Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-02-27 / 9. szám

Momomotapától Zimbabwéig— ||. Az UDI különös körülményei • A miniszterelnök nyakken­dője • Az amerikaiak meg az ENSZ-határozatok • Egy üzletember a bárban • A dohány és az ércek • Tárgyalá­sok hadihajó-fedélzeten • Egy ellenzéki fehér politikus • „Áldozatokat kell hozniuk...” 1965. május 6-án az ENSZ Bizton­sági Tanácsa az egyre növekvő nem­zetközi felháborodás hatására hatá­rozatban kötelezte Nagy-Britanniát és az ENSZ valamennyi tagállamát: ne fogadják el a rhodesiai fehértelepes kormány esetleges egyoldalú függet­lenségi nyilatkozatát. Mindinkább világossá vált: a Brit Nemzetközösség többi tagállama semmiképpen nem hajlandó tudomásul venni mindazt, ami Salisburyban történt. Arra szorí­tották Londont: mielőbb teremtsék meg a kibontakozás lehetőségét és 1965 júniusában a nemzetközösségi konferencia javaslatot is tett ebben a kérdésben. Ügy döntöttek: „alkotmá- nyozó konferencián“ kísérlik meg egy olyan új — természetesen még mindig a nemzetközösségbe tartozó — rendszer megteremtését, amely el­ismeri az afrikai többség jogait. A döntés egyik legérdekesebb része az volt, hogy az alkotmányozó konfe­renciára meg kell hívni a nemzeti fel­szabadító mozgalom képviselőit is. Néhány héttel később, augusztus 5-én Dar es Saalamban ülésezett az Afri­kai Egységszervezet Felszabadítási Bizottsága. Az ülés a leghatározottab­ban felszólította az angol kormányt, hogy Rhodesiában — tekintet nélkül a fehértelepesekre — alakítsanak af­rikai többségi kormányt. London hall­gatott. Hallgatott akkor is, amikor ugyan­ennek az esztendőnek novemberében Ian Smith kormánya — mit sem tö­rődve azzal, hogy a világközvélemény a legnagyobb felháborodással vette tudomásul ezt a lépést — a felszaba­dító mozgalom elleni fegyveres el­nyomó hadjárat fokozásával egyide­jűleg, egyoldalúan kikiáltotta az or­szág függetlenségét. Az afrikai országok követelésére azonnal összeült az ENSZ Biztonsá­gi Tanácsa. 1965. november 20-án több napon át tartó rendkívüli ülés után — a Biztonsági Tanács határo­zatot fogadott el, amelyben elítélte Rhodesia függetlenségének egyoldalú kikiáltását. Felszólították az ENSZ minden tagállamát: ne ismerjék el és ne támogassák a Smith kormányt, mert a rhodesiai fajüldözők hatalmá­nak fennmaradása veszélyezteti a vi­lágbékét és a nemzetközi biztonsá­got. (Ez volt az első olyan ENSZ- határozat, amely megalapozta a Rho­desia elleni, később szinte minden területre kiterjedő embargót. De mint ahogy az első döntést, úgy a többi bojkotthatározatot sem tartották be a vezető imperialista országok.) Az ENSZ-határozat egyébként Nagy-Britanniát szólította fel első­sorban arra, hogy tegyen olyan in­tézkedéseket, amelyek az ENSZ alap­okmányával egybehangzóan szavatol­ják a rhodesiai nép önrendelkezési jogának védelmét. Ebben a döntés­ben, amelyet egyébként 98:9 arány­ban 18 tartózkodással az ENSZ köz­gyűlés is elfogadott, tulajdonképpen az egész nemzetközi közvélemény akarata mutatkozott meg. Mégis: először is az Egyesült Ál­lamok tartózkodott attól, hogy radi­kális lépést tegyen az ENSZ-határo­zat végrehajtása érdekében, és a he­lyi, afrikai viszonylatban pedig a fa­siszta fajvédelem afrikai bástyája, a Dél-Afrikai Köztársaság világosan lan Smith mellé állt. így került sor az­tán arra, hogy 1970. mácius 1-én lan Smith megszakította az ország és az angol korona hivatalos kapcsola­tait. Rhodesiából köztársaság lett. „A mosolytalan miniszterelnök“ minden­esetre azon a sajtókonferencián, ami­kor mindezt közölte a világgal, még a „Nemzetközösségi Öregfiúk Klubjá­nak“ nyakkendőjét viselte... Az úgy­nevezett UDI — „Unilateral Declara­tion of Independence“ — az egyolda­lú függetlenségi nyilatkozat után és amikor tulajdonképpen már az ENSZ- közgyűlés által kimondott gazdasági szankcióknak térdre kellett volna kényszerítenie a fehértelepes kor­mányt, az még mindig dacolt a blo­káddal és megalázó és szégyenletes megalkuvásokra is kényszerítette Lon­dont. Wilson akkori brit miniszterel­nök két alkalommal is egy-egy angol hadihajó fedélzetére hívta meg tár­gyalásra Ian Smith miniszterelnököt. lan Smith fehértelepes-hadseregének újoncai a kiképzés be­fejezése utáni szemlén Az első hajó neve „Tigris", a második neve pedig a „Rettenthetetlen“ volt de a „rettenthetetlen brit orosz­lán“ semmit sem tett a fehértelepes kormány ellen. Wilson is, Smith is hazatértek a hadihajóról, minden ma­radt a régiben. Egy amerikai lap az U. S. News and World Report ekko­riban egy riportban beszámolt arról, miként „sújtják a blokád-határoza­tok“ Rhodesiát. „Sok jel mutat arra, hogy most jobb a helyzet Rhodesiában, mint előbb: nagyobb lesz a kereskedelmi többlet. Salisbury egyik luxusszállójá­ba a látogató csodálkozva tapasz­talja, hogy az étterem zsúfolt, még hétfő este is, pedig ezen a napon általában mindenütt kicsi a forgalom a vendéglőkben. A táncparketten ter­mészetesen minden pár fehér és a legmodernebb táncokat ropják. A mi­niszoknya éppoly kurta itt is, mint Londonban ... a szálló bárjában egy amerikai üzletember italát felhajtva nak tartani. Vajon a végén mindent elveszítenek? ... A hadsereg parancs­noka; Walls tábornok, kijelentette: Elég erősek ahhoz, hogy széles körű WP offenzívával számolják fel a terroris­tákat. Egy egészen keménykezű poli­tikus pedig azt javasolta, hogy ki kell füstölni a gerilláknak a határ túlsó oldalán levő búvóhelyeit és tá­borait ... Ami lan Smith-nek azt a legalább tíz évvel elkésett elhatáro­zását illeti, hogy a feketéknek részt enged a politikai akaratformálásban, azáltal, hogy négy törzsfőnököt vesz be a kormányba — aligha jelentheti új korszak kezdetét. A rhodesiai fe- kete nacionalisták és a többi afri­kai fekete politikusok a fehérek báb­jainak nevezik a hagyományos tör­zsi vezetőket.“ A hamburgi újságíró­nő cikke elején még „terroristáknak“ majd „gerilláknak“ nevezi a rhode­siai szabadságharcosokat, de a ké­sőbbiek során már csak fekete nacio­nalistáknak mondja őket. A kialakult A ,,HMS FEARLESS", azaz a „Rettenthető!len“ nevű hadihajó, amelynek fedélzetén az angol miniszterelnökkel tárgyalt lan Smith kijelenti: „Szankciók? A mi társasá­gunknak Tokióban is van gyára, és onnan exportálunk Rhodesiának. De közvetlenül az Egyesült Államokból is exportálunk.“ Azt hinné az em­ber, hogy a szankciók miatt súlyo­san érintett dohánytermelő nagybir­tokosok a kormány ellen fordulnak. De ez nem így van. A legkülönbö­zőbb kerülőutakon el lehet adni a dohányt is. Ráadásul a rhodesiai ér­ceket, az azbesztet, a rezet, a kró­mot és a vasércet kerülőút nélkül közvetlenül is lehet szállítani, mert a nagy vásárlók, mindenekelőtt az Egyesült Államok nem törődnek a határozattal — csak idegen szárma­zási papírokat kell beszerezni a szál­lítóknak. Ez pedig legfeljebb pénz­kérdés ... A Rhodesiába látogató kül­földi megvásárolhatja az amerikai és az angol benzint, a skót whiskyt, a legkülönbözőbb illatszereket, textil­holmikat, cipőt... Nyugat-európai nagytőke segítségével rendkívül gyor­san fejlődik a rhodesiai feldolgozó- ipar. Néhány esztendő alatt 35—40 százalékkal növelték a termelést a textiliparban, a cipőiparban és a vegyiparban. Megteremtették az élel­miszeripar több olyan ágazatát, amelyek addig nem léteztek. A Dél- afrikai Köztársaságból is érkeztek a dollármilliók. Éppen azokban a- na­pokban, amikor az ENSZ egy újabb szankció-határozatot hozott, jelentet­ték be, hogy egy új nikkelbánya be­ruházásaiból pretoriai tőkések mint­egy 50 millió dollárt már elvállal­tak. Az U. S. News and World Report azt is megírta: Ian Smith kormánya különböző adókedvezményekkel segí­tett abban, hogy a nagybirtokosok az addiginál jóval nagyobb területen termeljenek gyapotot, kukoricát, föl­dimogyorót, szójababot, mint addig és érdekeltté tette őket a szarvas­marhatenyésztésben is: élelmiszert jóval könnyebb volt eladni, mint do­hányt ... A szankciók nem tudták megaka­dályozni a fehértelepes rendszert abban, hogy esztendőről esztendőre újabb és újabb elnyomó intézkedé­sekkel kísérelje meg visszaszorítani a nemzeti felszabadítási mozgalmat. Tizenegy esztendővel azután, hogy az első ENSZ-döntést meghozták Rhode­sia ellen, 1976 májusában ezt írta rhodesiai beszámolójában a hamburgi Die Zeitben Marion Dünhoff: „A fe­hér rhodfsiaiak ellenzik azt, hogy döntő engedményeket tegyenek a fe­kete többségnek. Mindent meg akar­kép akkor válik teljessé, amikor ta­lálkozik az ellenzék — a fehér ellen­zék! — egy^k vezetőjével, Tim Gibbs- szel. Tim Gibbs pártja 1974-ben a választásol JA a szavazatok 19,5 szá­zalékát kapta meg, de a Ian Smith által megszerkesztett ügyes választá­si törvény lehetővé tette a kormány számára, hogy Gibbs pártjának ne kelljen egyetlen mandátumot sem ad­nia. Gibbs 1976 májusában azt mon­dotta a hamburgi újságírónőnek, hogy „azonnal, lehetőleg még ma ki kell küszöbölni mindenféle diszkriminá­ciót“. S aztán hozzátette, hogy a szükséges politikai változásokat, ame­lyeket megnehezítenek a fehérek mély gyökereket vert előítéletei, ak­kor talán még meg lehet valósítani úgy, hogy még a fehérek is itt ma­radnak. Az ellenzéki vezető hozzá­tette, hogy ha ez nem történik meg, akkor „mindennek vége“ és a fe­héreknek távozniok kell Salisburyből. „Amikor 15 évvel ezelőtt első íz­ben jártam Rhodesiában, éppen a London égisze alatt tető alá hozott alkotmányt fogadták el. Ez azt irá­nyozta elő, hogy a fehéreket és a fe­ketéket közös listán kell választani. Ez így volt gyakorlatilag is egészen addig, amikor lan Smith egyoldalú­an kihirdette az ország függetlensé­gét. Aztán új alkotmányt dolgoztatott ki, s ez olyan természetű, amely megakadályozza, hogy az ország fe­kete többsége felkészüljön a kor­mányzás nyugodt átvételére. Smith szeretne mindent megtartani, semmit sem szeretne megosztani és most ta­lán mindent elveszít... A fehér rho- desiaiak szívósak. Kemény, elszánt emberek, akik nem különösen gazdag fantáziájúak és ráadásul teljesen apolitikusak. Fele részük csak a má­sodik világháború után vándorolt be ide különböző európai országokból és Dél-Afrikából. Az ország állampolgá­rai mintegy 40 százalékának idegen, tehát nem rhodesiai útlevele van ... Olyan politikus kellene itt Rhodesiá­ban, aki megmagyarázná polgártár­sainak — ha tovább is fenn akarnak maradni, áldozatokat kell hozniok. De nincs ilyen politikus. Csak lan Smith van. És lan Smith-nek befolyá­sa van, de belátása nincs“ — írta 1976 májusában Marion Dünhoff. Akkor, amikor már az amerikaiak is közbeléptek a fehértelepes kormány amerikai tervvel való átmentése ér­dekében. G. M. (Folytatjuk) 1977. If. 27. N C/2

Next

/
Oldalképek
Tartalom