Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-02-20 / 8. szám

! MOH OR 1 A nő akkor elégedett ön­magával, ha tíz évvel fia- talabbnak látszik a lányá­nál. 1 1 OSCAR WILDE Az ingatlanügynök egy házat mutat az ifjú párnak. — A következőképpen járunk el: önök megmondják azt az árat, amelyet fizetni hajlandók ezért a házért, aztán valamennyien kedvünkre kikacagjuk magunkat — majd végül hozzáfogunk a komoly tárgyaláshoz. O A híres filmcsillag felháborodottan meséli: — Ezek az elviselhetetlen újságírók állandóan túloz­nak. Annak a sok hazugságnak, amelyet rólam terjesz­tenek, a fele sem felel meg a valóságnak! ® A zenekritikus interjút készít egy híres virtuóz­zal. — Ön tizennyolc éves koráig csak hegedült, az­után pedig ezt a hangszert teljesen váratlanul a pianinóval cserélte fel. Miért? — Kedves barátom — válaszol a maestro —, sike­rült önnek valaha is egy söröspoharat a hegedűjére tennie? Két letartóztatott bűnöző beszélget: — Te hiszel a jogi tévedésekben? — Persze. Engem már háromszor felmentettek! SZÖVEG NÉLKÜL Miroslav Slejüka rajza Karel Smrkovsky rajza SZÖVEG NÉLKÜL Egy ügyvéd bírósági védőbe­szédéből: — Bíró úr, ha valakit tizen­nyolcszor ítéltek el, az már nem bűnöző. — Hát mi? — Gyűjtő! csolja a háziasszony a szoba­lánynak. — Igaz is, még valamit ne felejtsen el: hívja ki a tűz­oltókat is! 0 PÁLYAVÁLASZTÁS ELŐTT — Na, gyerekek, hát akkor ki szeretne közületek víz­vezeték-szerelő lenni? . .. Kesztyűs Ferenc rajza Nagyon megkönnyíti a választást, ha minden egy­forma. PARADE O A hollywoodi filmcsillag ele­gáns villájában tűz tör ki. — Gyorsan hívja ki a tele- \ vízió, a rádió tudósítóit és az újságok riportereit — paran­Signor Moncelli, a javíthatat­lan korhely, amikor reggeltájt hazaért, kihallgatta felesége kö­vetkező telefonbeszélgetését: — Fegyverkereskedés? Küld­jenek, kérem egy 6,35-ös kali­berű revolvert. Milyen névre? özvegy Moncelliné! © —- Lucy, kicsikém, szaladj el a mészároshoz, és nézd meg, hogy disznócsülke van-e? Félóra múlva visszatér a kis­lány. — Nos, mi újság? — kérdi az anyja. — Hiába, vártam, sokáig vár­tam, de a mészáros bácsi nem vetette le a cipőjét, megkérni pedig restelltem ... Ha az ember előbb talál­ja meg a szemüvegét, mi­előtt elfelejtené, hogy mit keres, akkor még nincs szklerózisa. PRZEKRÖJ 1977. II. 20. 19 T essék? Igen. Olvastam. Tessék? Hogy hogy tet­szett? Ó, nagyon! Hogy mit szólok hozzá? Hát hiszen mondom . . . mondom, hogy tetszett. Mit mondjak? Igazad van. Csakugyan, azt is lehet monda­ni, hogy a maga nemében egyike a legjobbaknak. Sőt, talán a legkülönb. A maga nemében. Igazad van. A maga nemében. Hogy megfigyeltem-e? Mit? Hogy mennyire emlékeztet? Igazad van, csakugyan emlékeztet rá. Az pedig nagy író volt. Az is igaz. Ott, a közepe felé. Igen, a közepe felé én is észrevettem, határozottan fejlődik. Hogy izé ... Hogy mondod? Hogy azt a dolgot jelképesen is lehet érteni? Nem, ezt nem vettem észre, bevallom. Biztos, hogy úgy van, ha te mondod, hiszen te olyan lel­kesen foglalkozol ezzel a csakugyan jeles és komoly fiatalemberrel. De hát elkerülte a figyelmemet. Hogy olvassam el még egyszer, akkor majd én is észreve- szem? Jó, majd elolvasom még egyszer. Igazán meg­ígérem, hogy elolvasom még egyszer. Mit mondasz? Nem értelek. Ugyan, kérlek, de fur­csa vagy! Hát mire esküdjem, hogy tetszett? Lany­hán mondom! Hogy mondjam? Talán mégiscsak az a fontos, hogy mondom. Azt hiszed, gyáva lennék bevallani, ha nem tetszik? Ne beszélj már. Csak ha­zudnék, mert hiszen nem mondhatom, hogy nem tetszik. És még ha nem is tetszene ... vagy mondjuk így, ha nem tetszett volna az első olvasásra ... most már, hogy ezekre a dolgokra figyelmeztettél, meg­magyaráztad, kifejtetted, rámutattál bizonyos érté­kekre, amik elkerülték a figyelmemet... most már aztán igazán tetszik. És ezt neked köszönhetem. Mért csodálkozol ezen? Hiszen a hozzáértésnek, a kritikának éppen ez a feladata ... hogy hozzáférhe­tővé tegye a számomra, lelkes magyarázattal, az ér­tékeket. Mi a csodának volna szükség különben mű- bírálatra? Csakhogy ... kérlek. Hiszen éppen ez az. Hogy is vagyunk ezzel a mübírálattal, kérlek? Ha előbb ka­pom meg, mielőtt a könyvet olvastam, nem megyek vele semmire, mert hiszen nem tudom, miről szól, nem értem a vonatkozásokat, nem tudom megállapf- tani, találó-e. Szóval szöveg nélküli zene, zene nélkü­li szöveg. Ha meg utóbb jutok hozzá, megtörténhetik, mint láttad, hogy osztályismétlésre utasítanak, kény­telen vagyok újra elolvasni, mert előszörre nem tud­tam eléggé élvezni, éppen a te lelkes magyarázatod hiányában. Szóval itt a baj. Az olvasót megelőző kri­tika korai a számomra, az olvasást követő pedig el­késett . .. Talán együtt kellene olvasni a kettőt, ha­csak ... Hacsak . . . hacsak meg nem ette a fene az egész dolgot így, ahogy van, regényestül, kritikástul. Nem így volt ez hajdanán, barátocskám. Mikor Doszto­jevszkij első kéziratát Turgenyev végigolvasta, éjnek idején kiugrott az ágyból, kocsiba vágta magát, fel­hajszolta az ismeretlen fiatalembert, nem azért, hogy elismerő szavakat mondjon neki, hanem hogy meg­ölelje és megcsókolja, mert nem tudott volna várni reggelig. Műbirálat, értékelés, olvasó vezetése, taní­tása! Nem megy össze ez a parti, közvetítő úr! Jobb lett volna, ha a fiatalok véletlenül találkoznak vele, egyetlen közvetítő, a pirkadat világa mellett, mely­nél megpillantották egymást. Hogy olvassam el még egyszer, akkor majd észreveszenr. Vigye el az ördög, kedves barátom, ha nekem azt attól kell észrevenni, mert te figyelmeztettél rá! Világítani csak sötétben lehet, ahhoz pedig, hogy a napot észrevegyem az égen, fölösleges gyufát gyújtani. Azt mondod, figyel­jek oda. Mi az, talán szú perceg a szemöldökfában? Mert a mennydörgésre úgyis oda fogok figyelni, ha nem is löksz oldalba. Odafigyelek, nem azért, mert te akarod, de még csak nem is azért, mert én aka­rom — odafigyelek, akár akarom, akár nem, mert ő akarja, a haragvó és vidám mennykőcsapás, mi­kor átrobban egyik felhőből a másikba, vagy ha úgy tartja kedve, a felhőn keresztül belém, rajtam ke­resztül beléd! Nem akartam én Raszkolnyikovot el­olvasni, bátyuskáin, eszem ágába se volt, nem szí­vesen figyeltem oda, jobb szerettem volna bedugni a fülem, elbújni, elszaladni — ugyan ki parancsolta nekem, hogy két hétig leverten és szorongva, félel­mektől borzongva járkáljak a napvilágon, mintha ijesztő álom kísérletei közt suhannék, riadtan kap­kodó fejjel? Nem akartam, de muszájt, nálam hatal­masabb erő körletébe kerültem, ezt az erőt, ezt a gravitációt, nincs az a műbirálat, nincs az a hoz­záértés, ami fokozni tudja, nincs az a gáncs, nin^s az a kicsinylés, ami csökkenthetné. A gondolkodó számára két pólusa van a világnak: önmaga és a tárgy, amit szemügyre vesz. A tanító egy harmadikat vesz be a részvénytársaságba: azt, aki nem látta a tárgyat; tőle fogja megtudni, hogy milyen: a tanítványt. De a költő egyedül jár, megvolt nélküled és nélkülem, az ő kiáltása volt előbb, a te füled aztán lett csak, hogy meghalljad, azért lettél okos, hogy megértsed. Előbb volt a szív, aztán lett az ész, hogy a szívdobogást felfogja. Mi az, mi az — mi az, hogy szóval és nahát, szó­val mégse tartozik! Dehogyisnem! Nagyon is tarto­zik. Mi az, hogy pedig? Nem pedig, hanem azért. Igenis nagyon jó, nagyon finom, nagyon igaz, nagyon helyes! Nagy tehetség, igenis, én mondom, akkora tehetség, hogy ... hogy ... sokkal kisebb zseniket láttam már az életemben. Csak hát kérlek, úgy áll a dolog, hogy voltak izé .. volt egypár könyv ... amit máskor olvastam ... rögtön láttam ... hogy nem jó... nem helyes ... téves ... elhibázott... de közben azt éreztem szüntelenül, hogy a költészet, az irodalom valami szörnyű nagy dolog ... nagyobb dolog tudo­mánynál, politikánál, talán az egész életnél fonto­sabb ... ennél meg ... folyton helyeseltem, bólogat­tam ... megállapítottam magam is, hogy ez a könyv nagyon jó, nagyon fontos, nagyon értékes... valódi irodalom, de közben az motoszkált bennem, hogy az irodalom nem is olyan fontos, értékes és nagy do­log, mint amilyennek gondoltam ... Ezért nem olvasom el még egyszer. KARINTHY FRIGYES

Next

/
Oldalképek
Tartalom