Új Szó, 1977. október (30. évfolyam, 271-301. szám)
1977-10-17 / 287. szám, hétfő
Ilf-Petrov* A gavriliász szerzője Mikor madame Gricacujeva elhagyta a barátságtalan irodaépületet, a legszerényebb rangú alkalmazottak már szállingóztak a Népek Házába: küldöncök, takarítónők, telefonoskisasszonyok, fiatal segédkönyvelők és riportersü- völvények. Közöttük forgolódott Nyiki- for Lápisz, egy göndör hajú és szerénytelen fellépésű, nagyon fiatal férfi. A tudatlanok, a konokok és első ízben látogatók a főkapun kérészül léptek be a Népek Házába: Nyikifor Lápisz az orvosi rendelőn át hatolt az épületbe. Otthonos volt a Népek Házában, és ismerte a legrövidebb utakat az óázi- sokhoz. ahol a szaklapok terebélyes árnyékában a honorárium tiszta vizű forrásai fakadnak. Nyikifor Lápisz mindenekelőtt a büfét kereste fel. A nikkelezett kassza eljátszott egy matcsist, és három blokkot dobott ki magából. Nyikifor aludttejet és krémes lepényt evett, majd mindkettőt leölbítette teával. Aztán lassú léptekkel megindult birodalmában. Első látogatása a Geraszim és Mumu című havonta megjelenő vadászfolyóirat szerkesztőségének szólt. Naper- nyikov elvtárs még nem volt benn, és Nyikifor Lápisz a Higroszkópiai Híradó-hoz ment át, egy heti szócsőhöz, melyen keresztül a patikusok a külvilággal érintkeztek. — Jó reggelt — köszönt Nyikifor. — Nagyszerű verset írtam. — Miről? — kérdezte az irodalmi rovat vezetője. — Mi a témája? Hiszen maga tudja, Trubeckoj, hogy a mi lapunk ... És a Higroszkópiai Híradó lényegének pontosabb meghatározása végett zongorázni kezdett ujjaival. Trubeckoj-Lápisz végignézett fehér zsákvászon nadrágján, hátravetette testét, és éneklő hangon felelte: — „Ballada az üszkös sebről.“ — Érdekes — jegyezte meg a higroszkopikus egyén. — Már régen itt volna az ideje, hogy népszerű formába öntsük a betegségmegelőzés eszméit. Lápisz tüstént szavalni kezdett: Gavrilnak üszkös sebe volt, Üszkös sebével ágyba dőlt... És ugyanilyen pattogó, négylábú jambusokban mesélte tovább Gavrila történetét, aki felvilágosulatlanságában nem ment Idejekorán gyógyszer- tárba, és elpusztult, mert nem kenegette sebeit jóddal. — Kétségtelenül fejlődik, Trubeckoj — buzdította a szerkesztő —, de valami még hiányzik... Érti? Megint zongorázott ujjaival, de azért átvette a borzalmas balladát azzal az ígérettel, hogy kedden kifizeti. A Távírász Hétköznapjai című lapnál hápisz szívélyes fogadtatásban részesült. — Jő, hogy jött, Trubeckoj. Éppen egy versre van szükségünk. Csak élet, élet, élet. Semmi líra. Hqllja, Trubeckoj? Valamit a távírászok életéből, s egyszersmind... érti? — Tegnap éppen a távírászok életéről gondolkodtam. S egy költemény fogant meg bennem. Címe: Az utolsó levél. így hangzik ... Levélhordónak állt be Gavril, Levélhordás a kenyere... A levélhordó Gavrila története hetvenként sorba volt foglalva. A vers végén, bár egy fasiszta golyója eltalálja, mégis kikézbesíti a levelet a címzettnek. — Hol esett meg a dolog? — kédezték Lápiszt. A kérdés helyénvaló volt. A A Szovjetunióban nincsenek fasiszták, külföldön pedig nincsenek postássznkszerve- zeti tag Gavrilák. — Hol esett meg? — kérdezte vissza Lápisz. — Természetesen nálunk, és a fasiszta álruhás. — írjon nekünk inkább a rádióállomásról, Trubeckoj. — A levélhordót nem akarják? — Hadd maradjon itt. Feltételesen átvesszük. Nyikifor Lápiszz-Trubeckoj szomorúan kereste fel újra a Geraszim és Mumu-1. Naper- nyikov már íróasztalánál ült. A falon Turgenyev erősen felnagyított képe lógott: szemüveggel, magas szárú csizmában s a vállán keresztben kétcsövű puskával ábrázolta az írót. Napernyikov mellett Lápisz konkurrense állt, egy külvárosi versfaragó. Elkezdődött a régi dal Gav- ri Iáról, csak vadászváltozatban. Az alkotás A vadorzó imája címet kapta. Gavrila nyálra várt a lesben, Gavril a nyálra rátüzelt. — Nagyszerű! — mondta a jó Napernyikov. — Ezzel a versével, Trubeckoj, felülmúlja magát Entyihet. Csak ki kell javítani egyet-mást. Először is törölje ki az „imát“, hogy még nyoma se maradjon. — És a nyulat — toldotta meg a vetélytárs. — A nyulat miért? — csodálkozott Napernyikov. — Mert most tilalmi ideje van. — Akkor változtassa meg, Trubeckoj, a nyulat is. A költeményből a változtatás után A megleckéztetett vadorzó lett, és a nyulak helyett szalonkákról szólt. Aztán kiderült, hogy nyáron szalonkára sem vadásznak. Végleges alakjában a vers így hangzott: Gavril szárnyasra várt a lesben, Szárnyasra Gavril rátüzelt... Az ebédlőben elfogyasztott tízórai után Lápisz újra munkához látott. Fehér nadrágja felvillant a folyosók sötétjében. Ajtóról ajtóra járt, és árulta az ezerarcú Gavrilát. A Szövetkezeti Fuvolá-nak Gavrilát Eol hárfa címmel adta el: A pult mögött áll Gavrila, Gavrila fuvolát ad el... Az Igazi Erdő című testes lap szerkesztői egy rövidebb lélelgzetű költeményt vettek meg Lápisztól, Az erdőszélen címmel. így kezdődött: Gavril a lombos 'erdőt járta, Gavrila pálcát vagdosott... Ezen a napon utoljára kenyérsütéssel foglalkozott Gavrila. A Cipómunkás szerkesztőségében akadt helye. A költemény hosszú és szomorú című címet kapott: A kenyérről, a minőségről és a kedvesről, és egy titokzatos Hina Cseleknek dedikálódott. Kezdete most is epikus maradt. Cipósütő lett Gavrilából, Cipót cipóra süt s dagaszt... A dedikációt, tapintatos vita után, mellőzték. GELLERT HUGÖ fordítása Csótó László rajza • Nyolcvan esztendővel ezelőtt született J. A. Ilf, a világhírű szovjet író, akinek neve J. P. Petrovéval vált Ismerttó, ____________ Tö rök Elemér Idiii a Laborc-partján Megyek még pirkadás előtt megkerülve a legelőt a Labore felé csendesen kitaposott ösvényen mint a vakok botorkálva kilépnek a fák a tájba egy bagoly magasba röppen s némán elsuhog fölöttem üres a part még álmodó habokat ringat a folyó aztán a nagy hűvös égen felkél a nap vörös fényben és felcseng a táj a kopár mint fényhez koccanó pohár madárfütty ömlik elébem a hajnali tündöklésben már minden tárgynak árnyéka van ülök itt most is egymaga™ a partnak vetve hátamat nézem az úszó árnyakat s a szem míg befogja a tárt mindenség fény-pilíanatát fölvillantja a képzelet a gyermekkori képeket körül az üveg falú csend s mint aki múltján elmereng olyan ez is ő semmi más csak képzelet csak látomás Kövesdi Károly: apám szürke radiátorai (részlet) talán tíz évnyi múlttal apám szürke radiátorai a palánkra felfuttatott zörgő szőlűkacsok előtt az udvarsarokban már számkivetve innen és túl tán Taorniinában most délután vagy másnap mikor a poshadt csönd veszett kutyája kerUlgeti a házat ó ha látnátok e nagymúltú várost a fürge csöveket s a morcos vasekét hogyan hasítják a nedves honiokcsomót habdermedésig ingeszakadásig s a palánk fagy-liasogatta vízgyöngyös homlokát a fészert ahol tyúkpiszok görög a hasított aprófa közt az ekevas arcán a rozsda csöndes robbanásait hogy szinte hallani ha látnátok ez iszonyú tenyészetet a rozsdák és az eszmék konok csobogását hogy öntudatlan kunkorudnak mint a spermák apró farkukkal korbácsolva egymást évszázadokba hajló buja honfoglalásra csak ülnétek ti is ex egyetlen város fölött hisztérikus kacagástokat a lomha kert felé vetítve mint egy gnóm a szürke fűtőtestek között talán tíz évnyi múlttal várossal városokkal rozsdás könnyeket morzsolva iszonyú szürkébe hajló homlokokkal PAUL LOUIS COURIER A rettenetes éjszaka Egy napon Calábriába indultaim, a gonosz emberek vidékére. Ezek az emberek senkit nem szeretnek, a franciákat meg egyenesen gyűlölik. Elmondani, hogy miért, hossszú lenne, elég annyi, hogy rossz világ vár arra, aki a kezük közé. kerül. Egy kellemes külsejű fiatalember volt az útitársam. Azokban a hegyekben az utakat srakadékok szegélyezik, lovaink nagyon nehezen mentek. Űtitársam előre sietett, de megtévesztett bennünket egy tisztás, amelyen keresztül rövidebbnek tűnt az út. Én voltam az oka, hogy eltévedtünk. Mit bizonygattam húszéves fejjel, hogy jó úton vagyunk. Esteledett, amikor oz erdőben egy nagyon sötét ház elé értünk. Félelemmel szívünkben léptük át a küszöbét. Egy szénégető családot találtunk az asztalnál, amelyhez mindjárt oda is ültettek. Az én fiatal barátom nem kérette magát, íme, hát itt vagyunk, eszünk és iszűnk. Én csak lassan és keveset, mert előbb mindenütt szemügyre veszem a helyet én az arcokat, szokásom szerint. Házigazdánk valódi szénégetőnek látszott, a háza meg olyan volt, mint egy nagy fegyvertár. Itt nem volt más, csak puskák, pisztolyok, kardok, kések és ba- jonettek. Nem tetszett ez nekem, és jól láttam, hogy én sem nyertem meg a háziak tetszését. Útitársam viszont kedvükre való volt, nevettek, beszélgettek. Meggondolatlanul elmondta, hogy honnan jövünk, hová megyünk, kik vagyunk. Éreztem, hogy előbb-utóbb elmondja, de hát mit tehettem volna, ha ez egyßzer így volt megírva. Vendéglátónk nagylelkű volt, megígérte, hogy segít, és másnap oda kalauzolnak, ahová menni akarunk. A barátom a bőröndjéről beszélt, mondta a házigazdának, hogy a feje alá teszi az ágyban, nem is kíván más párnát. Ó, az ifjúsági Az ifjúság! Milyen meggondolatlan. Ök azt hisžik, hogy koronagyémárrt van nálunk. A vacsora véget ért, magunkra maradtunk. A házi- gazdáék lent aludtak, mi az emeleti szoba felett, a padlásszobában, ahová létrán kell felmenni. Ez volt egyébként az éléskamra is, rengeteg élelemmel megrakva. A fekhelyünk fészekhez hasonlított, ahová kúszva, a gerendák alatt jutottunk el. Űtitársam lefeküdt és rögtön el is aludt, feje alatt a drága bőrönddel. Én elhatároztam, hogy virrasztani fogok, tüzet raktam és melléje kuporodtam. Nyugalomban telt az éjszaka, félelmem lassan elmúlt. Amikor úgy tűnt, hogy a reggel már nem lehet messze, hallottam, hogy alattunk vitatkozik a házigazda és felesége. Lélekzet- visszafojtva hozzányomtam fülemet ß kéményhez. Tökéletesen hallottam a férj szavait: — Szóval mind a kettőnek el akarod vágni a nyakát. — Az asszony így felelt: — Igen! — Aztán csend lett. Mit mondjak?! Alig kaptam levegőt, egész testem hideg volt, mint a márvány. Nem tudtam, hogy élek-e, v,agy halok! Istenem?I Ha arra gondolok, még... Mi ketten, fegyvertelenül, velük szemben, akik tizenket- ten vagy tizennégyen voltak! Halálosan fáradt útitársam mélyen aludt. Szólítottam őt, de nagyobb zajt kelteni nem merészeltem. Egyedül szökni nem tudtam. Az ablak nem volt túl magasan, de lent két szelindek üvöltött, mint a farkas. Képzeljék el, ha tudják, mit érezteml Egy hosszúnak tűnt negyed óra múlva a lépcsőkön motozást hallottam, az ajtórésen keresztül láttam a házigazdát, egyik kezében lámpával, a másikban egy hatalmas késsel... Jött fölfelé, a felesége követte, én az ajtó mögött Kinyitották, de mielőtt belépett volna a házigazda, letette a lámpát. Majd a felesége vette föl, aki halkan mondta mezítláb lépegető férjének, kezével takarva a táncoló lámpafényt: — Csendesen menj, csendesen! — Amikor a férfi a létrához ért, szájába vette a kést, és jött föl, egész az ágyig. Szerencsétlen fiatalember, még a torka is szabadon, mintha kínálná. Már kézben a kés... Ö!... Barátom!... És a férfi megfogott egy sonkát, amely majd a padlóig ért, levágta és elment, úgy ahogy jött. Az ajtó bezárult, a lámpafény eltűnt. Amikor feljött a nap, az egész család nagy zajjal ébresztett, ahogy meghagytuk. Enni hoztak. Nagyon jó és eredeti reggelit készítettek, megnyugtathatom magukat. Két hizlalt kappan is illatozott az asztalon. — Az egyiket megenni, a másikat elvinni kell! — mondta a házigazda. Végre megértettem a rettenetes szavakat, amelyek úgy megrémisztettek az éjjel. TÖTHNÉ GYULÁS ÁGNES fordítása 1977. X. 17. 4
