Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-06 / 10. szám
zzel az írással voltaképp leginE kább Nguyen Ngoc Thaival szemben fennálló adósságomat szeretném törleszteni, amely egy múltkori riportutamon keletkezett, amikor a Slovnaft szaktanintézetében, az olajfinomító vállalat ifjú szakmunkás- jelöltjei közt járván, alkalomszerűen összeismerkedtem és elbeszélgettem vele is. Nem elkésett reflexió akar lenni, ha most közreadom -- mert hiszen az említett riport napvilágot látott már —, sokkal inkább annak a közléskényszernek a felkivánkozása, miszerint róluk írni nemcsak ma, hanem még belátható időkig egyértelmű azzal, hogy: értük. Különféle alkalmakból, elég sűrűn és sokféle megnyilvánulási formában előforduló jelenség ma már távoli szocialista országok fiataljaival ismerkedni, szót váltani, ámbátor alkalmasint engem mégis mindany- nyiszor mélyről illetnek a nagy földrajzi távolságokon, faji, nemzeti sajátosságokon s különböző kultúrákon is áthatoló szocialista testvériesülés közvetlen emberi gesztusai. Nguyen Ngoc Thai csupán egy a Slovnaft-beli negyven ösztöndíjas vietnami ipari tanuló közül — aki azonban valamiképp mégis mindannyiukat példázta a szememben. Nem egyszerűen csak az egyediben érvényesülő összesét, hanem annál többet: egy messzi ország fiainak hozzánk elért üzenetét is egyszersmind. XXX Barátjával, a fiatalabb és alacsonyabb termetű Nguyen Trong Che-vel állított be a szaktanintézet egyik igazgatóhelyettesiének irodájába, amikor az igazgató meg a főmesterük egy kis velem való ismerkedésre invitálták őket. A legkevésbé sem vonakodtak, csak kissé megilletődöttek voltak. Amikor helyet foglaltak — jobban szemügyre véve őket —, koruknál fiatalabbaknak, afféle kamaszoknak tűntek, ami náluk eléggé szembetűnő morfológiai jellegzetesség. Az ilyen ismerkedésekkel járó csekély feszélyezettségtől eltekintve, egész lényükből rendíthetetlen nyugalom, sajátságos modorbeli kifinomultság és arcukra is kiülő, megnyerő szelídség sugárzott. A fiatalabbik láthatóan bátortalanabb és szótla- nabb volt társánál, ezért inkább jobbára a huszonkét éves Nguyen Ngoc Thai-val igyekeztem társalgásba bocsátkozni. Kissé vontatottan, idegenszerű, éneklő kiejtéssel, de szinte hibátlanul beszélt szlovákul — pedig csak mindössze két és fél esztendeje tartózkodik nálunk. Felnőtteknek való gond tükröződött a szemében, amint a szükségszerűséget emlegette, amely hazájuktól ekkora távolságra szólította őket: hogy tulajdonképp otthon nincsen megfelelő színvonalú s elegendő számú iskolájuk az igényesebb szakemberképzésre. Magáról szólva elmondta, hogy a V i n h P h u tartománybeli T a m N o n g faluból származik, ahol a hatvanhárom esztendős, egykor földműves, ma pedig nyugdíjas édesapját s az ugyancsak idős anyját hagyta odahaza a tanulás kedvéért, valamint a harminckét éves bátyját, aki most kezdett egyetemi tanulmányokba Hanoiban. önkéntelenül felfigyeltem, s megkérdeztem: miért ilyen meglett korban? — Eddig katona volt, csak nemrég szerelt le — felelte szűkszavúan. Ezt úgy kell érteni, hogy a bátty kora ifjúságától kezdve fegyverben volt, akárcsak honfitársainak zöme, belekényszerítve egy reménytelenül hosszú, elkeseredett küzdelembe, amelynek mindennapos kísérőjelenségei voltak az amerikai intervenciós hadsereg „piszkos háború“-jának totálisan alkalmazott módszerei: a szőnyegbombázások, a vegyi- és bakteriális hadviselés emberalattisága, a dzsungelháború borzalmai, a bambusznád-falvak védtelen lakóira zúdított napalm- és lángszóróözön, a „bőrnyakúak“, a „zöldsapkások“ meg a hasonló torokmetsző alakulatok wérengzései-tömegmészárlásai. Elnéztem, amint beszéd közben ölbe tett keze ujjaival csendesen maimozgatott: ugyan miféle ősi erők lakoznak benne, hogy rezzenéstelen, már-már szenvtelen arckifejezéssel sorolja a pőre tényeket, amelyeknek mélyén pedig az elszenvedett megpróbáltatásoknak olyan tengere ringatja még ma is az emlékeket, aminőt mi második világháborús élményeink alapján még megközelítőleg sem tudunk átérezni. Az ő gyermek- és ifjúkorát azonban végigkísérték e borzalmak, amelyeknek elviselése után valószínűleg egyetlen motivációban lelhet némi megnyugvást: valahogy így váltják meg az embert múltbeli kínok a jövő számára. Mert íme: míg otthon kis társaival óvóhelyi elemi iskolákban, bambuszerdők tövében Nguyen Ngoc Thai (előtérben, jobbra): — Nagyon jók itt hozzánk az emberek ásott futóárkokban tanult, itt már közép-európai mértékkel mérve is egyik legkorszerűbben berendezett tanintézetben, teljes kényelmet nyújtó diákotthonban — s ami számukra emezeknél is boldogítóbb érzés: biztonságban, békés körülmények között — sajátíthatják el majdani szakmájukat. — Nagyon jól érezzük magunkat itt — mondta felragyogó arccal, amikor erről esett szó. — Hárman lakunk egy szobában, a „sejtben“, ahogy itt nevezik. Mindent megkapunk, amire szükségünk van: szépen bútorozott szobákban lakunk, este televíziózunk, mert minden szektorban van egy-egy kis társalgónk, televíziókészülékekkel... És igazán jó a kosztunk is. Hogy a szabad idő kitöltése különféle szórakozásokkal mindennapi életük természetes részévé váljon, otthon annak idején bizonyára inkább csak elképzelés lehetett — itt eleven valósággá vált. A tanításokon kívüli időben sokat sportolnak — úsznak, futballoznak, röplabdáznak, pingpongoznak —, vietnami és szlovák nyelvű újságokat, folyóiratokat, könyveket olvasgatnak, kimenőiken előszeretettel járnak nézelődni a városba, kivált a Pihenés és Kultúra Parkjába, s ha éppen nincs filmelőadás a diákotthon mozijában, akkor a városi mozikba is. Magam is látom olykor, amint apró csoportokba verődve járják a várost, az üzleteket, az áruházakat, a mozik előcsarnokait. Felnőtt szemmel szerény, diákos időtöltés mindez, ám életigénnyé váltan jellemformálő hatásúak. — Nagy és szép város Bratislava — mondta elrévedező tekintettel Nguyen Ngoc Thai, s szinte látni való volt, hogy képzeletben otthoni városképekkel, talán Hanoival veti össze. — És jók itt az emberek. Nekem különösen tetszik, hogy az itteni fiúk vidámak, hangosak, sokat mókáznak, nevetgélnek ... — Nehéz volt-e megszokni az itteni viszonyokat? — kérdeztem a táplálkozásra s egyéb hazai sajátosságainkra visszacsatolólag. — Bizony... nem volt könnyű — nevette el magát. — De azért megszoktuk. Az étrendben leghamarabb a sült szárnyasokkal, sertéshússal, rizzsel meg a burgonyával barátkoztak meg. Ma is ezeket tartják a legízletesebbeknek, a gyümölcsök közül pedig az almát, szilvát, szőlőt részesítik előnyben. Bizonyára, mert leginkább hasonlítanak az otthoni ízekre — hiszen fő táplálékukat a hal, a sertés- vagy a baromfihús, a rizs, a maniőka, meg a belőle őrölt liszt, a batáta és a különféle déligyümölcsök képezik. Megszokott italuk itt is a tea. — Az itteni éghajlattal a legnehezebb megbarátkoznunk — folytatta. — Itt Ihideg van. Nálunk télen a plusz hatfokos hőmérséklet a legalacsonyabb. Fázunk, különösen, ha kint, a szabadban dolgozunk ... Most harmadéves, csővezeték- és kondenzátorszerelői szakmát tanul. Amikor tervei felől érdeklődtem, az egyéni törekvéseivel egybeeső közösségi gondot is megfogalmazta válaszában: — Ha majd megszereztem a mesterlevelet, itt a Slovnaftban praktizálok még két évig, bizonyára le is érettségizem, aztán a többiekkel együtt hazatérek. Tudja, nálunk kevés a szakképzett ipari munkás, nagy szükség lesz ránk.Kerestem tekintetében a honvágynak, az otthon maradt hozzátartozókra, esetleg egy kedvesre gondolásnak valamiféle önkéntelen tükröződését — ám hasztalan. Tiszta, egyszerű érzéseket, vagy legalábbis számomra valami furcsa érzésbeli fölényt kifejező pillantással válaszolt, amikor végül is megkérdeztem: — Hogyne, vannak otthon lányismerőseim, barátnőim is, azonban még nem szándékozom megnősülni. Előbb még tanulni szeretnék, továbbtanulni. Hazatérésem után jő lenne egyetemre kerülni, ha mód nyílik rá ... XXX Amikor jó órányi együttlét után kölcsönös jókívánságokkal búcsúzni kezdtünk, számomra érthetetlenül, ők köszönték meg előbb a beszélgetést. Mig udvariasan meg-meghajolva a kijárat felé haladtak, eltűnődtem rajta: ugyan mennyi lehet ebben a szándék- talan megnyilvánulásban a hosszú gyarmati uralom alatt kialakult atavizmus, s mennyi a lezserebb ma- gatartású európaiak szemlélete szerint szokatlan tisztesség. Amihez ennél is nagyobb jelentőséggel társult egy másik, ugyancsak elgondolkoztató aspektus: íme, ilyenek közelebbről annak az évszázados elnyomatásból felszabadult népnek a gyermekei, akiket a francia gyarmati uralom, a japán megszállás és a közel másfél évtizedes amerikai intervenció pokolnyi szenvedéseiért egyedül a szocializmus, a szocialista népek közösségének segítségnyújtása kárpótolhat csak valamelyest — beleértve a mi igyekezetünket is. Mert például a párizsi békeszerződésben foglaltak teljesítése érdekében — amely szerint bizonyos részarányban, hitelek, hosszú lejáratú kölcsönök formájában maguk az amerikaiak is kötelezettséget vállaltak a letarolt ország gazdasági megsegítésére — egyetlen USA-kormány sem tett lépéseket, a Carter- adminisztráciő pedig egyenesen szemfényvesztő trükkökhöz folyamodik: mintegy feltételként újabban olyan hadifoglyok szabadon bocsátását kéri számon a vietnami szocialista államon — akik többnyire elestek, vagy hollétük és kilétük megállapíthatatlan. E névtelen zsoldosokat illetően ma már csak egyet lehet teljes bizonyossággal megállapítani: a vietnami nép nem hívta őket saját földjén elszabadítani a poklot. Valamint hogy az amerikai imperializmusnak ez ügyben sincs semmiféle joga követeléseket támasztani. Még utólagosan sem. MIKUS SÁNDOR A Slovnaft izaktanintézetének látképe (Jmrich GaSparík felvételei)
