Államok Vietnamban alkalmazott függőleges hadviselése, amely tízezerszámra szedte áldozatait a polgári lakosságból anélkül, hogy az amerikaiak — a háború kimenetele szempontjából — bármilyen hasznot húztak volna a nem katonai célpontok ellen végrehajtott légitámadásokból. Fel kell tennünk a kérdést: miért folyamodtak az amerikaiak mégis ehhez a barbár-embertelen eljáráshoz? A magyarázat kézenfekvő: a nyugati katonai szakemberek véleménye szerint a polgári lakosság biztonsága nem játszik szerepet a hadviselés szempontjából. A terror a burzsoá „hadművészet" lényegbevágó eleme. Az első szőnyegbombázás, amellyel a katonai történelem lapjain találkozunk, a spanyol polgárháború idején Guernica ellen végrehajtott légitámadás volt, amely csaknem ezerhétszáz ember életébe került. A guernicaí tömeggyilkosságért a felelősség — közvetlenül — a német náciké. Ám aki szelet vet, vihart arat! A németek voltaképpen maguk alatt vágták a fát a polgári célpontok terrorbombázásával, mert az angolok és az amerikaiak 1944—1945-ben, miután magukhoz ragadták a kezdeményezést az európai légitérben, ugyanezt a hadviselést választották, s több mint kétszáz német várost döntöttek romba. . 4 A spanyol polgárháború különösen értékes tapasztalatokat nyújt az erkölcsi tényező fontosságát illetően. A magam részéről így fogalmaznám meg a kérdést (különös tekintettel a probléma katonai vonatkozásaira): erőegyensúly esetén az erkölcsi tényező dönti el a harc kimenetelét. S túl ezen: az erkölcsi fölény lehetővé teszi olyan akadályok áthidalását is, amelyek az ellenség számszerű vagy minőségi fölényéből adódnak. Nyilvánvalóan erre vezethető vissza, hogy a köztársasági hadseregnek csaknem három éven át sikerült sakkban tartania a Franco-fa- sisztákat. E nézet helyességét igazolják — a második világháború idején — a Szlovákia felszabadítása során szerzett tapasztalatok is. . . *,. ■• ■ ^ „No pasaran!“ (Nem törnek átl) A nemzetközi brigádok egyik magyar csoportja, a Petőíi-szakasz (Foto: archívum)
