Új Szó, 1977. december (30. évfolyam, 332-361. szám)
1977-12-05 / 336. szám, hétfő
Á fát még szegény Martin ültette. Amikor Hosszúvölgyben a traktoristák készültek összeszántani a mezsgyéket, észrevett egy vékony körtefa-csemetét. Kiásta, hazavitte és elültette a kiskert végében. A körtefa, mintha meg akarta volna hálálni tettét, szemlátomást nőtt, terebélyesedett, törzse is vastagodott. Az öreg Martin bácsi három évig pihentette. a negyedik év elején beoltotta, a tanító tanácsára. Az oltások megkapaszkodtak a törzsben, mint gyerekek anyjuk szíve alatt. Az első esztendőben nem hozott termést a fa, a következőben lefagytak a virágok. De a harmadik éven Martin bá— Vidd el, tedd jó száraz helyre, de úgy ám, hogy tudjon lélegezni. Ogy bizony, lélegezni... Egy hónap múlva olyan puha lesz, akár a vaj. Aztán fogyasszátok egészséggel. A kis Martinka, meg Zorka is. — Hiszen vesztek én nekik a városban — mondta a fia. — Ne beszélj! — szólt Betka néni. Mondd meg, hogy arról a fáról van, amelyet a nagyapa ültetett, megboldogult öregünk. — Megmondom — bólintott a fia és a hátsó ülésre tette a kosarat. Betka néni a következő évben is leszedte a körtéket és a fiával ismét ősi már tudta, hogy lesz körte, a fa teremni fog. Ám, amikor a haragos- zöld, apró körték, már mutatták magukat az esernyőszerű levelek alatt, Martin bácsi úgy érezte, mintha nyomná valami a mellét. Amikor végre rászánta magát, hogy elmegy orvoshoz és ünneplőbe öltözött, a fájdalom szíven ütötte és a konyhában, székben ülve, meghalt. Felesége, szegény Betka néni, őszig várt. Aztán leszedte a körtéket, néhány napig érlelte a kamrában, és amikor a fia ellőtt kocsijával, fonott kosárban várta a gyümölcs. elküldte az unokáknak. A körtefa évről évre hatalmasabb lett, több gyümölcsöt termett, így a fia feladata lelt. leszedni és elszállítani a termést. Végül a barátját hívta, hogy egyszerre elszállíthassa a termést. —• Ha nem lesz annyi dolgom, meglátogatlak benneteket — mondta Betka néni induló fiának. —• Cfcak jöjjön, anyuka, várni fogjuk. — Kedden, biztosan! — kiáltotta a fia után, amikor a kocsit kitolták az útra. Kedden az anyókát nemcsak az Új versek Csáky Károly Csontos Vilmos Keserves Pihentesd meg rajtam tekinteted, Te örökké vágyott Tavaszi nap — s kergesd el a telet, Mely rám zúzmarázott. Öltöztess sugaradba — láthassák Késő virulásom Virágom még egyszer szakíthassák, Kik szánnák — hullásom. Ne úgy eressz él, keserves legyen A kísérő ének: — Nektárt találhassanak kelyhemen A zömmögő méhek. Fényed — ha csupán ámítás lenne, Akkor is add nekem, S hitesd el így: az élet értelme, Hogy célja volt velem! Hitesd el — mert hinni megtanultam, — Szívem is tudja már: A szunnyadásból is újra gyúltam, Ha éri a napsugár. barátaim én áki belőletek hiszek bennetek de he dicsérjetek nevem se hangoztassátok hagyjatok szenvedni ha ébred a tavasz gyökeret gyökerezek földecskémből kikelek napraforgó-tengelyemen nap felé fordulok és itt maradok itt maradok Marencsin Mária A nagyvilág költészete a bűvész kis kalapjába mégis belefértl A méhkiráiynő Forradalmár ha nem lehettem, Maradtam teveled rokon, Kinek kezében toll a fegyver, S vigyázz a barikádokon. Hozzád társultam — gyerek-fejjel, Amikor mezítlábamat A tarlón véresre pebeztem, S éhesen bújtam'ágyamat. Örökös rokonság ez — s érzem: Ha nem az lehetne — fájna. Nem volna most a büszkeségem: Harcolni főttem világra! — A példaadók rég elmentek, Rám maradt a szép feladat: A barrilcádon énekeljek, A győzelmes zászló alatt. / — Mert örök marad a barrikád, S tart örökké a küzdelem: Éberen álljon, aki vigyáz, s eggyel több legyen — énvelem. soha sem gondol arra: herével egyenlő, vagy dolgozó legyen. Öt koronás peterakás várja: „Mit nekem ti rétek vadvirágos tája!" Dohány Tibor Osztódni a jelen zöldjén Egymásért indulni naponta a aél felé 'Janiga József: A ház előtt (linómetszet, 1977) unokák, a menye is üdvözölte. Ösz- szecsókolgatta, bevezette az ebédlőbe, puha fotelba ültette és megvendégelte, miközben Betka néni mentegetőzött. Azután a menyének eszébe jutott, hogy még valami hiányzik a vacsorához. — Leugrok az üzletbe — szólt, és a ruhája után nyúlt. — Addig pihenjen. Ha unatkozna, kapcsolja be a rádiót. — Már hogy unatkoznék! — emelte fel a kezét Betka néni. — Amíg körülnézek az üj dolgok közölt, amiket az utolsó látogatásom óla vettetek, háromszor is visszajösz. — Éldegélünk lassan, éldegélünk — szerénykedett a menye. — A nyáron víkendházat szeretnénk építeni. Hogy kijövünk-e a pénzzel, nem tudom. — Halasszátok el jövőre. — Már nem lehet — emelkedett fel a menye cipőhúzás közben. — Az osztályon, ahol Martin dolgozik, mindenkinek van víkendháza, csak nekünk nincs. Muszáj megkezdenünk! Amikor a menye eltávozott, az anyóka visszament az ebédlőbe, de mielőtt leült volna, valaki csengetett. Ajtót nyitott. — Jó napot! — üdvözölte egy fiatalasszony az ajtóban. •— Zorka, nincs itthon? — Lement az üzletbe. •— Ááá, hiszen maga az anyósé! — Igen. Eljöttem megnézni az unokákat. — Akkor átjövök később — szólt a fiatalasszony, és már indult volna, de meggondolta magát. — Tulajdonképpen magával is elintézhetem. Zorka körtét ígért nekem, ha jól tudom, a konyhában van. Megnézhetem? — Körtét? — kérdezte halkan Betka néni. EL KELL MONDANI Nyolc óra múlt hat perccel. — Hová, hová!? — fordult feléje egy tagbaszakadt, piroskockás ingben izzadó férfi. — Hallja ...?! Magához beszélekl Ki, a függöny elé ... — mondta, elhaló hangon, alig érthetően. —- Hogyhogy ki, a függöny elé? Hogy képzeli!? — fortyant fel a tagbaszakadt ügyelő, de már nem ránthatta vissza a vézna idegent. Imbolygó léptekkel, de határozottan préselt magának utat a kapkodva dolgozó ku- lisszatologatók között. És megállt a reflektorok vakító fényében, a súlyos bársony függöny előtt. — Na ..., végre ...! —- szaladt ki valakiből egy elégedett, halk sóhaj és a zsúfolt nézőtérien mély csend lett. — Ne örüljön apuskám, ez még csak amolyan tálaló-szöveg lesz — nyugtatta szomszédját egy zsíros hajú kamasz. — Emberek ...! El kell mondanom valamit — kezdte, de a torkában hirtelen fullasztó gombóc nőtt, szava elakadt. Állt a vakító fényben s nem tudta folytatni. Pedig már napok óta készült erre az estére, hogy, kiáll az emberek elé s elmondja azt a valamit, ami benne él, amiről nem is tudja, hogy mi az, de érzi, hogy el kell mondania, már időtlen idők óta gyöt- ri. — ... nekem mondanivalóm van ... — próbálta folytatni. Homlokán megcsillantak az első izzadtságcseppek. — Csak mondja, azért vagyunk ittl — biztatta valaki kedélyesen. — Ogy van, ki vele apuskám! Mi bánt? — i.. értsék meg, el kell mondanom. 4, — próbálkozott még egyszer. — Igen. Tíz kilót. A fiatalasszony besurrant az anyóka mellett. Pár pillanat múlva jött kifelé egy kosárral, mely tele volt a megboldogult Martin bácsi fáján termett, szép körtékkel... — Igazán eladta magának? — suttogta az öregasszony. — Igen, perszel Öt koronáért egy kilót. Mojltovéknak is annyiért adta, Ziminovék harminc kilót vettek. Itt a pénz, és adja át üdvözletem Zorká- nak. Reggel majd bejövök megmondani, mennyit vesz Zuza néni. Az öregasszony egyik tenyeréből a másikba rakta a pénzt, mintha izzó parázs lenne. S amikor a szomszéd- asszony kiment, leejtette a pénzt, és visszatért az ebédlőbe. A menye útra készen találta. — Hová megy, mama? Rögtön jönnek a gyerekek. Várjon! Holnap délelőtt kisétálunk a városba. — Nem megyek sétálni. Hát akkor hová? <— Haza. — Haza ...? De miért ilyen hirtelen? Hiszen azt mondta, hogy szombatig marad. — Ott a pénzed, a körtéért! — mutatott Betka néni a folyosó irányába. — Ott van mind. Egy koronát se tartottam meg magamnak. Isten veletek! Mire a menye szólhatott volna valamit, Betka néni becsukta maga mögött az ajtót. Késő este érkezett haza, a sötétben kiment a körtefához, megsimogatta, csöndesen kérdezve: — Miért? Miért éppen az én Martinom, a nagypapa körtéit^ ..? A körtefa csendben állt, csak ágai hajladoztak az őszi szélben. MÉSZÁROS AMBRUS fordítása Eredménytelenül. A liátulsó sorokban többen zúgolódni kezdtek. — Hisz értik, ugye értik ... Szeretném megmutatni magam ..., igen megmutatni... Biztosan hallottak már ilyesmiről, biztosan maguk is vannak úgy, hogy ... Legalább némelyikük ... én is szeretném ..., nagyon __ — Jól van apafej, csak le ne vetkezz! Aztán hirtelen eleredt a könnye. — Nem értem ezt a modern rendezést — csóválta fejét egy középkorú hölgy, de azért jól játszik! Milyen élethűen síri — Isteni! Modern! Fantasztikusan modern megoldás! Progresszív! — lelkendezett egy elárusítólány. Nem emlékszik hogyan botorkált ki a függöny mögé. Könnyei patakban ömlöttek. Az ügyelő szájtátva bámult. Hiába helyezkedett lesállásba, nem ragadta nyakon, csak nézte meredten, megbabonázva a síró vézna férfit. Sokáig kószált a városban. Éjféltájt ért szűk albérleti szobájába. Ébresztőórája, szokás szerint, fél hatkor csörgött. Sietett a gyárba, néhány perccel műszakkezdés előtt már dolgozott. Szeretettel nézte esztergapadját, simogatta tekintetével. Beszélgettek. Egész műszak végéig beszélgettek. Jól megértették egymást. Munkatársai kuncogva bújtak ösz- sze a háta mögött. Derűsen mutogattak feléje. Ő mindebből nem vett észre semmit. Hosszasan, bizalmasan mesélt valamit gépének. Senki sem értette, hogy mit, hiába hegyezték többen is a fülüket. Az esztergapadok zúgása elnyomta hangját. Többen azt állították, hogy nem is beszélt, csak a száját mozgatta ... u,..,. ____ PÁLHÁZY JÓZSEF 1977. XII. ián Štiavnický Ha nem lehettem Csoda történt
