Új Szó, 1977. november (30. évfolyam, 302-331. szám)
1977-11-14 / 315. szám, hétfő
Ä pa azt mondta. — Egész életedben azt fogod írni, hogy hurcolom magammal a takarómat. Akkor is éppen az ágyban feküdt. Hotel Adria, harmadik emelet 47. A takaróját igazgat-, ta, paskolgatta. Valósággal cipelte magával, ahogy etjylk oldaláról a másikra fordult. Mint aki tulajdonképpen nem is fekszik. Inkább hosszú, végtelen utakat tesz meg azzal a takaróval. Közben azért még dünnyö- gött valamit. — Mert csak ennyit látsz belőlem! Szóval, csak a látvány. Ahogy az ágyban fekszik. Az ágy mellett, a széken, a ruhája. A gyűrött zakó, az örökké sáros nadrág. Apa megint közbeszól valahonnan. Talán a szállodai szobából, talán egy homályos folyosóról. Vagy az álom mélyéről. — Hohó, öreg! Mindig rendesen kikeféltem a nadrágomat. Akárhonnan fogom meg, akármilyen pontról, örökké közbeszól, vitatkozik. Pedig jól indult a dolog, igazán nem volt semmi ellenségeskedés vagy ilyesmi abban az első kisregényben. A szállodáról szólt az az írás, a Hotel Adriáról. A szerkesztő úrról meg a fiáról. A szerkesztő úr semmit se szerkeszt, nincs is lapnál. Olyan szabadúszóféie. Egy-egy cikket, riportot igyekszik elhelyezni, és ez nem könnyű dolog. De ha fölhajt némi pénzt, moziba mennek a fiúval. Ez a fiú semmi egyebet nem csinál, mint az apját várja abban a szállodai szobában. A várakozásokat, a csöndes éhezéseket csak egyvalami feledteti el: a mozi. Apa jelenti a mozi világát. Itt még nincs semmi baj. A gyerek azt a kedves, link alakot várja. — Link alaki — Apa szivarozik, és a fejét csóválja. — Mit akarsz ezzel? Lehet, hogy levágtam ezt vagy .azt, és le hét, hogy sosem adtam meg ezeket a kölcsönöket. De tőlem hányán kértek, amikor még úgy álltak a dolgok? le is tudod, mennyien lógtak a nyakamon. — Tudom, apa, de valahogy az is a linkség miatt volt. Nem Is figyel ráín. Valamilyen szobában áll, az ablak mellett. Kinéz az utcára. — És nem azok voltak linkek, akik bent ültek a szerkesztőségekben? Azok a nagy- képű hólyagok! De hál nekem is voltak lapjaim! A sftmmiből teremtettem lapokat! Miért nem beszélsz a vállalkozásaimról? — Meglehetősen homályos vállalkozások voltak. — Minden vállalkozás meglehetősen homályos. Gyereklapokat csináltam, irodalmi mellékleteket. Abba öltem bele a pénzemet. — Az nem egészen a te pénzed volt. — Mindegy! Mégiscsak azt akartam, hogy a gyerekek valami tisztességes lapot vegyenek a kezükbe, ahol nincs gügyögés, ahova írnak, de persze te ezt nem látod, éppen a lényeget nem látod! MÄNDY IVÁN A lényeget... Meglehet, hogy az igazi szerkesztőt nem nagyon ábrázoltam. Nem akartam valamilyen hősi képet rajzolni az öregről. Pedig megtörtént, hogy az utcán elkapott valaki. — Soha nem ismertem jobb szerkesztőt, mint az apádat! Verseket vittem hozzá. Figyelmesen elolvasta az egész pak- samétát, és azt mondta: — Felejtse el ezeket, uram. önnek tanulmányokat kell írnia. — Hát igen, valahogy tudta, mi van az emberben. Életének egy rövid szakaszában háztulajdonos volt. Üzletsorok tartoztak hozzá. Be se szagolt ezekbe az üzletekbe. Legalábbis azt hittem, hogy amilyen könnyelmű volt. — Könnyelmű?! A te apád?! Az a füles sapkás, sálakba burkolt alak dermedten nézett rám. A villamosmegállónál akadtunk össze. Ö ismert meg. — A Gyula fia! Mindjárt tudtam, hogy te vagy a Gyula fial (I-Iányan bukkannak így fel az utcán. A Gyula fial Te vagy a Gyula fia!) És már benne voltunk egy végtelen beszélgetésben apáról. — ... miért mondod, hogy könnyelmű volt? Örökké bent ült annál az optikusnál, a Fein bácsinál. És nemcsak a lányai miatt, a Fein lányok miatt, ó, ne hidd! Tippeket adott az öreg Feinnek, hogy milyen hirdetésekkel dolgozzon, hogy tegye egy kissé modernebbé az üzletét. De nemcsak a Fein bácsival volt így, a többiekhez is bevágtatott. — Maguk al- szanuk! — Mindig ezzel kezdte. — Maguk alszanak! Elmaradtak mindentől, ez nem Európa! — A fülessapkás elhallgatott egy pillanatra. Majd ahogy a saljait húzogatta. — Lehet, hogy apád bizonyos dolgokban kissé könnyelmű volt, de kiben volt annyi élet?I Élet, mozgás... És, hogy nagy szervező. Tippeket adóit látszerészeknek. Kézben tartotta az egész üzletsort. De minden elúszott. Iszonyú letörések következtek. — Azt te nem érted, öreg! — Apa most már csakugyan ingerült. Fantáziatlan alakok véltek körüli Az volt az én egyetlen bajom ... Benned még lehetett reménykedni, nem indultál éppen rosszul. Csak aztán! > Na igen! Csak aztán jött a második menet. Az apával való mérkőzés második menete. És ez már egy kicsit keményebb volt. A szerkesztő úr fénye megkopott. Hol voltak már a vág- tatások a riportokkal? A ciká- zások bizonyos kölcsönök után? Vége volt a szállodai korszaknak. Ezekben az újabb írásokban egy magányos öregurat találunk. Szállodákból kikopva, a fiához húzódott. Ö íz egyetlen, akitől még remélhet valamit. Ez a fiú különben elég kedélytelen. Nem szívesen emlékszik vissza azokra a2 időkre, amikor még az apja javítgatta első novelláit. És egyáltalán elmagyarázta, hogy nem kell mindent rl/an aprólékos részletességgel leírni. Akár tetszik, akár nem, mégiscsak az apától hallott először a kihagyásos ábrázolásról. De hát az öreg most már teljesen használhatatlan. Behúzódik a szobába, sajtot eszik, cetliket tologat. A cetliken kusza verssorok meg jegyzetek. Miféle jegyzetek? Soha el nem készülő tanulmányok... — Álljunk csak meg, öreg! Ha a Görgey-tanulmányomra gondolsz, hát az majdnem elkészült. Persze, a jegyzetelés eltartott egy ideig. Ami pedig Ambrus Zoltánt illeti, nos, hát vele kapcsolatban a korabeli Budapestet akartam megmutat* ni. Ezt a fiatal és tehetséges várost. Igen, igen, akkor még úgy látszott, hogy itt mégiscsak születik valami. Kifulladva elhallgat, de csak azért, hogy újrakezdje. — És mit akarsz azzal, hogy én csak a sarokban gubbasztottam? Egy kicsit össze akartam szedni magam, ennyi az egész. — Szóval, a harcos pihenője. — Jó, jó, azért ez nem volt túlságosan szellemes. Az biztos, nem nagyon hagytál időt arra, hogy kifújhassam magam. Egyre csak azt lested, hogy mikor nyomhatsz be valami kórházba. A harmadik menet. Apa betegségei, a kórház. Egy félszeg öngyilkossági kísérlet után az idegosztály. BERTOLD BRECHT — Mit értesz te félszeg öngyilkossági kísérlet alatt? — Apa felemeli a fejét, mereven néz azzal az áthatóan tiszta tekintetével. — Le akartam ugrani az ablakpárkányról — most ne feszegessük, hogy miért —, de közben megjelentek a járókelők. Éppen olyan reménytelen hólyagok, mint te. Pottyanjak közéjük? Szépen lemásztam, és vissza akartam feküdni. — Te is tudod, hogy nem így volt. Egyáltalán nem másztál le mindjárt. — Láttam azt az ijedt tekintetedet. Az ám, üregi I4«dt és elszánt volt az a tekintet. Akkor már tudtam, hogy mi következik. Nagyon siettél te azzal a kórházzal. — Nem tehettem mást. — Persze, persze, és aztán szépen bent felejtettél. Mint egy csomagot. (Több hasonlata is van: Öreg kabát, elnyűtt sál...) Örökké ezt hajtogatja. Tulajdonképpen nem is volt semmi baja, csak én bent felejtettem. És miket írok róla. Hogy még odabent is kölcsönkért. Fölvette egy betegtársa ruháját, amikor kisétált. (Mert azért még voltak útjai. Nem adta fel olyan könnyen.) — Megint csak ennyit veszel észre?! A kórház kertjében áll. Fölháborodva lobogtatja a kezét. — De arról elfeledkezel, bogy gyúrtam meg az Áldor Géza családját! Vagy talán nem én magyaráztam meg nekik, hogy ne hagyják bent Gézát? Ne hagyják odabent, érted, öreg?l Vigyék haza, ne mondjanak le róla. Elhallgat, és csak néz. Tudom, mi következik. Hogy ón viszont lemondtam róla. És én mit mondhatok? — Hiába, apa, ez már így történt. Ezen már nem lehet változtatni még akkor se, ha sose nyugszol bele. Nem is nyugszik bele. Almaimban még most is jön, megy, magyaráz, tiltakozik. Éli a maga életét. Valahogy mindenről értesül. Valamilyen öreg, alvilági hírlapírótól megtudhatta, hogy a halála után megnősültem. Szelíd szemrehányással lépett elém az álmok folyosóján. — De, öreg! Én még nem is ismerem a feleségedet. — Egyébként makacsul sürgeti, intézzem el, hogy visszatérjen a szobájába. — Tudod, unom már ezt a sok mászkálást. Akárhogy is, belőle nyílt meg minden. Utcák és terek, kapualjak és udvarok, kávéházak, mozik, futballpályák és szerkesztőségi folyosók. Pincérek és hírlapírók keringtek körülötte. Pengeárusok, ügynökök, ácsorgók és bámészkodók. És nők! Mennyi nő! Egy takarót vonszolt az ágyban, egy takarót húzogatott, ahogy egyik oldaláról a másikra fordult. Én pedig megírtam. Hogy olyan volt-e az a takaró? Tökéletesen mindegy. Nekem olyan volt. Afrokubai közmondások Ha egészséges a szív, a test ritkán dől ágynak. # # » Aki a szerencsére vár, üljön le. * * # Csigát eszik az öreg tigris. » • # Akinek nincs órája, meghallja a kakast. * # * A gazdag ember pénze a legjobb. • I » A halál az öregek hajnala. # » » Szükségből született a félvér. • » # A papagáj csak azt hajtogatja, amire a gazdája megtanította. # * # A csomó nem fojtja meg a kötelet. ff# Tokba bújt a kés elől. « « « A döglött párducnak mindenki a farkára lép. « * * Sietség csak fáradságot szül. # # * A talp tartja a testet. # » » A cápa ereje a tengerben van. VÉGH ZSOLDOS PÉTER fordítása VÍCENTE ALEIXANDRE* Ének Közöld, közöld velem csak a titkát szűz szivednek, mondd el a tested titkát, lenn, a föld alatt; szeretném tudni, mért, mért vagy te víz most, hűs part, ahol mezítelen lábak habokban fürdőzódnek. Mondd, mondd, mért szálló szép hajad fölött, miért selymes, puha füved fűlött zuhog, bukik le, csókolgat, bandukol a tűző, vagy a már kialvó nap, mely lágyan meglegyint, akár a szél, ki csak egy madarat vagy egy kezet visz. Mondd, mért olyan szíved mint egy parányi erdő, várván a föld alatt a nem-létező madár-hadat — és ezt a teljes éneket, melyet szemed fölött dúdolgatnak az álmok, ha átsuhannak nesztelen. 0, ének, ének, te, ki egy halott, vagy élő testnek egy gyönyörű, drága lénynek, ki a főid alatt pihen dalolsz a kő színéről, a csók, a száj színéről, dalolsz, mintha a gyöngyház aludna, lélegezne. Ez a derék, e szomorú testnek erőtlen terjedelme, e pille-könnyü fürt, a szél, amit nem Ismer, ezek a szemek, miken a csönd evez csak, ezek a fogak, melyek elefántcsonttól ékesek, ez a levegő, melyben a nem-zöld levél még meg se y rezdül. t. 0, te mosolygó égbolt, mely felhőként suhansz, Ó, boldog kismadár, ki egy vállon nevetgélsz, forrás, mely friss vízsugaraddal behálózod a holdat, puha pázsit, amelyen imádandó lábak taposnak! VEGH GYÖRGY fordítása * Vicente Aleixandre, teljes nevén Vicente Aleixandre y Merio, az idei Nobel-díj spanyol kitüntetettje, 1898. április 28-án született Sevillában. Ahhoz az úgynevezett „1925-ös“ nagy írónemzedékhez tartozik, melynek legkiemelkedőbb tagjai: Federico Garcia Lorca, Luis Cernuda, Rafael Alberti, León Felipe, Damaso Alonso, Gerardo Diego, Jorge Guillén, Manuel Altolaguirre és Pedro Síilinas. Jogot végzett, első versei 1926-ban jelentek meg a Revista de Occidente című lapban. 1933-ban Nemzeti Irodalmi Díjjal tüntették ki. 1949-től a Spanyol Akadémia tagja. Regényeiből sokat lehet tanulni* Mindig is úgy láttam, hogy Zweig regényeiből sokat lehet tanulni, minthogy ő maga Is sokat tanult. Wt van például a történet kitalálása vagy bonyolítása, értelmének lassú és átgondolt felfedése; itt van az olvasó aggodalmaival és reménykedéseivel űzött kecses játék, és itt vannak az elbeszélő általános jellegű közbeszőtt nézetei, amelyek Zweig esetében majdnem mindig derűs attitűdről tanúskodnak. Valóságos tanfolyamot tart, ráadásul szórakoztató tanfolyamot, szinte ujjal mutatva rá, mint kell először elmondani és mit később, mit röviden és mit részletesen, mit mellékesen és mit nyomatékosan. Természetesen az a fő, hogy a mesterség új területekre merészkedik, és ott bizonyítja be alkalmasságát, mint ahogy ez Zweig esetében történt, amikor például a „Verdun iskolájáéban feltárta az első világháború lövészárkaiban zajló osztályharcot. (1952. november 10.) * Kilencven évvel ezelőtt szüleien Arnold Zweig német író. 1977. XI. 14. 4 Gy. Szabó Béla: Popocatepetl és piramisoldal
