Új Szó, 1977. október (30. évfolyam, 271-301. szám)
1977-10-03 / 273. szám, hétfő
Peter Bichsel Két karcolat E sténként Mónikát várták. A városban dolgozott és a von.atjárat rossz volt. ök, az apa és felesége az asztalnál ültek, és Mónikát várták. Amióta a városban dolgozik, csak fél nyolckor esznek. Régebben egy órával korábban megvacsoráztak. Most naponta egy órát vártak a terített asztalnál, ki-ki a helyén, az apa fent, az anya a kony- haajtő melletti széken, vártak a Monika üres helye mellett. Kicsit később a gőzölgő kávé, a vaj, és lekvár mellett. A lány A lány nagyobbra nőtt mint ők, szőkébb is volt náluk és a bőre, a finom bőre pedig teljesen a Maria nagynénjéé. „Mindig kedves gyerek volt,“ mondta az anya várakozás közben. Szobájában lemezjátszó volt, gyakran hozott lemezeket a városból, s azt is tudta, ki énekel rajtuk. Tükre is volt, és különböző üvegcséi és dobozkái, kis marokkói bőrrel borított széke, egy doboz cigarettája. Az apa keresetét néha egy irodai kisasz- szonytól vette fel. Elnézte a sok pecsétnyo- mót egy állványon, megcsodálta a számológép szelíd zaját, a kisasszony szőkített haját, aki mindig azt mondta „Kérem szépen“, ha az apa megköszönte a pénzt. Délben Monika a városban maradt, evett valami semmiséget, amint mondta, egy teá- zóban. ö is kisasszony lett, aki a teázóban cigarettázik. Gyakran kérdekték, mit csinál ott bent a városban, az irodában. De nem tudott semmit sem mondani. Aztán megpróbálták legalább elképzelni, amint közömbösen kinyitja a vonatban piros irattárcáját és felmutatja bérletét, amint végigmegy a peronon, amint az irodába vezető úton izgatottan tárgyal a barátnőkkel, amint mosolyogva viszonozza egy úr köszöntését. Aztán többször is elképzelték ebben az órában, amint hazajön, a táska és egy divatlap a hóna alatt, elképzelték a parfümjét, azt is, hogy leül a helyére és aztán együtt esznek. ZAHARIA STANCU* Az életnek Fehér, kéklő és piros gerezdeket ősszel a szőlők adnak nekünk. Vérvörös barackot, kerek almát a gyümölcsösök adnak nekünk. Áldott legyen a napfény, dicsőséges a föld, a drága nyári eső, dicső legyen a szél, mely erdők illatát hozza szárnyain. A sík mező búzát ad nekünk; árpát, rozsot a síkság ad nekünk, selyem-bafuszos kukoricát, hegyes, réz-kalászos rozsot. Legyen áldott a síkság füvével, tücskeivel. Áldott legyen a sík mező szélben ringó kalászaival, szöcskéivel, bogárkáival, amit kért tőlem, az életnek adtam, s amit nem kért, azt is neki adtam. Mosolyomat az életnek adtam, könnyeimet az életnek adtam, dalaimat az életnek adtam, haragomat az életnek adtam, hosszas uffongásomat, fájdalom-kiáltásaimat, öröm-kiáltásaimat mind az életnek adtam. Ádám Zsigmond fordítása * Hetvenöt esztendővel ezelőtt született Zaliaria Stancu Állami díjas román költő és író. Nemsokára szobát fog bérelni a városban, ezt tudták, s hogy aztán újból fél hétkor esznek majd, hogy az apa ismét olvasni fogja az újságot, hogy aztán nem lesz lemezjátszós szoba, s nem lesznek órás várakozások sem. A szekrényen kék, svéd üvegből való váz a állt, a városból került ide, a divatlap ajándék-javaslatának következtében. „Olyan, mint a nővéred“, mondta az asz- szony, „mindene, mint a nővéredé“. „Emlékszel, milyen szépen tudott a nővéred énekelni.“ „A barátnője nemrég férjhez ment“, mondta az anya. „Igen“, monda az apa, „ezt mondtam én is“. „A barátnője nemrég férjhez ment“, mondta az anya. ö is férjhez megy, gondolta az apa, és a városban fog lakni. Nemrég arra kérte Mónikát: „Mondj már valamit franciául“. — „Igen“, ismételte meg az anya „mondj valamit franciául“. De ő semmit sem tudott mondani. Gyorsírást is tud, gondolta most az apa. „Nekünk túl nehéz lenne“, mondták egymásnak gyakran. Aztán az anya asztala tette a kávét. „Hallottam a vonat zaját“, mondta. A tejesember A tejesember ezt írta egy darab, papírra: „Ma nincs vajam, sajnos.“ Blumné elolvasta a kis cédulát, fejét csóválta, utánaszámolt, majd ezt írta: „Két liter tej, tíz deka vaj, tegnap nem volt vaj, mégis felszámolta.“ Másnap ezt írta a tejesember: „Elnézést.“ A tejesember reggel négykor jön, Blumné nem ismeri, jó lenne megismerni, gondolja néha, egyszer fel kellene kelni négykor, hogy megismerhesse. Blumné attól tartott, hogy a tejesember neheztel rá, rosszat gondol esetleg róla, ugyanis horpadt a fazeka. A tejesember ismeri a horpadt fazekat, a Blumnéé az, legtöbbször két litert vesz és tíz deka vajat. A tejesember ismeri Blum- nét. Ha érdeklődne felőle valaki, ezt válaszolná: „Blumné két litert és tíz dekát vesz, horpadt fazeka és könnyen olvasható írása van.“ A tejesember nem gondolkozik, Blum- nénak nincs hátráléka. És ha előfordul — mert hisz előfordulhat —, hogy tíz fillérrel kevesebb van kiszámolva, akkor ráírja a papírra: „Tíz fillérrel kevesebb“. Másnap itt a tíz fillér, s a papíron ez áll: „Elnézést.“ „Szóra sem érdemes“, vagy „Semmiség“, gondolja aztán a tejesember, rá is írná egy darab papírra, de az már levélváltás lenne, így aztán nem ír semmit. A tejesembert nem érdekli, melyik emeleten lakik Blumné; a fazék lent áll a lépcsőnél. Akkor sem gondol semmit, ha éppen nincs ott. Valamikor az első csapatban játszott egy bizonyos Blum, azt ismerte a tejesember, erősen szétálló fülei voltak. Meglehet, hogy Blumnénak is szétálló fülei vannak. A tejesembereknek tiszta, vöröses, ügyetlen, agyonmosott kezük van. Erre gondol Blumné, valahányszor a papírt látja. Remél- , hetőleg megkapta a tíz fillért. Blumné nem szeretné, ha a tejesember rosszat gondolna felőle, azt sem szeretné, ha szóba hozná a szomszédasszony előtt. De senki sem ismeri a tejesembert, senki a mi negyedünkből. Hozzánk reggel négykor jön. A tejesember egyike azoknak, akik a kötelességüket teljesítik. Aki reggel négy órakor a tejet hozza, az a kötelességét teljesíti naponta, vasárnap és hétköznap. Lehet, hogy a tejesembereket nem fizetik jól, és lehet, hogy gyakran hiányzik a pénzből az elszámolásnál. A tejesemberek nem hibásak, amiért drágul a tej. Blumné tulajdonképpen szeretné megismerni a tejesembert. A tejesember ismeri Blumnét, két litert és tíz dekát vesz, és horpadt fazeka van. , Veres István fordítása VILÉM ZÄVADA PANICHÝDA (Részlet] a forró délután gőztrombitákkal harsogott aztán a szürkeség nehéz drapériáiba burkolózott a város ahogy beállt az alkonyat az oszlopokon ívlámpák őrsége gyulladt a pompás ravatal körül a körutakon gyászmenetben hömpölygött a dicső hadsereg gyászlobogó helyett léggömbök röppentek föl minden házról mondják a világháború hőseinek ünnepe ez mert minden házból elröppent egy vagy két lélek a háború alatt s az alvilágból szabadságra most léggömbökön térnek haza csak egy percig időznek eszünkbe juttatni ők is éltek valaha végül mintha a léggömbökkel elröpülne minden ház csak a hegyek között sokáig a szürke éjbe a lebukó nap orcája csodálkozóan bámul be csodálkozó orca vörösre —egy ágyú csöve — tüzesedve aztán nem tudom mi történt nem emlékszem már semmire a gyászünnepély fönségétől lenyűgözve meghallottam sikolyomat mint mérhetetlen messzeségből szorongástól elgyötörve mintha elájultam volna a tömegek lába alatt hazatérve levelet .kaptam szorongtam lépcsők nélküli lépcsőházban tértem szobámba nem is tudom hogyan a villanyfény fügekávéként Illatozott kissé lecsillapodtam csak agyamban izzottak a dohányültetvények s ismeretlen fájdalmak a szívben az ágyra vetem magam elszunnyadok keservesen sírok álmomban mint éji pillangó a fénybe munkába vetem magam nem tudván hogy szárnyam égetem az ásványtan-titkok csillagos dér-kristályainak sejtelmes félhomályába merülve mely eltakarja előlem rejtélyes végzetét érzem hogy sápadok s mily gyors az érverésem enciklopédiákat akarsz írni már nem oly nyersen mint a természet az ásványtan főleg a régit gyökerestől akarod kiirtani s új szótárakkal akarod pótolni nem is annyira angol japán vagy orosz nyelven mint inkább gyönyörű erős tiszta emberi nyelven kivált ha megtudod a kávéházban hogy az „aufmerksam“ azt jelenti a pikoló újságot hoz egy idős dáma asztalára s az megajándékozza képpel cukorkával töltött csokoládéval ám minden változik magad is változol mint az idő sírsz és jajongsz hogy változnod már lehetetlen a nyers akár a nő szeszélyes természetet üstökön ragadnád üvegházba ültetnéd aszfalttal s ijesztő zöld tetemekkel táplálnál de csak állsz ismételten földbe gyökerezve ha a sáros és szürke alkonyaiban szirénák búgnak s a villanykörték az éj virágai nem múlnak ki oly dicsőn mint a rakéták bár mint a baglyok szeme izzanak hulló esőcseppek között dörgő boltozat alatt fuvolák s orgonák ezüstsípjain játszanak s kupolák tetőin zizegnek abban a szétfolyó sáros és szürke alkonyaiban ülsz lekuporodva Szent Ágostonként a halál rakpartján éppen s versek kagylóival öntözöd a civódó óceánt s a tenger ínyencként hömpölygeti hullámait ahogy nyelvelek ízleli olcsó boraitokat bezárva egy zavaros kávéház-akváriumba szürcsölni vágytok legalább a tenger vöröses habjait, itt vergődünk mindannyian mint a rab cserebogarak az égbolt alatt az üvegből toz.at alatt mielőtt az iszonyú halál torkába vettetünk s a Föld bolygó szüntelen kering tengelye körül mint itt lenn szőke fejem amely mindhiába tekint ki várva valakit aki nem jön a tutajosok harmonikával a tűz mellett este a tutajukon úsznak csöndben ahogy az élet a szerelem az ifjúság s ahogy te a huzat és a sötét ellen törzs agyrémtől fölnyergelve 1927 CSELÉNYI LÁSZLÓ fordítása Dülöngélve jött felém a vasútállomás peronján. Arca borostás volt, haja csapzott. Amikor közelembe ért, megállt, néhány másodpercig fürkészve nézett rám, aztán heves mozdulattal a mellére rántott és megcsókolt. — Ilyesmit! — kiáltott fel, miután elengedett. — Hogy vagy, öreg csatár? Száz éve nem láttalak! — Jól, jól vagyok — mondtam halkan, gyanakodva s kissé ijedten kémlelve arcát. — Te, hogy te mennyire megváltoztál, nem ismerek rád, nem voltál te azelőtt ilyen ... hogy is mondjam ... — Persze — mondtam növekvő aggodalommal —, múlnak az évek. — Múlnak, múlnak, idestova húsz éve, hogy nem láttuk egymást. Emlékszel még arra a fejhallgatóra? — Fejhallgatóra? — Nem emlékszel? Három pár galambot ígértél érte. — Galambot... — Persze hogy galambot, három pár postást... DOMONKOS ISTVÁN AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN — Ne haragudj, de ... — Fenét nem is arról van szó, nem haragszom én, volt, ami volt, nem vagyok én haragtartó. — Emlékszel .a kis Döncire? — A kis Döncire? Nem. — Meghalt. Agyoncsapta az áram. Martin, tudod, a szíjgyártó fia meg már négy éve kint él Ausztráliában, jó sora van. Emlékszel még rá, hogy beadtad neki azt a jobbegyenest a Selembach pék udvarában? — Jobbegyenest a pék udvarában, én? — No jól van, jól van, mindenesetre megérdemelte, az ember ne túrja olyasmibe az orrát, amihez semmi köze. Látom rajtad, hogy az egész ügy nem nagyon érdekel... Hát azt tudod-e, hogy Urbán Tecát ki vette el? — Miféle Urbán Tecát? — Nem emlékszel rá? — Nem. — Értem, öregem értem, bizonyos dolgokra az ember nem szívesen emlékszik. Csak ne gondold, hogy élvezettel vájkálok a régi sebekben. A Danilo vette el, a kocsmáros. Alaposan összeszedték magukat. Emeletes házuk van, két autójuk. De most majd rájuk jár a rúd. Olvasod az újságokat? Szóval elfelejtetted azt a fejhallgatót! — Soha életemben nem volt fejhallgatóm. — Letagadod? De azt tudod, hogy én kitől szereztem, méghozzá drága pénzért... Képzeld, a nyáron itthon volt Laci. Felvág ő is. Eladta a szülői házat, tudod, hol volt a házuk, a zsidó temető mellett. Kevesen maradtak itt a mi gárdánkból. De Stanko itt van. Az a bokszoló, aki kihúzta Simon Ellát a jég alól. Fejes. Meg se lát az utcán. Persze, te nem is tudod, hogy én hogy jártam. Jól ismered az apámat meg ,az anyámat... érted ... úgy neveltek, mintha a sajátjuk lettem volna, s végül kisült, hogy ... érted ... végül az sült ki, hogy az apám nem az apám, hogy az anyám nem az anyám, hogy a falu, amelyben felnőttem, nem az én falum, hogy a gyermekkorom nem az én gyermekkorom, hogy a barátaim nem az én barátaim, hogy én se az vagyok, aki, hanem másvalaki. De ki? 1 Ugyan ki? Ki vagyok én, mi a nevem, hol születtem?! Mondd, rám ismersz te? — Ne haragudj ... — A fejhallgatóra sem emlékszel? — Nem. — Látod, öregem, látod! 1977. X. 3.
