Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-13 / 11. szám
MONOMOTAPÁTÓL ZIMBABWÉIG - IV. A párizsi Le Monde a minap úgy jellemezte a rhodesiai helyzetet, hogy már az elemzés címében megmondta a véleményét. A zsákutca — ez volt az írás címe és már a bevezetőben azt mondotta ki a nagy tekintélyű francia lap, hogy szertefoszlutt minden remény a rhodesiai problémák valamilyen, a nyugati világ — azaz a nemzetközi nagytőke — reményeinek és kedvének megjelelő megoldására. 1976 novemberében még volt egy pillanat, amikor Ian Smith, igaz a legkülönbözőbb fenntartásokkal ugyan, de mégis látszólag igent mondott arra, hogy nem kevesebb, mint két esztendőn belül átszáll- jon a hatalom a fekete többségre Rhodesiában. Aztán december végén határozatlan időre elhalasztották a genfi konferenciát, és még alig' szokta meg a világ az 1977-es évszám leírását, amikor már mindenki tudta: az a kon jerenciu, amelyet Ivor Richard angol diplomata vezetett, eredeti formájában soha többé nem folytatódik. Érdekes volt megfigyelni, hogy az esztendő első heteiben miként változott a nagy nyugati lapok véleménye a rhodesiai eseményekről. Január első napjaiban a Times még csak azt írta, hogy egyre nehezebbnek tűnik megváltoztatni Smith miniszterelnök elképesztő konokságát, de talán gazdasági nyomással erre mégiscsak van valami lehetőség. Január derekán a londoni Observer egy kommentárjában írta: Ivor Richard küldetésének kudarca előrelátható volt, hiszen mint ahogy tüzet meg vizet nem lehet egy cilinderben szállítani, vagy legalábbis, ha ez megtörténik,'akkor szemfényvesztésről van szó — az angol diplomata sem békít- hette össze az összebékíthetetlent. Február derekán az egyébként mindig nyugodt és mértéktartó Times egyik cikkében leírta ezt a két szót Rhodesiával kapcsolatban: helyrehozhatatlan szerencsétlenség. Ezek után semmi csodálkozni való nem volt azon, hogy a párizsi Le Monde milyen pesszimista módon ítéli meg a helyzetet. Minden úgy megy, mintha Kissinger afrikai kezdeményezései, megbeszélései Vorster dél-afrikai miniszterelnökkel és magával lan Smith-szel, a genfi tárgyalások egyszerűen meg sem történtek volna. Salisburyben a fehér kisebbség elvakult hajthatatlansága ása- tag ravaszkodással párosul, a telepesek igyekeznek felszítani honfitársaik félelmét, hangoztatva, hogy az utolsó puskagolyóig harcolni fognak, hogy a nyugati civilizációt megmentsék a marxista végítélettől. A brit javaslatok megvalósítása azt vonta volna maga után, hogy a „marxista kisebbség rátette volna kézét az országra“ — bizonygatja a rhodesiai miniszterelnök, miközben a Salisbury rádió a káosz és nyomor fertőjét emlegeti, amelybe az ország Smith lemondása esetén süly- lyedt volna. Ivor Richardot, ezt a kimagaslóan mérsékelt brit diplomatát Két meggyilkolt zimbabwei hazafi azzal vádolják, hogy a kommunistákkal flörtöl — írja a Le Monde. A zűrzavar olyan mértékű már a fehértelepesek körében, hogy éppen azt az angol politikai közvetítőt tekintik baloldallal szimpatizálónak, akiről Lon- don-szerte nagyon jól tudják, egyike azoknak a diplomatáknak, akik állandóan a vörös veszedelemről beszélnek még magántársaságban is. Most már világos a dolog: Ian Smith miniszterelnök egész 1976 őszi fogadkozása megállapodási szándékáról egyszerűen időhúzás volt. A taktikázás célját pedig abban kell látnunk, hogy Ian Smith és baráti köre szeretett volna időt nyerni az ország fekete lakosságának köréből olyan megvásárolható figurák toborzására, akikkel új, úgynevezett mérsékelt koalíciós kormányzat megalakítása fejében tulajdonképpen megkapta volna a hozzájárulást a hatalmon maradáshoz. A mesterkedések egyik szakaszámuk tartósításához szükséges eszközökkel — írja a párizsi lap. Nemcsak a párizsi sajtó, hanem az egész nyugati világ véleménye hasonló volt: már csak az amerikaiak tudnak valamilyen erőteljes nyomással hatni a mosolytalan miniszterelnökre, mert ha ő nem lépne közbe a jelenlegi salisbu- ryi rendszer esetleg már a nyáron ösz- szeomlik. Az amerikaiak álláspontját először Andrew Young, az Egyesült Államok új ENSZ-nagykövete ismertette, akit Carter elnök már csak azért is nagy reményekkel küldött februárban afrikai körútra, mert azt remélte, hogy a fekete bőrű amerikai diplomata köny- nyebben ért majd szót az afrikai vezetőkkel. Young rendkívül borúlátó módon beszélt a rhodesiai helyzetről. Február derekán, amikor hazatért afrikai körútjáról, nagyon határozottan utasította el egy olyan amerikai katonai beavatkozás lehetőségét, amelyet RhoA rhodesiai fehértelepesek a nőket is kiképezik fegyverforgatásra (ÓSTK-felv.) ban Smith egy fekete egyházi vezetővel, Abel Muzorewa püspökkel próbált megegyezésre jutni. Muzorewa egy ideig megpróbált hatni egyes felsza- badítási csoportokra, de amikor lelepleződött, hogy Smith-szel tárgyal, elszigetelődött. A londoni Financial Times a minap megírta: Muzorewa négy embert jelent csak, Nkomo és a többi harcos vezető, mindenekelőtt Robert Mugabe ötmillió embert... Hosszú ideig osztotta meg Zimbabwe fekete vezetőit a múltból maradt törzsi ellenségeskedés. Zimbabwe lakóinak mintegy nyolcvan százaléka tartozik a több altörzsből álló Sona törzshöz, húsz százaléka pedig a Ndebele törzs tagja. A legnagyobb Sona-csoport, a Karanga- törzs adja a fegyveres harcosok több mint felét. Jó ideig kihasználták a fehérek a törzsek közötti vetélkedést: most azonban a fegyveres harcban kialakult az egység a megalkuvók, a Smith-kormánnyal paktálni akarók ellen. Újra csak a Le Monde-ot érdemes idézni, mert elemzése éppen tömörségével is segít megérteni a február-végi rhodesiai helyzetet. Marad hát a hábo rú. A kormányhadseregnek ezentúl négy fronton kell harcolnia. Az az ország, amelyet tavaly novemberben svájci újságírók előtt Smith roppant biztonságos országnak nevezett, ma már csak egyötöd részen tekinthető a központi kormány által minden szempontból ellenőrzöttnek. A zimbabwei felszabadító hadsereg vezetői a legkülönbözőbb, nemegyszer a kormány elfoglalt fegyverraktáraiból származó fegyverekkel támadnak. Mozambik — gyakori célpontjai Ian Smith hadserege betöréseinek — gyakorlatilag hadiállapotban van szomszédjával. A készülődő összecsapás kimenetele túlságosan is nyilvánvaló és a rhodesiai fehérek, akik 1976-ban statisztikai kimutatásaikban 14 000 állampolgár távozását és 7000 új telepes érkezését hozták nyilvánosságra, nem rendelkeznek az uraldesiában a fehérek támogatására hajtanak végre. Ugyanakkor kijelentette: szükség van az Egyesült Államok politikai jelenlétére és ennek a politikai jelenlétnek a konkrét formájáról még gondolkozni kell. Vance külügyminiszter február derekán búcsúlátogatáson fogadta Botha dél-afrikai nagykövetet, akit a fajüldöző rendszer külügyminisztere nevezett ki. Amikor Botha távozott a State Departament épületéből, mosolyogva integetett a fényképészeknek és az újságíróknak azt mondta, az amerikai külügyminiszterrel folytatott megbeszélésén mindenekelőtt a rhodesiai jövendőt érintette és hozzátette: a tárgyaló felek teljesen egyformán gondolkodnak. Ám néhány nappal előbb hangzott el Cyrus Vance amerikai külügyminiszternek az a nagyon lényeges kijelentése, amely így szól: A konfliktus Smith által javasolt, úgynevezett belső megoldása a szomszédos frontállamok által támogatott zimbabwei vezetők nélkül lehetetlen... az Egyesült Államok nem támogatja a Smith-kormánynak ezt a politikáját. Marad a háború. Valaha az itt élő afrikai népek első állama Monomotapa, az akkori körülmények között hatalmas birodalom a kor színvonalán a legfejlettebb államrendet jelentette Afrikának ezen a részén. Most a fehér- telepesek ellen harcoló fekete ellenállási szervezetek a jelen leghaladóbb politikai gondolatainak jegyében tervezik a gyarmatosítást eltörlő Zimbabwe állam politikai mindennapjait, fosua Nkomo, az Afrikai Nemzeti Tanács és a Hazafias Front nevű, minden ellenállási mozgalmat összefogó tömörülés egyik vezetője nemrég New Yorkban nyilatkozott amerikai lapoknak. Ezt mondta: Célunk a gyarmati rendszer, a fajüldözés utolsó fészkének megsemmisítése, harcolunk a végső győzelemig. Saját erődjében semmisítjük meg a fajüldöző rezsimet! G. M. IVégeI 1977. III. 13. <ozsrn * M
