Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-20 / 8. szám
VISSZAPILLANTÓ TÜKÖRBEN — Nem gyerekfejjel kerültem először bíróság elé. Röviddel azután, hogy leszereltem. A katonaságtól jó véleményt küldtek utánam, beismerő vallomást tettem, mindez enyhítő körülménynek számított. Nyolc hónapot kaptam, feltétel nélkül. Jogtalan gépkocsihasználat, munkakerülés, élőskö- dés... ez volt a vádiratban. 9 • © Cigarettára gyújt. A kis, vidéki presszó lassan megtelik vendégekkel. Körüljáratja tekintetét az asztalokon, odabólint ismerőseinek, halkabbra fogja a szót: — Bűntársam két hónappal később szabadult. Én már akkor eltökéltem magamban, hogy megszakítok vele minden kapcsolatot. Munkát, új barátokat keresek, valami szakmát tanulok, hiszen még nem késő, ezt forgattam a fejemben. Napok hosszat a hirdetéseket bújtam, végigjártam a közeli munkahelyeket. Valahogy nehezen ment, éreztem, kelletlenül fogadnak. Biztattak, biztatgattak, kedvemre való hely csak nem akadt. Egyszer aztán, egészen véletlenül; belebotlottam Csörgőbe. Vadonatúj bőrkabátban feszített. — Szia, Béres, hát te hol a fenében császkálsz? Nem kocsikázunk egyet? — Nem kocsikázunk többet, Csörgő, elég volt. Munkát keresek, valami rendesebb helyet — mondtam. — Neked megártott a rabkoszt! A végén még élmunkás leszel — gúnyolódott Csörgő. Beráncigált a legközelebbi kocsmába. Sört rendelt, és újra- kezdte: — Hát ide süss, apafej, most akarsz lelépni, amikor már túljutottál a tűzkeresztségen? Kész röhej. Munkát keres télvíz idején! Megáll az ész. — Mondd csak a magadét, gondoltam. Engem ugyan nem rántasz be többet. Szakmát tanulok, ha mindjárt beleszakadok, akkor is. Becsületes, kedvemre való szakmát. 0 • © Kis, kék fedelű naptárt húz elő a zsebéből. Lapozgat, keresgél benne. Az egyik lapra rábök az ujjával. — Mégis jól emlékeztem. Január tizenötödikén futottam össze Csörgővel Azt mondta, találkozzunk két nap múlva, majd csak kitalálunk valami okosat. Nem akartam kereken visszautasítani, megígértem, hogy elmegyek. Ha kijön a lépés, itt leszek, így mondtam neki. Nem tudom, mi ütött belém, igaz, egy kicsit el is voltam kenődve, elmentem. Grogot ittunk. Egyiket a másik után. Nem ártana valami gésákat szerezni, javasolta Csörgő. Se pénzem, se rendes ruhám, előbb szerezzünk munkát, aztán jöhetnek a gésák. Ekkor még mindig ezt, hajtogattam. Csörgő rendelt és leintett. — Munkát, szakmát, munkát... darálsz, akár a verkli. Mintha csak munkából lehetne megélni. Akkor már inkább a tüdőbajt!... — ezt mondta Csörgő. — Másnap egy víkendházban ébredtem. Szédültem, felfordult a gyomrom. Kint erősen havazott, az ablakokat is befútta a hő. Csörgő valami pádon aludf, feje búbjáig egy hálózsákba bújva. Rázni kezdtem. Hol vagyunk, Csörgő? Hogy kerültünk ide, Csörgő, hallod? — Mit hülyülsz megint? — mordult rám. — Nem hülyülök. Hogyan kerültünk ide, kié ez az izé? — Átmenetileg a miénk — röhögött Csörgő. — Klassz hely. Kapcsold be a villanymelegítőt. — Kapcsolom a fenét. Kopjunk le, amíg nem késő. — Ha nem vigyázol, Béreském, megint kitör rajtad a roham. Munkát, kenyeret! . .. Éljen május elseje, a dolgozók ünnepe! Tudod mit, igyál egy korty pálinkát. Helyrehoz talán. Löty- tyints belém is, a fiaskót, úgy látszik, kint hagytam a kocsiban. — Kocsiban? Milyen kocsiban? — No ne, Béreském, elég volt, ne játszd a mulyát, rosszul áll neked. A mi kocsinkban. Átmenetileg a mi kocsinkban. Abban a mi kocsinkban, amelyiknek tegnap éjféltájt olyan mesterien kikoppintottad a hátsó szellőzőablakát. Nagy voltál öregem, nagy, ha én mondom. O • © Elgondolkodik. Szavát veszti, mintha nem tudná folytatni történetét. Tekintete tétován repdes asztalról asztalra. A pincért szólítja, kávét, szódát rendel. — Ezt most én fizetem! — jelenti ki határozottan. Zsebéből újabb cigarettát kotor elő. — A Zsiguli valóban ott állt a ví kendház előtt. Szinte teljesen belepte a hó. Kissé megnyugodtam. Hátha megússzuk, a keréknyomokat is elsöpörte a hóvihar. A rumosüveg a hátsó ülésen feküdt. Felbontatlanul. Körülkémleltem. Mindenütt csend. Amikor bementem, Csörgő már a villanykályha mellett kuporgott. Tűnjünk Csörgő, mondtam. Igyuk meg a rumot és tűnjünk. Enni is kellene valamit. — Kaját találsz a táskában. Téliszalámi, liptói túró. Megfelel? — Csörgő kifogyhatatlan volt az ötletekből. A Zsiguliból kiszerelte a rádiót. Zenét hallgattunk. A harmadik, negyedik pohár után Csörgő felcihelő- dött. — Felcsípek valami gésákat. — Nyughass! Megvárjuk az estét, és olajra lépünk. — Csillapodj öregem. Ismerem a terepet. Feltankolok egy kis piát is. — Hiába marasztaltam. Elment. Hozzáláttam a rumhoz. Közben a szoba is jól bemelegedett, elbóbiskoltam. Sötétedni kezdett, mire Csörgő megérkezett. Hozott gésákat is, bort is. Most már résen voltam, vigyáztam, nehogy megint elázzak. Ismét ránk virradt, nem aludtunk egy mákszemnyit sem. Minden jő, ha a vége jó! Indulás!... mondtam kedélyeskedve. Hölgyeim, parancsoljanak beszállni. Amikor kijutottunk a műútra, lerobbantottam a kocsit. Néhány percig próbálgattam az indítást, kiszálltam, felnyitottam a motorházat, babrálgattam a gyertyákat. Csörgő már tudta, mire megy a játék. — Nincs messze az állomás. Majd telefonálunk, és bevontatjuk a kocsit. — Elindultunk gyalog. Az állomáson aztán a lányokat is leráztuk. Tulajdonképpen ekkor tudtam meg, merre járunk. © • © Vacsoraidő is elmúlt. A presszó, mint a kis, vidéki presszók általában, korán zárt. — Maradhatnak még, amíg elszámolunk. Bennünket ugyan nem zavarnak — marasztalt kedvesen a pincér. Maradtunk. — így húztuk tavaszig. Csörgő lelkesedett. — Na látod, pupák. Cselesen kell a dolgokat csinálni. Semmi vész! Te meg mindig a zsarukkal jössz! Mit tehetnek? Kaptunk munkát? Nem kaptunk. Kerestünk munkát? Kerestünk. Elvégre nem görnyedhetünk hétrét az alázattól egy kis melóért! — Valahogy megéreztem, hogy egyszer összecsapnak fejünk felett a hullámok. Mondtam Csörgőnek, legalább alkalmi munkát vállaljunk. Legalább pecsét legyen a személyazonosságiban. Végtére ráállt. Tehervagonokat raktunk ki. Mindenféle árut, ami jött. Akkoriban nehéz volt cementhez jutni. Csörgő nem mulasztotta el a lehetőséget. Egyre bátrabbak lettünk. A nyarat már vizsgálati fogságban töltöttem. Többrendbeli betörés, lopás, élőskö- dés, munkakerülés ... A visszaeső bűnözőre más szemmel néz a bíróság is. Két év szigorítottat kaptam. © • © Két esztendő hosszú idő. Vajon elég hosszú-e, hogy az ember felépítse új életét. Elegendő-e, hogy a múlt nyomasztó emlékei megfakuljanak? — Nehéz munkára kértem magam. Olyan helyre, ahol jól lehet keresni. Legyen pénzem, ha szabadulok. Leszoktam a dohányzásról. Faltam a könyveket, mindent, amit a kezembe adtak. Sietve ettem, sietve dolgoztam, sietve mosakodtam, sietve olvastam, hogy siettessem az időt. Egyetlen percet sem töltöttem tétlenül. Három hónappal korábban engedtek haza. Mindössze néhány órát töltöttem otthon. Becsomagoltam, elbúcsúztam anyámtól, és váltottam egy vonatjegyet. Ide, az ország másik végére. — Nem válogattam a munkában. Elfogadtam, amit felkínáltak. Dolgoztam három ember helyett. A munkás- szállóban megismerkedtem Józsi bácsival. Egyszer azt mondta: — Nem tetszel nekem, te gyerek. Valamit hordasz magadban. — Elengedtem a fülem mellett, amit Józsi bácsi mondott. Pár nap múlva meghívott sörre. Nagyon jól esett a meghívás. Láttam, hogy a többiek kerülnek. A munkámat megbecsülik, nem kötnek belém, de aztán egy lépéssel se tovább. Talán ezt vett© észre Józsi bácsi. Elmondtam neki mindent, ahogy volt. Hallgatott az öreg, azóta is hallgat, nem említi a dolgot. Hetek, hónapok teltek el, minden ment a maga megszokott rendjén. Dolgoztam, pihentem, olvastam, el-eljárogattam meccsre, moziba. Egyedül. Egyszer aztán hívatott a mester. Nem tudtam mire vélni, nem szoktak engem hívatni. Kicsit meg is szeppentem. Nahát, azt kérdezte a mester, nem lenne-e kedvem a hegesztéshez? összeszorult a torkom, pedig nem vagyok érzelgős gyerek. Hirtelen nem is tudom, mit válaszoltam. Elvégeztem egy tanfolyamot, aztán egy másikat. Végre lett szakmám. Úgy éreztem, hogy szinte napról napra változik körülöttem a világ. Minden. Egy éven belül két fizetési osztállyal kerültem feljebb. Józsi bácsi megtanított sakkozni. Esténként játszottunk egykét partit, utána elmentünk egy pohár italra. Egyszer az ünnepekre meghívott hozzájuk, a falujába. Ott, ismerkedtem meg Évával. Szegről-végről rokona Józsi bácsinak. Ősszel egybekeltünk. ® • ® Későre jár. A kisváros ut,cái elnéptelenedtek. Szótlanul ballagtunk a munkásszálló felé. Az emlékezet visz- szapillantó tükrét homály futja be. Felpillant az égre: — Udvara van a holdnak, hidegre fordul aZ idő — jegyzi meg. — Józsi bácsi is ebből tudja. Pár perccel később barátságosan nyújtja a kezét. BALOGH P. IMRE Látogatás egy háromgyermekes családnál 1977. II. 20. 9 B Barátságtalan január végi idő, köddel, szemerkélő esővel, sárral. A nyirkos hideg beveszi magát az ember csontjaiba is. Selice (Sókszelőce) utcáit járjuk, siető emberekkel találkozunk. Látszik rajtuk, hogy igyekeznek minél előbb fedél alá kerülni. Mi is sietünk. Űticé- lunk az efsz irodaházának szomszédságában épült szövetkezeti lakóház. Lovász Károlyékhoz csengetünk be. Kellemes meleg, tisztaság, nyugalmas, meghitt légkör vesz bennünket körül. A családfő fogad, ebédszünet alatt ugrott haza a munkahelyéről. Amikor idegenek érkeznek egy családhoz, legtöbbször a lakást. a berendezést szokták mindenekelőtt megmutatni nekik. Az . ő lakásuk is nagy gonddal és szépen van berendezve, de az apa a, gyerekek szobájába vezet bennünket, ahol két szőke apróság alúszsza ebéd utáni álmát békésen szuszogva, ök a legnagyobb büszkesége: a másfél éves Ad- rianna, a hároméves Karcsi és a legnagyobb fiú, Norbert, aki már ötéves és óvodába jár. — Lenke néni — szól a gyerekekre vigyázó rokonhoz —, ha a feleségem hazajön, szóljon neki, hogy hozza haza az óvodából Norbikét, hadd lássák őt is a vendégek. Egy félórai kellemes beszélgetés után a családfő — aki egyébként a helybeli efsz traktorosa — elbúcsúzik tőlünk, vissza kell mennie a munkába. De perceken belül megérkezik az édesanya, törékeny, szőke fiatalasszony. Salában (Vág- sellyén) járt, ahol halaszthatatlan hivatalos ügyet intézett. Kicsit meglepődik, hogy icíege- neket talál a lakásban, de egy pillanatra sem tűnik el a barátságos mosoly arcáról. Lenke nénitől a gyerekek felől érdeklődik, majd hozzánk fordulva megjegyzi, milyen segítség egy ilyen alkalmi felvigyázó a háznál, mert bizony a három kicsi nevelése nagy lekötöttséggel jár, nehezen tudna mozdulni tőlük. Lenke néni pedig mindig készséggel vállalkozik a kisegítésre, olyan mint a családtag. — A kötöttségen kívül milyen gondot vagy lemondást jelent a három kisgyermek nevelése? — kérdezzük az édesanyától. —> Nem jár különösebb lemondással. Az itthon töltött estékért részben kárpótol a tele vízió. Az igaz, hogy ilyen rossz időben az ember napközben nem szívesen mozdul ki a gyér mekekkel, de azért nincs ege szén magára hagyatva, mert hol egy szomszéd, hol egy rokon vagy jó ismerős csönget be, és áll meg egy szóra. A kora esti órák, amikor már együtt van a család, azok a legszebbek. Megbeszéljük a nap eseményeit, foglalkozunk a gyerekekkel. A férjem nagyon jó apa, kívánni se lehetne jobbat. Egyszer bizonyára példaképe lesz a gyerekeknek. Emlékszünk még rá, hogy a hatvanas évek közepén és vége felé milyen alacsony volt a népszaporulat. Szinte kezdett divatba jönni az egyke. Ennek több oka volt. Egyrészt anyagi lemondással járt a több gyermek nevelése, másrészt a közvélemény részéről is mintha több megbecsülés, nagyobb elismerés jutott_volna annak, aki autó, víkendház tulajdonosa, mint annak, aki három-négy gyermekről goúdoskodik. ■ Miközben ezekről a dolgokról beszélgetünk, Edit asszony elmondja, hogy mindhárom gyermeke azután született, hogy 1971-ben érvénybe léptek a gyermekes családokat segítő szociális intézkedések. Első fiuk születése óta állandóan gyermekgondozási szabadságon van, s ez azt jelenti, hogy egy ideig -nyolcszáz, most pedig öt száz korona segélyt hoz havon ta a postás. Ez önmagában nem túl sok, de a családi pótlék összegével, ami három gyermek után 880 korona, már majdnem kitesz egy fizetést. Mielőtt a Lovász családot meglátogattuk volna, jártunk a helyi nemzeti bizottságon, ahol Rampasek Borbála anyakönyvvezető szavak helyett számadatokkal bizonyította, hogy a falu népszaporulatára kedvezően hatott a kétéves gyermekgondozási szabadság bevezetése, az, hogy a szülési segélyt 2000 koronára emelték. 1970-ben csak 37 gyermek született a faluban, 1975-ben pedig már 61. Lovász Károlyékat nem az anyagi kedvezmények ösztönözték három gyermek felnevelésére. Amikor megkérdeztük az anyát, vállalták volna-e akkor is, ha semmiféle előnynyel nem jár, ő határozott igennel válaszolt, de megjegyezte, hogy a család számára nagy segítséget jelent a társadalomtól kapott anyagi támogatás. KOVÁCS ELVIRA Lovászék büszkesége: Adrianna, Karcsi és Norbi (A szerző felvétele)
