Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-13 / 7. szám
Az idegen férfi felhajtotta a köpenye gallérját és fürgén körülnézett. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sem követi, átsietett az utca másik oldalára és elindult a kutatóintézet szürke épülete felé. Nagyon nyugtalan lett, de uralkodott magán. A helyzet meglehetősen bonyolult volt. Az egyetlen, utolsó lehetőség állt előtte. Vagy-vagy! Mást nem választhatott. Hiába, ilyen az élet: néha egyetlen találkozástól függ az ember jövője. Az idegen már vagy - századszor elismételte a jelszót és a választ. — Ilyen esetekben a legkisebb figyelmetlenség is bajt szülhet. Akkor pedig mindennek vége! Tehát: Igor Nyikanorovics Gorjacskin, a kutatóintézet igazgatóhelyettese. Ez már valóban menő fej, ami igaz, az igaz... — Idegesen cigarettára gyújtott és a pisztolyt áttette a másik zsebébe. Előre! A hosszú folyosón megkereste az igazgatóhelyettes szobáját és bekopogott. Az íróasztalnál egy férfi ült, szemüveg nélkül. — Igor Nyikanorovics? — kérdezte recsegő hangon a látogató. — Igen. Parancsoljon. — Jó napot, Igor Nyikanorovics. Darja Ivanovna Juzihina üdvözletét küldi önnek. És azt kérdezi, meggyógyult-e már a mája? Gorjacskin remegő kézzel illesztette a szemére a szemüvegét. — Nem, vérhast kaptam — súgta és az ajtóra sandított. — Kérem, beszéljen halkabban, még meghallja valaki! Ügy látszik, a mieink már rég nem háborgattak, és kezdesz félni az efféle találkozásoktól — gondolta az idegen. Közben Igor Nyikanorovics már felocsúdott első meglepetéséből és figyelmesen végigmérte látogatóját. — Ki lett a labdarúgás Európa-bajnoka? — kérdezte, mert most rajta volt a sor. — A Dinamó — hangzott a válasz. Éddig minden stimmelt. Már csak a legfontosabb volt hátra. Az idegen óvatosan felfejtette a zakója bélését, egv félbe vágott fényképet húzott ki alóla és odaillesztette a fénykép másik feléhez, amely Gorjacskinnál volt. Egyezett. A két férfi megkönnyebbülten ölelkezett össze. — Hogy megemberesedtél, édes egy fiam! Micsoda legény lett belőled! Nemhiába vagy az unokaöcsém. Mintha csak az apádat látnám legénykorában! Emlékszem rá, amikor még olyan kicsi voltál, hogy alig látszottál ki a földből. Hej, rég volt, tán igaz sem volt. Nos, ne haragudj, Kolja öcsém, hogy ilyen próbának vetettelek alá. A múltkor ugyanis kész bolondokháza volt itt nálunk. Képzeld, valahogy becsempészte magát ide az intézetbe egy vadidegen, egyáltalán nem rokon... Jó helyet kapott, alig tudtunk tőle később megszabadulni. Ezért határoztuk el, hogy tökéletesítjük és megszigorítjuk az ellenőrzést. Kolja az ablakmélyedéshez támaszkodott és elővette a pisztolyt. — Ezt, neked hoztam, bácsikám, ajándékba. Ügyes dolog. Nem gázzal működik ugyan, csak benzinnel, de így is remek öngyújtó. Mindketten rágyújtottak. — Akkor hát, Kolja. hétfőn belépsz, mint főmérnök. Ilyen jó helyet nemigen találsz másutt. A rokonsággal pedig addig is közöld, hogy megváltoztatjuk a jelszót. Hiába — fő a biztonság! SÁGI TÖTH TIBOR fordítása Andrej Bursa Századunk lengyel irodalmának vannak alakjai, akiknek életműve — korai haláluk miatt — torzó maradt, de a mű vonalainak irányából, a formákból, az anyag minőségéből és fényéből kiérezhető a teljesség. Ezen írók egyike A. Bursa is, aki 1957-ben huszonöt éves korában hunyt el tragikus körülmények között. Nehéz feladata volt Bursának, hiszen 1955—56 fordulóján egy alapvetően új művészeteszményt, líra- és prózamodellt kellett megteremtenie. Ebben az értelemben a lengyel középnemzedék — Rózewicz, Herbert, Szymborska, Grochowiak, Tadeusz Nowak — tagjai közé tartozik. BARÁTSÁG Egy verőfényes szeptemberi reggelen két egyetemista ment a Nagy Város széles utcáján. Felhőtlen volt az ég, s a fasor leve lei a közeli elárusítóbódé plakát színeire emlékeztettek. A diákok nagyon éhesek voltak, de egy huncut vasuk sem volt. Emellett a Nagy Város nem a szülővárosuk volt, diákszállóban laktak, melynek vezetője éppen ma reggel közölte velük, hogy a jövőben már ne számítsanak az intézményre. Arról nem is beszéltem, hogy mivel nem tellett vonatjegyre, haza se utazhattak, de ezt a kedves olvasó bizonyára magától is kitalálta. Ennek ellenére az égbolt derűjével vágtak neki az ismeretlennek. Éppen a városi klinika mellett haladtak el, s ekkor egyikük rámutatott a hatalmas üvegablakra: — Nézd, műtő. — Gondolj csak bele, milyen jó — mondta a másik —, hogy mégse mi fekszünk ott benn. Ebben a pillanatban elütötte egy autó. Este megoperálták. A szerencsétlenül járt diáknál ötven grosit ta Iáit a társa, és amikor az fölébredt a kloroformos álomból, közölte vele, hogy egy utolsó disznó, mert eldugta előle a dohányt, és hogy egy életre vége a barátságnak. Erkölcsi tanulság: Az úttesten ne beszélgessünk. • • A SZABADKŐMŰVES Kinek is jutott volna eszébe, hogy Stefan úr, a csendes, jámbor hivatalnok, szabadkőműves. De bebizonyosodott. A felröppentett hír az egész irodát bejárta, és másnap az igazgató fülébe is eljutott. Az igazgató „ugyan“ és „hünye“ közötti megrökönyödéssel fogadta az újságot, de ezt követően még órák múlva is magába roskadva ült az irodájában és ujjaival az asztallapon dobolva töprengett. A harmadik napon B. csoportvezető, egy tagbaszakadt és indulatos férfiú, hogy, hogy nem, váratlanul Stefan úrhoz fordult: — Nem tudja véletlenül, hová tűnt a körzőm meg a vonalzóm? Valahogy lábuk kelt... Stefan úr zavarba jött. Mióta az eszét tudta, abban az irodában sohasem volt körző meg vonalzó. — Nem ... nem láttam —■ mormogta és ismét papírjai fölé hajolt. Diadalmas moraj borzongott végig a szobán. Most már kétség sem férhetett hozzá. Az igazgató még aznap elhatározta, hogy kivizsgálja az ügyet. Az igazgató még csak néhány hápapja töltötte be állását, posztjába egy nemrégiben feloszlatott intézményből került, amely munkája során lélektani mód szereket alkalmazott. Elha tározta, hogy az ott elsajátított módszerrel fogja felfedni a titkot. Hívatta Stefan urat és tüstént a fönt említett módszerrel esett neki. — Nos, hát hogy s mint, Stefan úr? Stefan úr elpirult, talán valamit mormogott is, mosolyogni próbált. Mindez nem kerülte el az igazgató éber figyelmét. — Mert, tudja — folytatta az igazgató —, az élet szörnyen egyhangú. Rémí- tően egyhangú. Mit szólna hozzá, ha javasolnám: jöjjön velem színházba. Foglalt páholyom van. Stefan úr egyre kényszeredettebben mosolygott. Testével furcsa mozdulatokat tett, miközben kezét dör- zsölgette. Az igazgató már biztos volt a dolgában. — Alighanem páholyban fogja magát legotthonosabban érezni, páholyban ... ' igaz, páholyban ... — ismételgette nyomatékkal. — Igen, természetesen — bökte ki Stefan úr, és ekkor az igazgató hirtelen fölállt és kezet nyújtott. — No, egyelőre búcsúzom. fó munkát. Stefan urat röviddel ezután ismét hívatták az igazgatói irodába. Az igazgató ezúttal közölte vele, hogy több okból kifolyólag, amelyeket itt nem fogunk felsorolni, Stefan úrnak kénytelen felmondani. Amikor híre ment a Stefan úr ügyében született döntésnek, senki sem sajnálta a csendes, jámbor hivatalnokot. Az emberek nem szeretik a szabadkőműveseket. • • AZ IDÉZÉS Meghatározott időközökben városunk egy-egy férfitagja idézést kap, hogy keze fejének levágása céljából jelenjék meg a megadott helyen. A jelzett idézés alig egyetlen, negyedes kockás papí/ra, tintával írt mondatot tartalmaz. A papírlap aljáit feketés foltok láthatók, melyekről nem lehet tudni, hogy felitatott tinta-e vagy elmosódott pecsét. Az idézettek közül eddig még senki sem tudta teljes bizonyossággal megállapítani, hogy nem pecsét. A jelentkezés időpontja az idézés kézhezvétele után rendszerint húsz-harmincöt nap múlva van. A páciensek többnyire májusban kapják kézhez az idézést, így a jelentkezés időpontja a kánikulára esik. Az idézett férfi a megadott napon valamilyen ürüggyel kisurran a lakásából és ökölbe szorított jobb kezét ágyékára tapadó nadrágzsebébe dugva elindul a megadott címre. A cím a Társadalombiztosító Intézethez épült ízléstelen bérházat jelöli. A lépcsőkön gyakorta lehet itt orvosokba és műtősökbe botlani, akik így rövidítik le a sarki trafikba vezető utat. A páciens az első emelet folyosóján egy csinos kisasszonynak adja át az idézést. Még sohasem fordult elő, hogy valaki azonnal sorra került volna. A kisasszony megkéri a pácienst, hogy legyen szives két vagy három órát várni vagy jelentkezzék pár nap múlva. A bérház előtt egy sűrű, zöld park terül el. A páciensek ott várakoznak. A műtét egy fogorvosi rendelőre emlékeztető, kellemes kis helyiségben folyik le. A mennyezetre és az egyik falra hatalmas, bonyolult gépezet, tízegynéhány metsző peremű acéltárcsa és néhány lámpa van fölszerelve. A műtétet egy idős, ügyetlen orvos és egy huszonéves asszisztensnő végzi. Tulajdonképpen csak az asszisztensnő számít. Csodálatraméltó ügyességgel, villámgyorsan állítja el az éles acélkorong lecsapódása nyomán kispriccelő vért. A páciens rendszerint elájul a fájdalomtól és csak tízegynéhány óra múlva tér magához, kissé kimerültén, de megkönnyebbülten és csonka kézzel. Még sohasem fordult elő, hogy az idézettek valamelyike ne jelent volna meg. Csak egyszer történt meg, hogy egy érettségiző a jelentkezést megelőző napon otthagyta a várost és a környező erdőkben meg a mezőkön bolyongott. Mire egy kazalban rátaláltak, addigra megőrült, elmegyógyintézetbe szállították. Ma is ott van. Megmentette a kezét, de örökre megtébolyodott. KOVÁCS ISTVÁN fordítása Almási Róbert illusztrációja J
