Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-30 / 5. szám
SZELLEMI PÁRBAJ Újsághír: „A Nemzetközi Sakk Szövetség kijelölte a negyeddöntő páros mérkőzéseinek színhelyeit. Vlastimil Hort február második felétől Reykjavík- ban játszik az exvilágbajnok Borisz Szpasszkij ellen. A további párok: Portisch—Larsen február 26-tól Rotterdamban; Mecking—Polugajevskij február 27- töl Luzernben; Korcsnoj—Petroszjan február második felétől Cioccóban (Olaszország). Mind a négy pár tizenkét játszmát vív. ezeket be kell fejezni. A négy továbbjutó augusztus 1-ig küzd meg majd egymással, a döntőt pedig december 1-ig bonyolítják le. A győztes játszik majd a világbajnok szovjet Anatolij Karpov ellen ...“ Tehát mozgalmas napok, hetek, hónapok várnak a sakkozás híveire, akik nincsenek kevesen, mert a 64 fekete-fehér kockán zajló szellemi párbaj milliók és milliók kedvenc szórakozása, kedvenc időtöltése. Örákig meg sem mozdulni A sakkozást Montaigne, a franciák neves filozófusa három évszázaddal ezelőtt így parentálta el: „Nem eléggé játék, nem eléggé szórakozás, nem eléggé tudomány ahhoz, hogy népszerűségre tehessen szert. Olyan sok helybenüléssel jár, hogy inkább káros, mint hasznos dolog az emberek számára ...“ A fehér és fekete bábuk hódító menete azóta valamennyi földrészen elsöpörte ezt a jóslatot, de akörül fellángol olykor még a vita, hogy a sakkozás egyáltalán a sport fogalmi körébe tartozik-e. A Perzsiából (Indiából?) származó játék hívei azt mondják, hogy a 64 kockás szellemi párbaj, ahol az ember hadvezér módjára támadásba vezényli tizenhat tagú hadseregét, nemcsak tudomány és művészet, hanem sport is. Csakugyan? Két ember órákon át mozdulatlanul ül egymással szemben, egy szót sem szólnak, csak időnként arrébb tesznek egy-egy bábut. Ez a tevékenység a sport fogalmába tartozik? Ügy tűnik, nagyon távolesik ez a kategória a stadionok és sport- csarnokok világától. Tudomány? Akkor miért versenyeznek egymással a néma lovagok? Művészet? A bábukat tologatni? Kedves hadijáték? Gondolkodási iskola? Kik vannak a bábuk mögött? Mi is tehát tulajdonképpen a sokak által rejtélynek tartott sakkozás? A sakkrajongók szerint ez a játék ugyan nem neveli az izmokat, mint a súlyemelés és a birkózás, de az akarati-erkölcsi tulajdonságok tekintetében a többi sportággal egy sorban említhető. Akaraterő, bátor küzdőszellem, tudatos fegyelmezettség, gondolati tervszerűség, győzelemre törés, határozottság és sok más tulajdonság kell a sakkozó eredményes szerepléséhez éppúgy, mint bármely más sportág versenyzőinek. Gyakran a lövészethez hasonlítják: ott is minimális a fizikai megterhelés, az eredményességben nagy szerephez jut az idegállapot. Azért persze a testedzés is hozzátartozik a sakkozók mindennapjaihoz. A versenyek napi ötórás játszmáiban, az azokat követő olykor éjszakába nyúló elemzésekhez megfelelő fizikai erőnlét kell. Az élsakkozók közül például Szmiszlov belekóstolt már az ökölvívásba is, Hort teniszezik és futballozik, Portisch gyakran látogatja az uszodákat, Szpasszkij és Petroszjan nagy jelentőséget tulajdonít a sport jótékony szerepének. Egyébként a legtöbb sakkozó azt vallja, a testi erőállapot ha nem is a legfőbb, de fontos kellék a sikeres szerepléshez. Mi tehát a sakk? Tudomány? Művészet? Sport? Vagy mind a három együttvéve? Talán. Nem lehet ugyanis azt mondani, hogy ezek közül bármelyik is hiányzik belőle, mert a nagy sakkozót alkotó művészi ihlet, tudományos felkészültség és a jó sportoló legjobb versenytulajdonságai jellemzik. Amikor a pénz beszélt Jelenleg három lépcsőfokon kell túljutnia annak a sakkozónak, aki szembe akar kerülni a világbajnokkal. A sorozat az úgynevezett zónaversenyekkel kezdődik, amikor földrajzi alapon a világon tíz zónát alakítanak, s a mezőny erősségétől függően egy-egy zónából 1—4 versenyző kerül a zónaközi döntőbe. A másik lépcsőt jelentő zőnaközi döntő 24 résztvevője közül a legjobb hat jut tovább, hozzájuk csatlakozik az exvilágbajnok, illetve a világbajnoki versenysorozat másodikja. Ez a nyolc sakkozó aztán más sportágakból jól ismert kiesési rendszerben küzd az előségért; amint erre már a bevezetőben is utaltunk. A fentebb említett versenyrendszer a világbajnoki címért csak a második világháború után lépett érvénybe, mert előtte az volt a gyakorlat, hogy a mindenkori világbajnok maga döntött afelől, kinek a kihívását fogadja el. Ha nem tetszett az ellenfél, túl erősnek látszott, teljesíthetetlen anyagi követelésekkel vagy egyéb kifogásokkal térhetett ki a mérkőzések elől. Mint ahogyan például az egyébként kétségtelenül zseniális német Emanuel Lasker tette. Egyszer eggyel kiállt ugyan, megvédte címét, de korántsem a legjobbakkal szemben. Nem a legjobbak küzdhettek a világbajnoka címért, hanem azok, akiknek legtöbb pénzük volt, illetve gazdag mecénásokkal rendelkeztek. Ezen a helyzeten az akkori világbajnok Mihail Botvinnik javaslatára változtattak és olyan rendszert alakított ki a FIDE (Federation Internationale Des Eches — Nemzetközi Sakk Szövetség), amelyben a világbajnoknak háromévenként meg kell védenie címét. Búskomorság, sziámi macskák Száztizenegy évvel ezelőtt játszottak először a világbajnoki címért. Azóta sok érdekes történettel, egyéniséggel szolgált a sakkozás. Nézzünk közülük néhányat. Tehát 1866-ban kezdődött, amikor a prágai születésű W. Steinitz New Yorkba utazott, hogy összemérje tudását az amerikai Zukertorttal. A Nagy Víz túlsó partján egy pillanatig sem kételkedtek Zukertort győzelmében. Azonban robbant a bomba: a fiatal prágai matematikus 10:5-re verte ellenfelét; Zukertortat annyira megviselte a vereség, hogy búskomorságba esett és 1868-ban bele is halt bánatába. Steinitz vállalkozó szellemű világbajnok volt. Szívesen adott alkalmat minden jelentkezőnek a cím „megvitatására“, persze jó pénzért. Három kihívót könn en elintézett, de a negyedikkel nem bírt. A csodagyereknek számító Emanuel Laskerrel 1894- ben mérkőzött a világbajnoki címért. New Yorkban Az exvilágbajnok Borisz Szpasszkij lesz a csehszlovák Vlastimil Hort ellenfele a negyeddöntőben kezdték, Philadelphiában folytatták és Montrealban fejezték be a találkozót. Lasker 10:5-re győzött (a döntetlenek akkor nem számítottak). Két évre rá Steinitz újra kihívta a csodagyereket most 2:10 arányban vesztett. Lasker zsebre vágta a nyereményt éá' visszatért az egyetemre, ahol 1902-ben elnyerte a matematika és a filozófia doktorának címét. Aztán újra Amerikába hajózott, a világbajnoki döntőben szétzúzta Marsallt (8:0), majd kiadta első elméleti munkáját. Lasker kereken huszonöt esztendeig védte világ- bajnokságát, akkor viszont 20 ezer dollárért hajlandó volt kockára tenni az ifjú kubai Raul Capab- lanca ellen. Havannában ültek a tábla mellé és négy napra rá Capablanca 4:0 arányban vezetett. Lasker ekkor panaszkodni kezdett, hogy nem bírja a trópusi éghajlatot és folytassák New Yorkban ' a csatát. Capablanca elhárította a javaslatot, mire Lasker dühösen hazautazott. Világbajnoki címét azonban Havannában hagyta. Capablanca imponáló stílusban kezelte Lasker örökségét. Egyszer kijelentette magáról: „Van egy adottságom. Mások időtlen időkig töprengenek, én egy pillanat alatt észreveszem, melyik a helyes húzás ...“ Í927-ben azonban Alekszander Aljehin azt is észrevette, hogy nincs az a jó húzás, amelynél ne akadna jobb és elhódította a világbajnoki címet Capablancától. Aljehin elképesztő kombinációit napjainkban is csodálják a sakkozók. „Fantasztikus, gigászi, lenyűgöző“ — mondta Robert Fischer, aki ilyesfajta jelzőket csak saját játékának méltatásánál használt. Hipnotizálja ellenfeleit — állapították meg Alje- hinrői partnerei. Mert valahogy meg kellett magyarázni a vereségeket... A különös az volt a dologban, hogy utóbb ezt maga Aljehin is elhitte, mert 1937-ben két sziámi macskát vitt a Max Euwe elleni világbajnoki mérkőzésre. Az a hír járta ugyanis, hogy a holland matematikus allergikus a * macskákra. A kitűnő képességű Euwe mindenesetre jól leplezte „allergiáját“: sziámi macska ide, sziámi macska oda, 9:8-ra verte Aljehint és ezzel Hollandia leghíresebb embere lett azokban az időkben. Dr. Max Euwe jelenleg 76 éves és a Nemzetközi Sakk Szövetség elnöke. Igaz, hogy az utóbbi időben egy- f re erélytelenebb és konzervatívabb. Szakcikkei, tudományos munkái viszont a szakirodalom legolvasottabb könyvei. Egy kivétel A második világháború után a Szovjetunióban milliók sportágává vált a sakkozás, és 1948-tól kezdődően a szovjet nagymesterek egymás között döntötték el a világbajnoki cím sorsát. Csupán az 1972-es esztendő kivétel, amikor az azóta remete életet élő Robert Fischer lett a világbajnok, miután Reykjavíkban legyőzte Szpasszkijt. Most Anatoli) Karpov személyében ismét szovjet versenyző ül a sakktrónon. 1866 óta huszonnyolc alkalommal került sor világbajnoki döntőre. Tavalyelőtt Fischer nem állt ki megvédeni címét, így Anatolij Karpov mérkőzés nélkül lett világbajnok. A második világháború utáni világbajnoki döntő — 1948: ötöstorna: 1. Botvinnik,- 1951: Botvinnik—Bronstein 12:12, 1954: Botvinnik—Szmiszlov 12:12, 1957: Szmiszlov—Botvinnik 12,5:9,5 1958: Botvinnik—Szmiszlov 12,5:10,5, 1960: Tál—Botvinnik 12,5—8,5 1961: Botvinnik—Tál 13:8, 1963: Petroszjan—Botvinnik 12,5:8,5, 1966: Petroszjan—Szpasszkij 12,5:11,5, 1969: Szpasszkij—Petroszjan 12,5:10,5, 1972: Fischer—Szpasszkij 12,5:8,5. TOMI VINCE &ÚJ SZÓ Index: 48 097 K'odia Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága. Szerkeszti a szerkesztő bizottság. Főszerkesztő: Dr. Rabay Zoltán CSc Helyettes főszerkesztők- Szarko litván es Cseto Janos. Vezető titkár: Gál László. Szerkesztőség: 893 38 Bratislava, Gorkého 10. Telefon: 169, 312-52, főszerklsztö: 532-20, titkárság: 550-18, sportroÍöt-S 505^9 gaz1 Dr nx.An C7I VD ________I _ r._____i _ nn .. *. .. ' 3 dasá gi ügyek: 506-38. Távíró: korona' ^ H"detÖÍroda: Y%a"*éh° "ábrezie'0"^ 1^ 0^ ° o vasárnapi számma^egjü«*-'U70 földi megrendelések ^NS™— OsuTdná^.xplTíKc^0t'l^őe.^Got^waufovo^námest'ie' iW/víl^'^fTl^reglsztr^lös^'szänta^S/Z.0* P—» ““>«««• Anatolij Karpov, a Jelenlegi sakkvilágbajnok Vlastimil Hort
