Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-27 / 9. szám
1. J. bácsi hörpint egyet a sörből. Hogy ősz bajuszán ottragadt a hab, csak akkor venni észre, mikor a fény felé fordul, és megmozdul a szája: — Hát bizony Józsiék is elmentek. Itthagyták az anyjukat. Egyedül... — A menyecskének nem tetszett itt — veszi át a szót a másik. — Pedig itt osztán mindennyök megvót. Én mondom, annak az asszonynak az inas szoptatásán kívül más dóga nem vót! De hát a város! A „ki vagyok, én vagyok“! — Józsi nem is akart menni. Mondta az anyja, hogy igen sírt, mikor a bútort vitték el ... Hát mongyátok, nem jobb lett vóna nekik itt?! Innét még a hukóba is közelebb bejárni, mint Kassárúl — mondja megint J. bácsi: — Nem tudom, mi lesz azzal a szegény Jolánnal. A másik fia tanul. Mérnök vagy mi lesz belőle — hát az se gyün már ide vissza! így meg oszt abban az üres házban egyedül meg lehet bolondulni — osztja a_ véleményét most már B. is. — Pedig még élt az apjuk, mennyit tett ezért a faluért — szól közbe a kocsmáros. — Neki köszönhetjük, hogy van hangszórónk meg neonfé nyünk, meg hogy nem sáros az út... — Hát azok a szép hársfák az út két oldalán — tesz nyomatékot rá B., miután nagyot nyel a sörből. 2. 86 éves nagyapámmal nézem a televíziót. Mérgelődöm magamban, hogy milyen „se füle, se farka“ rajzfilmet vetítenek esti meseként. Szeretném megkérdezni nagyapámat, hogy neki tetszik-e, de látom, hogy éppen dohánnyal tömi a pipáját, és nem is figyeli a mesét. Hirtelen más valami jut az eszembe: — Nagyapám! Mit jelent magának ez a falu? — kérdezem tőle. Lassan emeli fel a fejét. Válaszolni akar, de a pipát szorító keze megáll a levegőben, és az ajkát csak értelmetlen motyogás hagyja el. Szemöldöke sarkában idegesen rángatóznak a ráncok. Tekintete szúrós és furcsa. Ekkor értem meg, neki még nem volt oka arra, hogy ilyeneket kérdezzen magától. Másra akarom terelni a szót, de megelőz: — No, mi van?! Elfogyott a városban a kaja?! Megnézzük az anyóst?! B. elpirul. Lehajtott fejjel, szótlanul megy tovább. Vajon mire gondolhat? 4. K. J. 23 éves autószerelő. Olyan ti pus, aki a társaság fénypontja szeret lenni. A lányok szerint ö az, aki a leghamarabb lépést tart a városi divattal. Neki volt például elsőként hosszú haja a faluban. Most is olasz farmert hord, és a legújabb divat szerint kalapot visel. — Hogy ne szédítselek, megmon- dopi őszintén, eddig még tényleg nem gondolkodtam azon, hogy idővel hol telepedek majd le. Most még élni akarok! Az az igazság, hogy egyelőre jó így is. Tudod, olyan a melóm, hogy nem szenvedek dohányhiányban. Meg van egy krajzle- rom is. Tudod, finom kocsi, erős motor! No és hát a hétvégeken belevágódok — elugrok egy két faluba —, összeszedek néhány csajt, haverokat — és irány Kassa. A bárokban már ismernek. Persze, a mi falunkból még egy csaj sem volt velem. Igaz, itt nincsenek is csajok. Ezek inkább mimózák. Az anyjuk úgy félti őket, mint koldus a garasát! Tudod, ha úgy vesszük — eléggé unalmas, szűk kis kégli ez a mi falunk. — És ki tehet erről, talán a nyugdíjasok? — kérdem tőle kötekedve. K. J. végigmér. Hátat fordít, és beül a kocsiba, de az ablakon még kiszól: — Nem szeretem az okoskodást. Már látom, te is olyan vagy, mint az öregek. Azt hiszed, hogy mi vagyunk a tökfejek! Hát nem! — kiáltja erősen, és a nyomaték kedvéért úgy indul el, hogy megnyikordulnak a gumiabroncsok. 5. V. L. efsz-elnök mondja: — Szövetkezetünkben még nem okoz gondot az utánpótlás. Ha viszont azt vizsgáljuk, hogy milyen a fiatalok viszonya a munkához — több felismerésre is juthatunk. Gazdaságunkban például leginkább a 28—38 évesekre lehet építeni, akiknek a szülei szövetkezetalapítók voltak. Ezek a fiatalok még tapasztalhatták, hogy a szüleik honnan in dúltak és láthatták, hogy mire vitték. Ezért ezeknek a fiataloknak még nem volt nehéz a pályaválasztás. Ök a földre, a falura szavaztak — és szerintem nem is bánták meg. Már csaknem valamennyien autótulajdono sok és házat építettek. Ami pedig a mai falusi fiatalokat illeti, sokukra leginkább a könnyelműség és a határozatlanság a jellemző. Sok példát tudnék felsorakoztatni, de hadd említsem a legutóbbit. Nem is olyan régen két lány jött a szövetkezetünkbe, akiket mi küldtünk tanulni a Vinickei Szaktanintézetbe. Mielőtt munkába álltak volna, megnéztem, milyen tantárgyakból tettek vizsgát, és rákér deztem néhány témára. Nagyon meglepett, milyen keveset tudnak. Ennek ellenére olyan szándékkal bíztuk őket kertészetünk vezetőjére, hogy neveljen belőlük csoportvezetőket., Sajnos, ez nem sikerült. Ők semmiért sem akartak felelősséget vállalni, de a kapát sem fogták volna meg. Terveztük, hogy kibövítjük fóliaházas zöldségtermesztésünket. Mondtuk a két lánynak, hogy adunk nekik egy hektárnyi földterületet és munkaerőt is, amennyit igényelnek — mutassák meg, mire képesek. Erre azt mondták, hogy engedjük el őket a „véesz- zsébe zseriavnyicskának“, mert itt csak unatkozni lehet, semmi érdé kesség nincs. Próbáltuk őket marasztalni, magyaráztuk, hogy nem ezért taníttattuk őket — de nem használt. Visszafizették szövetkezetünknek a rájuk fordított 15—15 ezer koronát és elmentek. Hogy megbánták-e, vagy sem, azt már nem tudom. Egy azonban bizonyos: az autóbuszban, a vonatban, a gyárban naponta sok emberrel találkozhatnak, ismerkedhetnek. Lehet, hogy itt éppen ezt hiá- qyolták. 6. Zs. E. matematika—fizika szakos tanárnő. A végzettségét bizonyító okiraton még alig száradt meg a tinta. Pedagógiai tevékenységét nagy reményekkel, szép tervekkel kezdte el — Kassán. — Az unokatestvéreméknél laktam albérletben. Pénzt nem akartak el venni tőlem. Nem volt ott rossz, de bántotta az önérzetemet, hogy az albérletért pénz helyett inkább anyám fizetségét: a zsírt, zöldséget stb. fogadják el. Egy rosszabb helyre, egy idegen asszonyhoz költöztem inkább. Hogy városi vagy falusi vagyok-e, azt nem is tudom eldönteni. Az igazsághoz talán az áll legközelebb, hogy egyik sem. A falu számomra a hétvégi megnyugvást jelenti. Ilyenkor elbeszélgetek anyámmal az egész héten történtekről, megfőzzük az ebédet, közben testvéreim kikérik véleményemet az őket érintő kérdésekről — és ennyi az egész. Hétfőn már vár az iskola, ahol annyi elfoglaltságom van, hogy a szórakozáshoz, a kikapcsolódáshoz este már nincs is kedvem. Hívtak például, hogy legyek tagja a kassai Szép Szó Ifjúsági Színpadnak. Nem mertem elvállalni, mert féltem, hogy időszűke miatt nem tudok majd eleget tenni az elvárásoknak. Érzem, és már-már biztos vagyok benne, hogy nem jó ez így. Változtatni kellene, csak azt nem tudom még, hogyan. 7.H. T. gimnáziumot végzett, majd számítástechnikát tanult. Kassa legnagyobb számítástechnikai központjában dolgozik — operátorként. Az apja a nyugdíjkorhatár eléréséig tehéngondozó volt a szövetkezetben. Az anyja még fhost is minden reggel fél négykor kel, hogy a többi asszonynyal idejében elindulhasson a szövetkezet tehénfarmjára, ahol a feketetarka tehenek meleg, habos, fehér tejét feji. — 15 éves koromban kerültem el a szülői háztól — mondja H. T. — Tanulmányaim során albérletben laktam. Szüleim pénzéből éltem. Később — mikor dolgozni kezdtem —' az egyik kolléganőm nagyon megtetszett nekem. Valószínűleg én is imponálhattam neki, mert rövid időn belül összeházasodtunk. Eleinte feleségem garzonlakásában laktunk, de mivel szüleimtől kaptam 30 ezer koronát, vettünk egy háromszobás szövetkezeti lakást. Most ezt már hárman lakjuk, mert egy fiam is született. Ma már elmondhatom, hogy meg tudok a saját lábamon állni, és városinak is érzem magamat. Falun már nem is tudnék lakni. Mondom is anyámnak, hogy ne dolgozzon már. Adják el a házat, a portát, és jöjjenek ide hozzánk! De hát ők makacsok. Nem akarják látni azt a történelmi folyamatot, hogy egyszer úgyis megszűnnek a kis falucskák, utána pedig a nagyobbak is. Az emberek végül is városokban, nagy közösségekben fognak élni, ahol kulturális igényeiket, szórakozási igényeiket, sportigényeiket és még mit tudom milyen igényeiket tetszés szerint kielégíthetik majd! H. T. egyre jobban belemelegszik. A kezével is gesztikulál. Egyre nyomatékosabban, meggyőzőbben próbál magyarázni. Leforrázva állok előtte. Arra gondolok, vajon tényleg megvalósulhat-e ez a jóslat, vagy csak balga illúzió. — Nem! A falu nem szűnhet meg, esetleg csak az ilyen életforma — mondom a szeme közé nézve. H. T. feláll az asztaltól és szótlanul az ablakhoz sétál. A tizenkettedik emeletről nézi a várost. SZÁSZAK GYÖRGY — Itt fogok meghalni, meg hát itt is születtem! Apám is! Ilyeneket kérdezni.., 3. 1977. II. 27. A.-ból tizenöt— évvel ezelőtt reggelente csak két autóbusz ment Kassa felé. Most megy negyed ötkor, negyed hatkor, fél hétkor, hétkor, há romnegyed nyolckor és kilenckor. Mind a hat megtelik utasokkal. A Kelet-szlovákiai Vasmű és az ipari üzemek kapui reggelente a vidékiek ezrei előtt nyílnak ki. A műszak után aztán ismét felbúgnak az autóbuszok. Szüleikhez, hitveseikhez, gyermekeikhez térnek vissza az ingázók. Köztük olykor-olykor jönnek a városba költözött falusiak is. A negyed négyes autóbuszból tizenöten szállnak ki. Sietve mennek egymás után a latyakos úton. Józsi felesége, B. a szabálytalan sor végén halad. Lassan megy. Nézi a házakat, benéz az udvarokba. Figyeli, mi változott meg azóta, mióta Kassára költöztek. A malom előtt „jó na- pot!-ot“ köszön az istállóba igyekvő T.-nek. Az visszafordul. Köszönni ép penséggel nem köszön, de keresetlen szavakat talál: \ Okét még csak a játék érdekli (CSTK felvétele)
