Új Szó, 1977. december (30. évfolyam, 332-361. szám)
1977-12-12 / 343. szám, hétfő
T avasz félő jártalí a napok és nekem újra mehetné- kem támadt. Ez a „mehetnék“ akkor jelentkezett nálam, amikor már elviselhetetlenül boldogtalan voltam. Rám tört a keserűség, újra tanulni, művelődni és világot látni szerettem volna. Hisz valamennyi egykori iskolatársam már tud valamit, amit szívesen elvégez, amiből élhet, csak nekem nincs semmim ... És nem lehetett velem vitatkozni, és nem is akart velem senki vitatkozni anyámon kívül, aki úgy szeretett, mintha legfiatalabb, és leggyámoltalanabb gyermeke lennék. Azt is tudta, ez a „mehetnék“ az éhezésen kívül nem tartogat számomra egyebet. Azokban az években az anyám jelentette az otthont, a menedéket, ha az éhség hazakergetett. Soha nem tett nekem szemrehányást, miért így, ilyen agyonkínzottan, jelentkezem újra ... és újra... És nem élek rendesen, mint a többi testvérem, akik mihelyt megkapják a felszabadító segédlevelet, nyomban munkát keresnek és nem nyugszanak addig, amíg rá nem akadnak egy asztalosra, nyomdászra vagy más iparosra, és ha a mester kedvébe járnak, dolgozhatnak addig, amíg a munka eltart. De én ezt nem tettem. Én nem voltam hajlandó egy életen át stafírozni a szabóműhelyben. Ennek ellenére anyám magatartása velem szemben kifogástalan maradt és ez döntötte el a család, az apám és a testvéreim velem szembeni viselkedését is. Soha nekem senki sértőn nem vetette szememre gyanús csavargásaimat. Soha nem kutattak utánam és őszintén szólva nem is cselekedtem semmi gyanúsat, hanem amint megérkeztem az idegen városba, ismerőseimtől néhány koronát szereztem, amit a kávéházra költöttem. A kávéházban leültem a hideg, mozdulatlan márványasztalhoz és a párolgó kávé mellett írni kezdtem. írtam és azon törtem a fejemet, hogyan fejezem be a verset, cikket, vagy novellát. Ilyenkor megfeledkeztem az evésről, ivásról és alvásról. Akár egész nap és éjszaka is írtam volna... És bár akkoriban minden kéziratomat megvették a lapok, képtelen voltam annyit összeírni, hogy ne éhezzek. Anyám a harmincas években már azt se kérdezte tőlem, hogy hová, kihez utazom. Rájött, hogy ezzel a kérdezge- téssel csak fájdalmat okoz nekem. Arra is rájött, hogy jobb, ha zsíros kenyeret csomagol nekem az útra. Most is e tavaszi napokban, amikor észrevette, hogy készülődöm el... a nagy útra, minden ingemet megfoltozta, gombot is varrt rájuk, utána egy napon csak eltűntem anélkül, hogy bárkitől is elbúcsúztam volna. Csak a vonaton vettem észre a becsomagolt zsíroskenyeret és közvetlenül mellette — nagy meglepetésemre — a szépen becsomagolt imakönyvet. Persze, szépen visszaraktam, még csak eszembe sem jutott, hogy kihámozzam a finom selyempapírból és lapozgassak benne. Amikor megérkeztem Kassára, egy ideig a parkban forgolódtam, nézdegéltem, szimatoltam az újságbódé körül, és figyeltem a cipőtisztító munkáját. Soha még ilyen fényes cipőket nem láttam, mint itt, a kassai parkban és arra gondoltam, hogy ha a cipő ilyen tükörfényes, akkor a világ is mintha izgalmasabb és fényesebb volna. Csak ennek a fényességnek az volt a baja, hogy Szabó Béla: Anyám asztalhoz hív terpentin szaga volt. Aznap mindenüvé ahová mentem, magammal vittem ezt a nehéz szagot, pedig mennyire jobb lett volna egy foghagymás pi- rítós. Csak két napig voltam Kassán és már fokhagymás kenyérről álmodoztam. Húsról, vagy egyéb jóról álmodozni sem mertem. Álmaim is földhöz ragadtak voltak, akárcsak egész ifjúságom. Valami olyan sértődöttség élt bennem, amit nem lehetett csillapítani. Bárhol is dolgoztam, sokáig nem tartott ez a jólét, ez a mennyország. Vagy én nem bírtam, vagy engem nem bírtak. Többnyire olyan helyzet alakult ki, hogy nekem a szabóműhelyben már az inasok, a tanulók is parancsolgatni akartak. Amikor pedig megtudták, hogy újságba is írok, méghozzá róluk, a pokolba kívántak. Náluk a mester sem volt különb. — író úr — mondta nekem a szabómester gúnyosan — most sürgősen gomblyukat fog kötni ebbe a zakóba. Egész biztos, a gomblyuk is fényesebb lesz, ha maga köti, de nehogy beképzelt legyen, meg kell őszintén mondanom, maga a hibás abban, hogy Az ember tragédiájának egyetlen képe sincs, amely a szabóműhelyt ábrázolná, pedig tudjuk, Ádámnak és Évának mennyire szüksége volt rendes öltözékre. Emellett Shakespeare is bizonyára örült volna, ha valaki erre felhívja a figyelmét. Ezt a zagyvaságot tovább már nem bírtam némán hallgatni, felugrottam a székről és ingerülten azt mondtam — De kérem. Az ember tragédiáját nem Shakespeare írtai — Hát ki?... — ordított a mester dühösen. — Hát Madách Imre — válaszoltam fojtott felháborodással. —■ Ogy, majd meglássuk — mondta fenyegetőn és a szabásza után kiáltott. A szabász a szomszéd szobából azonnal bejött. — No — kiáltott rá a mester — maga fog most egy igen fontos kérdést eldönteni. Ki írta Az ember tragédiáját? — és nyomban hozzátette, — szerintem Shakespeare, ő szerinte — mutatott rám — Madách Imre. Kinek van hát igaza? — Nem nagy kérdés, neki van igaza — mutatott rám. A műhelyben feszült csönd uralkodott. Mindenki kíváncsi volt, hogy oldja meg a mester az egész kínos ügyet. Pedig, aki ismerte, sejtette, hogyan fogja megoldani. És minden pontosan úgy történt, ahogy én és a többiek sejtették. A mester nyugodtan, fenn- költen így szólt: — Most már mindegy, hogy ki • írta. Akárki írta, magának mennie kell innen, ebből a műhelyből. — Én mélyet és nagyot sóhajtottam, letettem a kezemben levő zakót a székre, a tűt a tűpárnába szúrtam és azt mondtam, már is megyek, csak tessék engem kifizetni. Amint a pénz a kezemben volt, sietve elköszöntem és elhagytam a műhelyt. Hátra se néztem, nem mertem, nehogy visszahívjanak. Féltem és rettegtem ettől, mert én egy percig sem akartam tovább maradni. Mesteremet látni sem bírtam többé. El voltam keseredve, és így, ebben az állapotban érkeztem a lakásomra, ahol gyorsan csomagolni kezdtem. Szegényes holmimat a bőröndbe dobtam, majd néhány könyvnek is helyet szorítottam. Egy könyv hiányzott, Romain Rolland Jean Christophjának egy kötete. Biztos lakótársam vitte el, ő is úgy lézengett ezen a világon, akárcsak én. A könyvet bizonyára elolvasta és aztán az antikváriumban adta el. Nem vártam meg, amíg megjön, hanem bőröndömet lezártam és gyors léptekkel egyenesen az állomásra siettem. Düh és harag tombolt bennem, az út egész ideje alatt. Füst, por és szomjúság kínzott a vonaton és úgy éreztem, hogy ez a személyvonat gyalog jár. így érkeztem haza. Alkonyodon éppen és a legelőről érkező tehenek lomha léptekkel vonultak hazafelé udvarunkon át, bőgtek és lépteik nyomán nagy lepényeket hagytak. A tehenek meg a lepények valahogy megnyugtattak. Ogy éreztem, hogy már otthon vagyok, éá átléptem végre otthonunk küszöbét. Anyám orrán szemüveg volt, éppen foltozott. Amint meglátott, 'levette orráról a szemüveget, mosolyogva megölelt, majd vizet öntött a lavórba. Megmosakodtam alaposan, utána lábat áztattam, ez felfrissített, ezután rendet próbáltam teremteni, kinyitottam a bőröndömet és kiszedtem onnan mindazt, ami kellett. Anyám is segített, kivette onnan a szennyest, aztán a szépen becsomagolt imakönyvet vértté a kezébe. S kezdte mosolyogva kicsomagolni... — Ogy néz ki, fiam, ez az imakönyv, hogy te, amíg távol voltál, egyetlen egyszer sem nyúltál hozzá. — Hát ezt honnan veszed? — kérdeztem kissé ingerülten. — Hát ebből, fiam, nézd. Itt e két oldal közé egy papír ötkoronást tettem és bizony nagy szomorúságomra ma is ott van. Pedig de jól esett volna nekem is, ha koplalás közben kinyitod, hogy imádkozz, hogy segítségért könyörögj az Istennek, és ott találod ezt az ötkoronást. Engem e jámbor szavakra szégyen borított el, s a helyzet egyre kínosabbá vált, mert testvéreim is lassan hazaszállin- góztak és tanúi voltak e kínos jelene tnek és bizony mi tagadás, nagyokat kuncogtak rajtam, aki idősebb voltam náluk. Nekem erre pokoli ötletem támadt: — Nézd, mama —- mondottam — még mindent helyre lehet hozni. Add nekem az öt koronát és ígérem, hogy szívből, és jámboran fogok imádkozni. Szemtelenségem anyámat mélyen elszomorította. — Nem ismerek rád, fiam — mondta kínlódva — én ilyesmire nem tanítottalak. Az Úristennek nincs szüksége ilyen imára. Az ima mély alázat nélkül nem ér semmit. Én egyre elkeseredettebb lettem. — Igazad van — szóltam remegve —, nekem is az a nézetem, hogy ilyen ima nem ér semmit. De ugyanúgy nem ér sokat ez az istenterem tette egész világ, amelyben sok millió ember éhezik és sok millió ember olyasmit csinál, amihez semmi kedve nincs. Hiába, nem tudok többé áhítattal imádkozni, ahogy ezt gyermekkoromban tettem. Folytássam?... — Nem. Ne folytasd — válaszolta anyám erélyesen. Otthagyott a nyitott bőröndöm mellett, a szana-szét heverő holmik közt és gyors mozdulatokkal megterítette az asztalt. A szobában velem együtt mindenki hallgatott. Csak az evőeszközök csengő zaját lehetett hallani, amint egymáshoz értek és hangot adtak. Szerettem ezeket az otthoni hangokat, amelyek a jóleső pihenést és meghittségét ígérték. De ha így van, miért voltam olyan komisz az anyámhoz, miért bántottam, miért haragítottam magamra ..; — tettem fel magamnak a kérdést. És a válasz hirtelen áttört makacs boldogtalanságomon: — Mama — mondtam —, csak nem haragszol rám? — Nem — válaszolta megértőn. — Ha olyan haragos természet volnék mint te, akkor nem teríteném meg most az asztalt, hanem elbújnék egy sarokba és tépelődnék illetlen viselkedéseden. Jól tudod te, hogy nem vagyok bigott asz- szony, templomba alig járok, mert a gyermekek mellett elég dolgom van, és én tapasztalatból tudom, a hasznos munka fölér az imával. De a civako- dás a mesterrel, vagy bárkivel az ég-világon, az fölösleges és helytelen. — Pedig hidd el nekem, nem civakodni akartam vele, hanem a tévedését akartam helyreigazítani. De ez sajnos nem sikerült, viszont rájöttem, mihelyt az ember egy kis hatalomhoz jut, visszaél vele. — Hadd fiam, ismerlek én nagyon jól. Szinte látom, amint felugrasz a székről és úgy, olyan hangon veted mestered szemére tévedését, mintha gyilkolt volna. — Szóval a mesteremnek volt Igaza? — Ezt nem mondtam, inkább azt szeretném neked mondani, hogy abból a bizonyos tragédiából én egy sort sem olvastam. — Erről te nem tehetsz és nem is dicsekedtél vele, hogy ismered, mint volt mesterem. — Ekkor, abban a pillanatban, amint válaszom elhangzott, hirtelen eszembe jutott az a villanyszerelő, akivel otthon a könyvtárban találkoztam, Láttam, hogy kitűnő könyveket választ magának. Ezért megszólítottam. Elbeszélgettünk egyről másról, így tudtam meg, hogy gyerekkora óta rendszeresen olvas. És mert azt hittem, hogy ez szüleinek az érdeme, dicsértem őket. Nagy meglepetésemre azonban kiderült, hogy szülei nem tudnak olvasni. A villanyszerelőt nem vonhattam ezért felelősségre, mint ahogy engem sem lehet felelősségre vonni azért, mert anyám nem olvasta Az ember tragédiáját. De erről akkor már nem beszélhettem anyámmal, mert ránk szólt, hogy foglaljuk el helyünket az asztalnál. E felszólításnak mindannyian szívesen eleget tettünk. Csendben figyeltem, ahogy szétosztotta az ételt, szeme és homloka fénylett, csillogott az igyekezettől. Most nem az imakönyvre, hanem arra gondolt, hogy mindenkinek elegendő jusson a káposztás tésztából. Műfordítóink műhelyéből Három azték vers Az azték költészet a gyarmatosítás előtti amerikai ma- gpskultúrák része. Irodalomtörténészek és nyelvészek csak századunkban kezdték feltárni, elemezni és fordítani ezeket az európai irodalmi hagományoktól jelentősen eltérő költői alkotásokat. Az aztékok a verseket általában ének és tánc kíséretében adták elő. Az epikus költészet az aztékok kozmogóniai és teogóniai elképzeléseivel foglalkozott, valamint az ember és az istenek kapcsolatát rögzítette, tehát kifejezetten vallási műfaj volt. -Lírai verseikben, melyeket fontosabb közösségi események, ünnepek alkalmával adtak elő, társadalmi vagy egyéni élményeiket írják me9Gyakori az azték költészetben a tépelődő, filozofikus jellegű költemény, mely a Kolombusz előtti közép-amerikai indián szorongását fejezi ki, az élet múlandósága, az ember halállal szembeni tehetetlensége láttán. Máskor azonban a költő tudomásul veszi, hogy az ember nem halhatatlan, és az élet nyújtotta örömök befogadására szólít, ünnepelni virágokkal, színes toliakkal, dalokkal - barátságban. Az utolsó vers része egy hosszabb költeménynek, mely az asztékok fővárosának, Tenochtitlánnak pusztulásáról szól. V- ZS. P. Könnyet ont szívem Hova legyünk, hol nem vár a halál? Szivem egyre ontja keserű könnyeit. Hiába minden: itt nem maradhatunk. Lásd, az uralkodók is a halál színe elé kerülnek. Vigasztalanul zokog szívem. Hiába minden: itt nem maradhatunk. Merre megyünk? Csupán kölcsönbe kaptuk az evilági dolgokat: eltűnünk, egyik a másik után, s megpillantjuk a testetlenek birodalmát. Boldogítsatok virágok, hadd örvendezzek, veletek díszítem tagjaimat, ékesítsetek! Az ám, barátaim, de csak míg itt élek, közietek. Merre megyünk, merre tartunk? Halódunk csak, vagy már odaát élünk? Méri e ott perc az életet, vajon van e ott idő? Bizony barátaim, itt a földön, hódító virágok s édes dalok között élünk csak igazán, valóságban. Keserűséggel néztünk sorsunk elébe Keserűséggel néztünk sorsunk elébe: az utcákon törött' lándzsák dirib-darabjai hevertek, a város hajcafatokkal volt teleszórva. Házaink romobkan térdeltek, s a kerítéseken megannyi vérfolt száradt. Férgek hemzsegtek a tereken, piacokon, agyvelő ragadt amott a falakra. Rózsaszín volt a kutak vize, mintha vörös festékbe mártott ecset ázott volna bennük, s mikor mertünk a vödörből, salétromos íz maradt torkunkban. Fájdalmunkban ököllel vertük a vályog falakat, s tátongó lyukak meredtek ránk örökül, a pajzsoktól vártunk minden védelmet, de a pajzs nem tartóztat fel annyi iszonyatot.. Száraz gyökeret ettünk, romok alól kunkorodó perjefüvet rágcsáltunk, éhünkben gyíkokra, egerekre, száraz vályogdarabokra, törmelékre s kukacokra vetemedtünk ... VÉGH ZSOLDOR PÉTER fordításai 1977. XII. 12.
