Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-13 / 7. szám
Mesteri regény a mesteremberekről Vincent Sikula új alkotásáról ► Sikula ú] regényére hosszabb ideig várakoztunk. Nemcsak azért, mert legutolsó könyve (Povetrie) csaknem egy évtizede jelent meg, hanem azért is, mert e regényéről már régebben tudtak és beszéltek irodalmi körökben. Számos műalkotás egy-egy ötletnek, gondolatnak, hallott történetnek köszönheti megszületését, mások viszont éveken, sőt évtizedeken át vajúdnak. Vincent Sikula regénye (Majstri, Sio- vensky spisovatel, 1976) biztosan nem tartozik a hevenyészve koncipiált művek közé. Sokévi munka — az anyaggal, a tapasztalattal és a gondolattal való alkotó küzdelem eredménye. Az irodalom legsajátosabb szempontjai felől nézve nem feltétlenül elsőrendű kérdés különbséget tenni a jelenkorról és a múltról írott regények között. Nem szükségszerű, hogy a múltból merítő műalkotások kevésbé produktívak a jelenkor és művészi-társadalmi szükségletei számára, mint az aktuális tematikájú művek. Sőt — ez fordítva is lehetséges. A haladó szellemű világirodalom mesterei ehhez elegendő bizonyítékot szolgáltattak. Az elbeszélés és az elbeszélő koncepciója a döntő, az, hogyan lát a szerző és mit emel ki az idő sodrából, hogyan értelmezi és magyarázza a benne mpködő és az emberre hatást gyakorló erőket» Vincent Sikula új regénye is a harminc évvel ezelőtti szlovák falu szociális valóságát eleveníti fel (a műbeli időszelet hozzávetőlegesen az ún. szlovák állam alkonyának időszaka a fölkelés kitöréséig), és annak ellenére olyan alkotással van dolgunk, amely valamiben rendkívül időszerű, állhatatosan mai. Harminc esztendő választja el az olvasót azoktól az eseményektől, amelyeket az író élményszerűen felidéz, ugyanakkor azonban semmiképp sem adja át magát a múlt igézetének, csupán belőle indul ki, de ugyanakkor szüntelenül a jelen és a jövő nyomában jár. Egy új társadalmi mozgás kezdetét jelöli ki, arról ad hírt, hogyan születik meg nemzetünk egyszerű fiában az új szociális és történelmi tudat, hogyan lép rá a történelem új útjára. Bizonytalanok és ellentmondásosak ezek az első lépések, ám annál konzekvensebbek. Sikula Majstri (Mesteremberek) című regényének — egy nagyobb regényciklus első részének — témája a szó legtágabb értelmében a nemzetnek ez az útja, a nemzetnek és történelmének átalakulása közben lecsapódó tapasztalat rögzítése. Sikula számára ez a gondolat- komplexum a fontos, igaz, nem extenzív egészről van itt szó, hanem az extenzív totalitásról. Ám ahogyan írónktól már végtére is megszoktuk, ez a történet sem játszódik teljesen rajta kívül; a regényében elénk tárt világ természetesen nem létezhet az ő intim tapasztalatai nélkül. A kihasított terület — Nyugat-Szlovákia —, OkoliCné falu és az ott lakó Guldán ácsmester a fiaival a regényben az össznemzeti és össztársadalmi fejlődés és mozgás viszonylatában van jelen. Specifikus képe a regényben azon a kimondatlan feltételezésen alapszik, hogy az ábrázolt életvalóság valamelyik fontos jegye az egészre is átvihető. Sikula regényében megpróbálta az irodalom segítségével felfedni a sajátosan szlovák népi világszemlélet ez idáig elhanyagolt szempontjait, vagy legalábbis e világszemlélet sajátosan népi összetevőit. Magára véve e tekintetben a felfedező nem csekély terhét. Mennyi újat, varázslatosat, gyönyörűségesen sajátságosat és megismételhetetlent fedezett fel az egyszerű szlovák ember tapasztalatában, plebejusi és mesteri alkotásra képes lelkében, az egyszerű, ugyanakkor vilégjárt és sokat tapasztalt ember lelkében, humanitásában és szociális érzékenységében, tetterejében és ideológiájában. Aki tisztában akar enni Sikula regényének mélyen demokratikus jellegével, mindenekelőtt azt kell megértenie, milyen forrásokból ered és táplálkozik, meg kell értenie a néplélek elfeledett nézőpontjait, a népi képzelőerő, nyelv, taglejtés impulzusa t, minthogy e képzelőerő.mindent átformál a naga képére, és a maga e földiségében látja ez életet, a saját szemével, ablakaival, a saját szemszögéből. Vincent Sikula olyan szerző, aki mindig szilárd talajon áll. Nincsenek válságé s kilengései, a földi bizonyosságok költője <i, aki a földi igazságok és értékek egyensúlyáról énekel, a szlovák népi fizikai és szellemi környezet teljességéről, társadalmának, szolidaritásának és emberiességének értékeiről, olyannak ábrázolva ezt az emberiességet, amilyen a valóságban, szépítés és hamis romantika nélkül. Nem negatívumok nélkül, de természetes kitárulkozással a leghaladóbb történelmi mozgásnak, amely mozgósította és gyarapította életbölcsességét. Ebben a világban Sikula már régen erős gyökeret vert, megtalált benne mindent, amire nem mindennapi prózaírói tehetségének szüksége van. A Mesteremberekben ez a tehetség művészileg még teljesebben, gazdagabban és sokrétűbben kibontakozik mint eddigi alkotásaiban. A kis- és a nagyvilág népi interpretációjának kimeríthetetlen forrásaiból kiválasztotta a népi optikának azt a sajátos nézőszögét, amelynek fókusza mindenekelőtt a komikusán humoros, ironikusan parodikus oldalukról szűri át az ember, a dolgok és az események képét. Ez a látásmód jellegzetes színezetet ad a regény egész hátterének, jelentős mértékben meghatározza végkicsengését. Irodalmiasított stíluseszközeivel Sikulának sikerült művészileg meggyőző és hatásos képet adni egykori templomos kötársaságunkról, mint ahogyan a népi elbeszélő művészet, a világról való népi bölcselkedés vagy inkább spekuláció stilizálása lehetővé tette egy gazdag filozofikus, reflexív, réteg — minden erőszakoltságtól mentes — megteremtését a regényben, amely egyrészt teljesen megfelel a tapasztalat improvizált ideologizálására való népi hajlamnak, másrészt belejátszik a szerző életfilozófiájába, segíti a mű gondolati kiteljesedését, az alakok síkján marad és ugyanakkor átlépi tapasztalatuk horizontját, -sőt nemegyszer túllép a regény közvetlen helyzeteinek és cselekményeinek keretein. Vincent Sikula új regényének világát, cselekményét és cselekményeit, történetét és történeteit, az elbeszélőt és az elbeszélést a jelentősebb és jelentéktelenebb figuráit a világos elhatárolások és összpontosított meghatározók mellett csaknem kimeríthetetlen sokoldalúság jellemzi, mely közel áll az élet teljességéhez és a népi kollektív tapasztalathoz; jellemzője azonfelül az a jellegzetes szerkesztési mód, ahogyan a nagy kötődik a kicsihez, a fő dolgok a kevésbé fontosakhoz és a mellékesekhez, az epizódok az egészhez, az epikus a gondolatihoz, a burleszkszerű a komolyhoz, a népi az intellektuálishoz. A mesteremberek a szlovák táj regénye, a nyugat-szlovákiai kerület és történelmi-szociális valóságának regénye, amely nem áll meg a helyi színezetnél és a természeti idillnél, igazi művészi kifejezése népi társadalmának és szociálisan meghatározott hazájának. Felépítése a „lassú“ szociális folyamatok tanulmányozására támaszkodik, ezekben a folyamatokban azonban a kisemberek hétköznapi állásfoglalásai és problémái nagy szociális dimenziókat nyernek, amelyek ez országrész népét történelmi jelentőségű politikai döntésekhez vezetik. E döntések szerves egységben állnak annak a népnek „mesteries- ségével“, amelynek a szerző regényével kifejezte azt a mélységes hódolatot, amivel irodalmunk már régóta tartozott neki, azzal a mesteriességgel, amelyben munkájának és kultúrájának jelét látja, de ugyanakkor szociális és történelmi bölcsessége felhívását és üzenetét is az új nemzedéknek. Sikula regénye ilyfor- mán a döntés, a tett, a népi szolidaritás mozgósításának története, az emberbe és az ember legyőzhetetlenségébe vetett hit és remény keresésének s megtalálásának története. Színes elbeszélés arról a korról, amikor emberünknek és társadalmának saját kezébe kellett vennie sorsa irányítását, elbeszélés a szlovák népi ember történelmi lépéséről az új humanitáshoz vezető úton, híradás azoknak az összes többi elindulásoknak és lépéseknek a szükségességéről, amelyeket ez az első lépés meghatározott. Vincent Sikula regényével prózaíróink középnemzedéke definitive kitágítja hatókörét, és hozzájárul a széles társadalmi hatású és jelentőségű írásmüvészet gyarapodásához. VINCENT SABlK műfordítóink műhelyéből FERNANDO GORDILLO* Mit tudok én Mit tudok én Istenről? Végül Is mi közöm hozzá? Csupán azt látom, hogy a hatalmas akkor rúg a nyomorultba, mikor kedve tartja, csak úgy, mert így jött ki a lépés; ’némelyik kutya jobban táplált, mint sok más emberlia, ' és egyre több sóvár ábrázat hajol a szemetesládák fölé, ahol Szindbád kincseit vélik megtalálni, ti meg jöttök nekem Istenről beszélni, mintha csak ott gubbasztana hátul a farzsebetekbon. Ne vadítsatok! Meséljetek a jó öreg Pedrónak, • két pesója hiányzott ahhoz, hogy a kisfiát bevegyék valamelyik kórházba, ugyanennyibe kerül a taxi is, amin idegurultok, hogy Istenről társalogjunk, aztán, egy átsírt éjszaka után a csöppség, akit Pijulítónak kereszteltek, elhallgatott, néma volt és merev. Vagy itt van Maria, Cresencio Guido felesége. Nem ismeritek? Nos, írtak róla az újságok is azon a napon, mikor férje lezuhant az állványokról és eltörte a gerincét, azóta egy összecsukható ágyon fekszik szinte mozdulatlanul, két vánkossal a dereka alatt, ott eszik, ha van mit, Ott csinált két gyereket Mariának, ott végzi dolgát és hever a mocsokban estig, várja az asszonyt, aki tisztába teszi; az ágy már teljesen elrohadt Cresencio naphosszat arra gondol, hogy egyszer elszakad a vászon és újra zuhan majd ... A ti szátok meg lassan már kipálik, annyit szajkózzátok, Isten Isten Isten ... Ez ugyan nem tölti meg az öreg Justina Plazaola fekete, ráncos hasát, a Shangai negyed környékén kolduló négy unokája sem csapja be vele a gyomrát; két hete lecsukták az öregasszonyt, mert, igenis, folt a város arculatán és pofátlanul elaludt a ti Szent Katedrálisotok lépcsőin, az unokái magukra maradtak, és Juan Roberto a nyolcéves elverte egy bottal a hároméves Quicót, mert „ez a tökös csak sírni tud“, Justina kiszabadult és első dolga az volt, hogy gyertyát vigyen Szent Tádénak, a szegények védőszeotjének. Mi közöm Istenhez? Vagy mit tudom én, talán van valami közünk egymáshoz, de hagyjuk abba a tömjénezést, ne gyertek már többet ezzel a halandzsával! Gondoljatok bele ... Tinita Salazar még emlékszik, hogy két éve beszedte a harminc pesót s most tízért sem megy vele senki, tüdőgyulladást kapott egy farsangi éjszakán, mikor meztelenül fürdött a tengerben, megverte az Isten, mondja, és van úgy, hogy a tíz pesó egy hét alatt sem jön össze, már a lebujokból is kitették, nem tudja, mit tegyen, huszonhét éves, ebből nyolcat az utcán élt le. Hol? Merre van az Isten? I’edró fiának sírásában, vagy Cresencia félelmében, aki attól retteg, hogy az anyag enged a súlyának és a nedves kövön tüdöbajt kap majd, vagy az aszott Justina korgó gyomrában, szegény, ha éjszaka rendőrrel találkozik, bevizel ijedtében és unokái órákig csúfolják, vagy talán az öregedő utcalány beesett mellében, csúnya arcában, hol? HOL? Elég volt a maszlagból! Nézzünk körül, hogy lehetne ezt az egészet helyrerázni és aztán, aztán beszélgetünk majd Istenről, vagy amiről tetszik, de addig Ne vadítsatok! ZSOLDOS PÉTER fordítása Fernando Gordillo Nicaraguában született, abban az országban, ahol éppen negyven éve uralkodik a Somuza család. Diktatúrája alatt a legsötétebb terrort vezették be ebben a közép-amerikai országban. A Somoza család tartja kezében a megművelhető földek kétharmadát és Nicaragua iparát teljes egészében kiszolgáltatja az Egyesült Államoknak. Fernando Gordillo 1940-ben látta meg a napvilágot, gyerekkora óta súlyos betegség gyötörte, élete nagy részét ágyban és tolókocsiban töltötte. Ennek ellenére fáradhatatlan marxista diákvezér, író, költő, újságíró, aki nagy hatással volt hazája ifjúságára. Huszonhét évesen halt meg. A managuai egyetem legnagyubb előadóterme az ő nevét viseli. —zs— 11 > z 'LU > iLU c a a >(/> a O c □ £
