Új Szó, 1977. december (30. évfolyam, 332-361. szám)
1977-12-16 / 347. szám, péntek
A Windsori víg férfiak Shakespeare bemutató a jubiláló MATESZ-ban Szervezel! is eltolói egység Jegyzeteik a Csehszlovákiai írók Szövetségének alakuló kongresszusáról A Csehszlovákiai írók Szövetségének december 8—9-én Prágában lezajlott alakuló kongresszusa egyike az év legjelentősebb kulturális eseményeinek, egyszersmind fontos kultúrpolitikai határkő is, hiszen 1969 óta nem volt a csehszlovák írótársadalomnak egységes, országos szervezete. A közös — országos igényű — irodalomszervezési ügyeket a Cseh és Szlovákiai írók Szövetségének ideiglenes koordinációs bizottsága intézte. Az írók egységes társadalmi fellépését és cselekvését irányító szervezet iránti szükséglet tehát már az ország föderatív közigazgatási elrendezése óta fennállt. Ám nemcsak az írótársadalomnak jelentett gondot az országos szervezet hiánya, hanem az összes többi művészeti ágak képviselőinek is. Ezért döntő lépésnek számított, amikor a nemzeti művészeti szövetségek tavaszi kongresszusain kimondták a föderatív jellegű művészeti szövetségek létrehozásának szükségességét és határozatot hoztak megszervezésükről, Uyképpen fogalmazván: irodalmunk további fejlődése, társadalmi feladataink sikeres megvalósítása érdekében meg kell erősítenünk a csehszlovákiai írók eszmei és szervezeti egységét. Most tehát — a művészeti szövetségek között elsőként — megszületett az országos hatáskörű írószervezet, mely többnemzetiségű irodalmunk mintegy 430 alkotóját tömöríti. Minthogy az irodalom nálunk fontos társadalmi funkciókat hordoz, a közös igyekezet gyümölcseként beérett országos írószervezet bizonyos értelemben társadalmi óhaj megvalósulása is. A Csehszlovákiai írók Szö-_ vétségének céljait és feladatait* fan Kozák, az új szervezet elnöke kongreszusi főbeszámolójában így fogalmazta meg: „Szervezetünk küldetése a két nemzeti írószövetség tevékenységének koordinálása és fejlesztése országos kultúrpolitikai és eszmei céljaink, feladataink szellemében. Ez az országos, föderatív felépítésű szövetség egyik elsőrendű feladatának tartja, hogy elmélyítse a cseh és a szlovák irodalom, valamint az ukrán és a magyar nemzetiségi irodalom közötti kapcsolatokat, úgy, hogy egymás alkotásait, irodalmi értékeit még jobban megismerjük és egymás számára is közkinccsé tegyük. A nemzeti és nemzetiségi sajátosságok megőrzésével szeretnénk kidomborítani szocialista irodalmunk eszmei és művészi egységét, internacionalizmusát. Nemzeteink és nemzetiségeink irodalma közös munkánk, közös céljaink hű tükre, és nagymértékben hozzájárul egymás alaposabb megismeréséhez, kölcsönös megbecsüléséhez.“ A föderális írószövetség küldetésének és kilátásba helyezett tevékenységének meghatározásán túl természetesen sok minden másról is szó esett az alakuló kongresszuson. Szó volt természetesen irodalmunknak az utóbbi öt évben- elért eredményeiről és mindmáig tör- lesztetlen adósságairól s meglevő fogyatékosságairól is. Lássunk néhányat az eredmények közül. Mindenekelőtt megemlítendő: tovább erősödött irodalmunk szocialista jellege. Jelentős mértékben fejlődött az utóbbi években a szépirodalom. És nemcsak a cseh és a szlovák, hanem a nemzetiségi magyar és ukrán irodalom is. Fellendült a műszaki és a tudományos (enciklopedikus) irodalom, jelentős társadalmi szerepét tudatosítván érezhetően aktivizálódott irodalomkritikánk, számban és minőségben egyaránt gyarapodott fordításos irodalmunk, fiatal írónemzedékünk számos tettre kész csoportja jelentkezett és lépett az irodalmi porondra — tehetségről és eszmei-művészi érettségről tanúskodó művekkel, elmélyültek gyümölcsöző baráti kapcsolataink a Szovjetunió, a szocialista országok alkotóművészeivel, valamint a nyugati világ haladó és jószándékű íróival. A fejlődés néhány számadat tükrében: Az elmúlt öt esztendő alatt Csehszlovákiában 1700 új irodalmi alkotás látott napvilágot (e számadatban ott vannak azoknak az íróknak a művei is, akik a válságos évek után újra publikálni kezdtek), eddig nem tapasztalt mennyiségben adtuk ki a szocialista országok irodalmát, és — bár a Nyugat mi irántunk nem mutat kellő érdeklődést — az utóbbi öt évben 1576 művet adtunk ki a tőkésországok irodalmából (pl. csupán az angol— amerikai szerzőktől 619, francia szerzőktől 363 művet, az eredetinél sokszor jóval magasabb példányszámban). Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy a csehszlovák irodalom iránt is rendkívül megnőtt az érdeklődés a szocialista országokban. Illusztrálásképpen megemlítjük, hogy például Lengyelországban csupán 1977-ben 35 csehszlovák fordítás jelent meg. Makszim Gorkij „embertudománynak“ nevezte az irodalmat. Ha az író az embert tartja művészete első számú tárgyának, nagy az iránta való felelőssége is. Az írói felelősség kérdéséről szintén szó volt ezen a kongresszuson is: „A művész nem szakadhat el az élettől és a munkától, az emberek örömeitől és gondjaitól, különben elveszíti arcát“ — mondta kongresszusi beszédében Vasil Biľak. Azt is hangsúlyozta: „Még mindig kevés az olyan irodalmi alkotás, mely meggyőzően ábrázolná a munka hőseit, az ember sikereit, a valódi hősöket, korunk hősét, aki minden érték alkotója, s ennek az országnak az ura és gazdája. Mindannyian tudjuk, hogy ez nem könnyű és egyszerű feladat. A mai író egyik fontos jellemzője a személyi felelősség és fegyelmezettség, az öntudatosság, az állampolgári becsületesség és a nagyfokú megértés. Írni arról a korról, az emberekről és eseményekről, amikor már nincsenek élő tanúk, sokkal könnyebb, mint arról, amit ismerünk, amit jómagunk átélünk.“ Az írói felelősségtudatra ma nagyobb szükség van, mint bármikor ezelőtt, mert az írott szónak mindinkább nagyobb a társadalmi súlya. A kongresszus megkülönböztetett figyelmet szentelt a gyermek- és ifjúsági irodalom további folyamatos fejlesztésének és a fiatal írók nevelésének. Alapvető megállapításnak tartom, amit Bohumil Ríha nemzeti művész mondott a gyermekirodalomról tartott rövid értekezésében: Hogy milyen lesz jövő irodalmunk, az sokszor a gyermftkeinknek írott könyvek lapjain dől el. Sok múlik rajta, mennyire vagyunk képesek felkelteni a gyermekolvasók figyelmét az írott szó iránt, képesek vagyunk-e jó irodalmi ízlést oltani beléjük. Mert a jó író nemegyszer a jó gyermekkönyv olvasása közben születik. Igen megszívlelendőnek érzem e vonatkozásban azt is, amit Borisz Polevoj (a szovjet fiatal írók irodalmi folyóiratának, a Junosztynak a főszerkesztője) mondott a tanácskozás szünetében: „Az író egyik legfontosabb — talán legbonyolultabb — feladata, hogy a fiatalok nyelvén tudjon szólni az ifjúsághoz. A fiatalok Jiem szeretik, ha fenyegetően hadonászunk az orruk előtt, vagy ha megingathatatlan igazságokkal traktáljuk őket“ Visszatérve a kezdő gondolatokhoz elmondhatjuk: a kongresszuson intézményes formát kapott a csehszlovák írók szervezeti-politikai egysége. Ám a belső, alkotói egységet minden írónak magának kell önmagában megteremtenie. És ebből az egységből nem zárható ki a néppel, az olvasóval való egység és szoros kapcsolat sem, mert az fró csak így élhet együtt igazán a nép problémáival, csak így osztozhat örömeiben, csak így teljesítheti a szocialista irodalom történelmi küldetését. Végezetül: az alakuló kongresszus — a minőség kongresz- szusa Is volt. Leszögezte, hogy a CSKP XV. kongresszusa által kiemelt „minőségi munka fontosságának“ követelménye az irodalomra is teljes mértékben érvényes. Eljött az ideje, hogy a mennyiségről a minőségre, a tartalomról az esztétikai értékekre helyezzük a súlyt. Nyilvánvaló, hogy csak az eszmeiművészi igény egysége tehet egy művet igazán értékessé szocialista társadalmunk számára. KÖVESDI JÁNOS Azért e cím, mert Takács Ernőd színpadán vígabbnak láttam a férfiakat, mint a nőket. És mulatságosabbaknak. Ezt a jelzőt azért használom, mert a komédia angol címében — The Merry Wives of Windsor — a merry mulatságost is jelent, meg azért, mert a férfiak valóban mulatságosabb figurák voltak. Már azok, akik leginkább bedőltek a nők cseleinek. Ebből azonban ne következtessen senki arra, hogy a nők kedvetlenül játszottak. Volt nekik is kedvük, jó kedvük. Ezt meg nemcsak azért mondom így, mert a merry jókedvűt is jelent, hanem: mert a nők egy árnyalattal komolyabbak voltak a vígnál. Mint minden furfangos vagy tréfás játékra hajlamos nő, mielőtt cselre készül, miközben cselez kiszemelt áldozatával,'hogy ne őasszonysága legyen az áldozat, esetleg az ura (vagy az úr pénztárcája). Tehát a férfiak mulatságosabbak voltak. Különösen Pöthe István (Keszeg), Tóth László (Evans), Siposs Jenő (Caius) és helyenként Turner Zsigmond (Ford) játéka, azt hiszem, még a korabeli — különböző rendű-rangú emberekből verbuválódott — közönséget is megnevettette volna, ami, tudom, ma nem lehet az értékelés szempontja, csupán a jellemzésé. A hagyományos realista ábrázolási módon belül ezek az alakítások csaptak át legerőteljesebben a paródiába, fölidézve egyúttal a shakespeare-i idők, a reneszánsz vígjáték előadásának stílusát. Ne csökkentse az említettek érdemét, hogy hálás szerepeket kaptak, bár a hálás szerep — a vígjátékban is — mindig veszélyes. könnyen túljátszható, ha nem vigyáz a színész, ri- pacskodássá fajulhat a játéka. Ide sorolom még Siposs Ernő fogadósát, Rózsár József Valérián szolgáját, és ide sorolnám Bugár Gáspár Bárgyú békebíróját. ha az elején nem tűnik merevnek és erőltetettnek az alakítása, ha játékosabb- lett volna. Falstaff cimborái, Németh János, Holocsy István és Ropog József, kis szerepet kaptak, mondanám, de nem mondhatom, mert Shakespeare olyan gonddal formálta minden mellékszereplőjének jellemét, mint a legnagyobb hősökét. A cimborák nem tudták igazán felhívni magukra a figyelmet. Jellemüket csak sejtették a közönséggel, nem bontották ki. Ugyanezeket mondhatom Boráros Imréről (Fenton) és Bugár Béláról (Page), annyival kiegészítve. hogy ők voltak a legkevésbé vidámak ebben a színes játékban. Utolsónak említem az első férfit. Fazekas Imre Falstaff ja tetszene a korabeli nézőnek, mint ahogy tetszett e sorok íróiának Is, leszámítva teljesítményét a harmadik felvonásban, amelyről később még szót ejtek. Nagy erővel (nem erőlködvel játszott, kihasználta testi adottságait, hangulatemelő jelenség volt. Megkockáztatom azonban a kilelentést: erre a szerepre még rá lehet dobni egy lapáttal, például, amikor tanácstalan, menjen-e az újabb találkákra, vagy sem. Mert itt csökkenni láttam lendületét. És most lássuk a Windsor! víg, helyesbítek, jókedvű nőket! Szentpétery Ari (Fordné) belevaló, eszes polgárasszonyt formált, ő nyújtotta az egyik legmeggyőzőbb teljesítményt, a testhezálló maszkban. Lőrincz Margit (Pagené) komolyabb, szemérmesebb volt, s talán túl mértéktartó. Szerény véleményem szerint Pagené bőrében többet megengedhetne magának. Pólyák Zsuzsa (Anna Page) is, aki, azt hiszem, jobban érzi magát keményebb szerepekben. Alakításához olvasandó még, amit a cimborákról és szerelméről, Fenton úrról mondtam. A Falstaff apródját alakító Mák Ildikó és Caius doktor szolgájának szerepeljen Benes Ildikó meg-megvillant a színen, kevés szöveggel. Fe- renczy Anni (Sürge asszony) ismét remekelt. A női szereplők közül ö volt az, akinek a játéka leginkább rímelt a Pőthe Istvánokéval. olyan stílusban csetlett-botlott, sürgött-forgott, harsány gesztusokkal, hangokkal, mint ők. Nem rajta, Ford- nén és Page-nén múlott, hogy — sportnyelven szólva — a sok csel után nem sikerült olyan nagy gólt lőni Falstaff — pénz és nő fogására készített — hálójába, mint amilyet az előzmények után vártunk. Mert a harmadik felvonás találka-jelenete olyannyira látványosra, zajosra és, főleg, hosszúra sikeredett, hogy a következő jelenetben —- Shakespeare sem boesá- taná meg — egybemosódtak a jellemek, a játék már csupán játszadozásnak, a szöveg feleslegesnek tűnt, a csattanó nem csattant. A komikus bonyodalom hatástalan véget ért a Ko- pócs Tibor tervezte egyszerű, de jól használható, kifejező és hangulatébresztő díszlet előtt. Nem tudom milyen hangszer szólt a képek közötti szünetben, doromb, villanygitár, vagy ennél is modernebb valami, de kitűnő volt, mulattató hangok pattogtak belőle, szinte az előadáshoz kötötték a nézőket. Jobban, mint egyik-másik jelenet. Vagy egyik-másik szereplő alakítása az egyébként ízléses, korhű kosztümökben (Gabriela Krajčovičová munkája). Nehéz is, hálás is volt a rendező, Takács Ernőd feladata. Nehéz azért, mert egy, témájában és mondanivalójában idejét múlt vígjátékot kellett a mához igazítania, hálás m<?g egyszerűen azért, mert — legyen elég a név — Shakespeare írta. De arra nincs recept, sem szabály, hogyan kell színre vinni ma reneszánsz darabot, egy biztos, úgy nem lehet, hogy egyik szereplő ilyen stílusban játszik, a másik egészen (!) másban, a harmadik meg nem tudja eldönteni melyikben a kettő és a még lehetséges többi közül. Ha egyik-másik alakítás között — nem színvonalban, és nem is a szerep egyéni felfogásában, hanem a stílusban — nincs olyan nagy különbség, egységesebb lett volna az előadás. Vagy csak így sikerült megtartani az egyensúlyt a főcselekmény és a bohózat! elemekkel tarkított mellékcselekmények között? —, vetődött fel bennem a kérdés az előadás végén, amelynek rendezése lehetett volna szellemesebb, több ötlettel fűszerezett. Akkor talán azt fs leírhattam volna, hogy — Shakespeare vígjátékaihoz méltó — vérbő előadást láttam, elejétől végig. BODNÁR GYULA MA KEZDŐDNEK A KAZINCZY NAPOK Ma és holnap rendezi meg a CSEMADOK KB és nyelvi szakbizottsága — a kerületi pedagógiai intézetek közreműködésével — a Kazinczy- napokat Kassán (Košicében). A nyelvi szakbizottság tízéves működése során ez lesz a nyolcadik ilyen jellegű értekezlet. Programja hasonló a tavalyiéhoz: a terminológiahasználat és az iskolai nyelvi nevelés kérdéseiről lesz szó. Hogy miért, arra dr. Jakab István titkári beszámolója is nyilván feleletet ad majd: a terminológiahasználat ügyének rendezését tartja legsürgetőbb feladatának a szakbizottság. Az egy évvel ezelőtt megalakult terminológiai csoport munkájához kívánnak ezzel az előadás-sorozattal is segítséget nyújtani. E munkacsoport n.űködésé- re igen nagy szükség van. Nálunk ugyanis a terminológiahasználat problémái sajátos formában Jelentkeznek: az új fogalmakat általában szlovák nevükön Ismerjük meg, s a szlovák szakszót vagy szakkifejezést kell magyarra fordítanunk. Természetesen a fordítás nem jelentheti minden esetben ezeknek az elemeknek a mechanikus lefordítását; gyakran sokkal nehezebb feladatot ró a fordítóra: a fogalom már meglevő, de nálunk még nem ismert nevének a felkutatását és felhasználását. Ellenkező esetben — mint ez már többször is megtörtént — egy-egy szlovák szakkifejezés magyarnak vélt megfelelője két-hárrm változatban is elterjedhet a sajtóban. S idővel kiderül, egyik sem az Igazi megfelelő, mert Magyarországon teljesen más néven ismerik az adott fogalmat. Az efféle fordítással oda jutnánk, hogy nem értenénk meg egymás kiadványainak a nyelvét, sőt a saját nemzetiségi kiadványaink nyelvének a megértése is problémát okozna az eltérő szóhasználat miatt. A terminológiai munka- csoportnak az lesz tehát a feladata, hogy egyrészt felkutassa a szlovák szakkifejezések magyar megfelelőit, másrészt állást foglaljon sajátos terminológiai kérdéseinkben. Ezzel elősegítheti sajtónk terminológiahasználatának egységesítését, másrészt nagyban megkönnyíti a fordítók és szerkesztők munkáját. Magyarországi és hazai szakemberek előadásait hallhatják a résztvevők. A vendéglőadók közül dr. Szathmá- ri István, a budapesti ELTE Bölcsészettudományi Karának dékánja a csehszlovákiai magyar sajtó nyelvhasználati kérdéseivel, dr. Szende Aladár főiskolai tanár az anyanyelvi nevelés iskolai és iskolán kívüli formáival, dr. Pusztai István vállalat! főkönyvelő, terminolőgiakutató a terminológia kialakításának módjaival, a hazai előadók közül dr. Zeman László egyetemi adjunktus a tudományostechnikai forradalomnak és a nyelvnek a viszonyával, Csuka Gyula mérnök, tudományos kutató a biológiai tankönyvek terminológiahasználatával, dr. Dénes Imre tudományos kutató meg a szaknyelv és a szépirodalmi nyelv összevetésével fog foglalkozni. Reméljük, hogy az előadások és a nyomukban kibontakozó viták hatékonyan elősegítik majd a kitűzött cél elérését: terminológiahasználatunk egységesítését. JAKAB ISTVÁN Szentpétery Ari és Fazekas Imre az előadás egyik jelenetében. (Nagy László felvétele)
