Új Szó, 1977. szeptember (30. évfolyam, 241-270. szám)
1977-09-19 / 259. szám, hétfő
Veres Péter Srnka István (Részlet) Egyszerűen elkezdett énekelni, aztán hamarosan megtalálta a saját hangját. A Himnuszok Kelet kapujában még csak keresés, Inkább csak kezdés előtti Izgalom, olysféle torokköszörülés. A Pásztorének-ben aztán a valóságos személyes élményekkel együtt kibugy- gyant a végleges Sinka-hang. Hogy is mondja a csizmaszárra írt első igazi Sinka-versOh, szállj pipám f üst je, dohányom joszló ezüstje s lengj messzi a puszta mélyén, hogy juthasson a lelkem véled életemnek tűnt lepkeként tovaillanó reményén. Itt, Barmón, a Csikótanyán, tizenhét szilfa hajlatán sír az esők vőlegénye, én, az állásszagú bojtár, ki puhatalpú kis pulinak Isten mégis a szeméibe. • • • ...................................i » • Oh , szállj pipám árva filsije, dohányom bomló ezüstje s ringasd rövid ifjúságom, ami Itt a Kerek-érben, kilenc varnyú szemeláttán úgy foszlik szét, mint az álom. „Nem kellett kínlódni a verssel. Jött egyszerűen. Ott voltak a szilfák, szálli a pipám füstje, Guldi, a kis puli ott feküdt a szűrömön, s forró kis puha talpa volt, előttem pedig a Kerek-ér húzódott“ — mondja Sinka az önéletrajzában, A fekete bojtár vallomásai ban, s ez tiszta dolog. Költő nem kívánhat szebb indulást, mint valóságos élményeit lélekkel, szellemmel telítve megírni. íme, a közvetlenül és egyszerűen kifejezett személyes élmény. Ez a művészet alapja. Ezt gazdagítja az impresz- szió, ha az élményerejű, de az olvasmányátélés útján szerzett műélmény is, ha a költő úrrá tud lenni rajta, és nem ómul el attól, hogy milyen nagy költők vannak a világon, és nem veszi ei az önbizalmát, hogy jaj, hogy érhetnék én fel hozzájuk? Itt nem lehet keveset akarni. Anélkül az irodalmi-esztétikai indulat és megszállottság nélkül, hogy „jól van, világ, a te nagy költőid ezeket és ezeket máT elmondták, és így és amúgy mondták el, én meg ezeket így és így mondom el, mert amit én tudok, és amit én érzek, azt csak én mondhatom el“ (... „én Józsei AttUa itt vagyok“) — nem születhetik nagy költő. Az irodalomban is elismerik ugyan, hogy a líra alapja a valóságos, személyes élmény, az epikát azonban, még a versest is, az áttételes élmények művészetének tartják. Es ez igaz is, de ennek a megtárgyalása most nem tartozik ide... A továbbiakban erről az alapról beszéljünk Sínkéről. Amit eddig egyéniségről és élményről mondtam, csak azért hoztam fel, hogy lássuk: én is ismerem valamennyire az irodalmi ábécét, és nem csupán a bajtársi együttérzés szól belőlem. Hosszú idők óta figyelem a Sinkáról szóié írásokat, s azt látom, hogy a legtöbben rosszul ítélik meg az embert is, a művét is. Az emberben vadóc őstehetséget, a műben homályt, romantikát, miszticizmust látnak. Pedig hátha nincs itt semmi homály? Hátha a Sinka-rea- litás csak eddig még nem ismert realitás? Szerintem csak az lehet igazi írói realitás, amelyben képzelet és valóság, ember és világ sajátos teremtő kölcsönhatásban van együtt, amelyben nemcsak a dolgokat látjuk, hanem a dolgok ízét, színét, szagát, hangulatát is érzékeljük. Ki merné mondani, hogy a Sinka műveinek nem ez-e egyik sajátossága? De lássuk előbb a romantikát. Ez a vád nem komoly, s csak jobb híján éri a Sinka világát, amely az egyoldalú, racionalista műveltségű, civilizált ember számára furcsa, szokatlan, idegen, mert az altruista gondolkodásból és a nyomor-naturalista irodalomból, sőt a nyomor szociológiájából azt szívta fai, hogy odalenn, a puszta vegetatív szinten elsorvad a lélek. Kiben-kiben igen, de nem mindenkiben. Mert, íme: nemcsak sorvad, hanem lázad is. Igazságért kiált, és szépen kiált. [Volt egyszer egy ifjú ember Názáretben, akinek a kiáltása — a Hegyi Beszéd — még ma is hangzik.) Ha valaki romantikus, az a legtöbbször azt jelenti, hogy nincs benne egyensúlyban az élmény és a képzelet. Márpedig, ha a képzelet valóságos élmények nélkül alkot, akkor vagy fantomokat, vagy sablonokat alkot. (Fantomokat: a szertelen, sablonokat a fegyelmezett író.) Még a leKyolcvan esztendővel ezelőtt született Mínka István. geslegjobb esetben is csak homunkulu- szok, esetleg jóképű és jól mozgó, sőt okos! homunkuluszok születnek így. (Ha nagy a mester...) A Sinka műve azonban, ahogy mondtam, csupa személyes élmény. A hősei nem hősök a szó szokásos irodalmi értelmében. Béresek, juhászok, napszámosok, ezek asszonyai és gyerekei, és semmi különös nincs bennük. Nem „tárgyak“ és „témák“, hanem emberek a versben is, mint a valóságban. Igen ám, de ezekre a közönséges emberekre és eseményekre a művészi emlékezés és a forró együttérzés szépségfá- tyola borul a sajátos Sinka-zengésű so- rokban, s ezt érzik némely racionalista kritikusok romantikusnak és misztikusnak. Pedig hát: Bajó éren hó szálattyán, nénikém, Simon Virágnak csizmája volt. Piros szattyán. Piros volt a kötője is. S: de lobogott, hogyha szél volt — Simon Virág nagyon szép volt. Valóság ez bizony, de nagyon szép valóság. Én még láttam a határban szép lányokat, akik oly nemes tárta sú;u) büszkék, olyan szép járásúak és messze földön híresek voltak, hogy holtomig emlékszem a szélben lobogó kötőjükre, ha már a költő felidézte. Hiszen éppen ez a költő dolga. Itt vagyunk a másik „vádnál“: a Sinka költészetének valamelyes misztikus íze van. Ez se volna baj, hiszen ez nem is olyan alacsony dolog, de magával a miszticizmus fogalmával van baj. Belülről minden reális, még a vademberek sámánisztikus szertartásai is azok, amíg hisznek bennük. Csak a kívülről vagy a késő távolból, idegen észjárás, idegen vérmérséklet és másforma ízlés világából tűnik fel némely jelenség misztikusnak. Itt a baj Sinka körül. Akik öt nagyon távolról és messze kívülről vagy magas-felülről nézik, misztikus homályt látnak terjengem a nagyon is reális Sinka-versek fölött. De ez nem a költő hibája, hanem az övék. Meg kellene vizsgálniuk az elsüllyedt magyar világhoz való viszonyukat. Hiszen egyébként is az igazi ráció előtt minden, ami volt és van, reális, meg ha ösztönös jelenség is. Reális hát bizony a Sinka költészete is, ha nem földhözragadt naturalista is. (Hál’Isten- uek)! A meggyötört ós vágyakozó léleknek emlékezéséi és látomásai vannak: ezek is az ő realitásai. A Sinka István alakjai nem a szellem lombikjában főttek, történetei nem a képzelet világában születtek, hanem a magyar valóságban, a bihari pusztákon, fen hát nem is érzek semmi homályt a Sinka műveiben. Én ott ültem vele — vagy más juhászokkal: ez mindegy — a gyepes árok partján, a hodály árnyékában, a kunyhó előtt, a kút káváján, és mindent láttam, amit ő. Én láttam a pipája szálló füstjét, és láttam a tizenhét sziHa hajlatán a kilenc varnyút is. Hallottam az elhagyott hodálynál a bagoly huhogását, és simogattam a puli kis, puha talpát is. Petr Bezruč Fűzfa Bohumín alatt, hol őseim szavai csengnek, és Hru'sov között, ahol pirosló gyár pipál, füstöl a magasba, úri gyár, ahol oly nehezen, fárudtan szakad a sóhaj a tüdőnkből, fekszel, én templomocskám, fatemplomoddal. Mohával díszített rozoga kunyhócskák, és négy topolyfa közt Krisztus a kereszten, így nyomták fejemre a tövískoronát Bohumín mellett, kezeket Ostrauban szögezték fel, Té'sínben szívembe döftek, Lipináról maró ecettel itattak, a Lysa mellett meg lábamat szögezték át. Egyszer, ó, egyszer eljősz majd értem, te sötét és fénytelen szemű leány, ki másokat cipelsz kicsiny kezeidben. Tovább is pattog a korbács, és tovább is tipornak minket Bohumín alatt és Hrušovban, l.utyinyén, Baskán. Ö, de én nem hallom többé, mi közöm már hozzá. BERKÖ SÁNDOR fordítása * Pelr BezruČra, a Sziléziai dalok költőjére emlékezünk, születésének 110. évfordulója alklamából. Könözsi István felvétele Domonkos István: Összetört kaszanyelek A sugárúton hat kaszás ballagott némán az állomás felé. Éjfél körül járt az idő. A hat kaszás egyáltalán nem sietett. Az aszfaltmezők dús termését úgyis learatta előttük már az éjszaka: az utcák néptelenek voltak. A vállra vetett kaszák pengéjén neonfény csilogott, a hűvös szél a hat gyalogos ruházatát tapogatta: ami igaz, igaz, egyiken sem volt angol szövet. Kettőjüknek rongyos tornacipő volt a lábán, a többinek gumi- bocskor. A hat kaszás bokáig érő viharkabátban ballagott az úton, vállukon a kasza, kezükben egy egy nylonzsák, a zsákon felirat: Finomított konyhasó (jódozatlun) A zsákokban azonban nem konyhasó volt, hanem ruhanemű; pulóver, egy váltás alsónemü, néhány pár vastag kötött harisnya, borotvakészlet s egy üveg, víznek. A hat kaszás a magas épületeket nézegette menet közben. A kivilágított ablakokat. Ki tudja, mire gondoltak. Nem beszélgetlek. Aztán váratlanul, mintha jeladásra történt volna, megtorpantak, mert észrevették a Zvezda Áruház kivilágított kirakatát. Felsorakoztak az üveg előtt, és benéztek az üzletbe. — Elfelejtettünk kenyeret venni — mondta az egyik. — Nálam van két kiló — mondta a másik. — Én szereztem öt-hat paprikát. — Hagymája van valakinek? — Nekem van még hazulról. — Mi lehet azokban az üvegekben ott? — Mi lenne, ital. — Az ilyen üzletekben minden drágább. — Ha már megáll lünk, akkor intézzük is el mindjárt azt a dolgotl — Itt? — Itt hát, vagy bemehetnénk az épület mögé a sötétbe. Libasorban lépkedve, kaszával a vállukon, behúzódtak az épület mögé, egyikük levette válláról a kaszát, és egy kőoszlop mellé lépett. — Nincs rendőr a közelben? — kérdezte. A többiek körülnéztek. — Nincs. — Akkor kezdhetjük — mondta, és a kaszáéit lerángatta a nyélről. — Kár érte — mondta, és a kaszanyéllel lecsapott a kőoszlopra. A nyél nagyot reccsenve kettétört. — Na, gyerünk, mire vártok — fordult hátra a többiek felé —, kezdjétek! — Sajnálom ezt a nyelet, az apám hagyta rám. — Hát akkor csak cipeljed! Egymás után járultak a kőoszlop elé, hogy szétverjék rajta a kaszanyelet. Miután végeztek munkájukkal, az egyik megjegyezte: — Itt ehetnénk is. — Tüzet kellene rakni. Hideg van. — Itt akarsz tüzet rakni? A kőoszlopot körülülve falatozni kezdtek. Egymásnak adogatták a kenyeret. — Taslc, engedd el már azt a sült malacot, hadd legelésszen közben — mondta az egyik. — Szóval, akkor megyünk kukoricát törni? — Húsz nap múlva otthon leszünk. — Hol fogunk aludni az éjjel? — Akár itt is megaihatunk, jó sötét van. Előbb Drágán Stankovič, a legfiatalabb (19) heveredett le az aszfalton, zsákjára hajtva a fejét. Bátyja, Milan követte példáját. Aleksandar Trajkovic lefekvés előtt még arrább ment néhány métert a sötétben vizelni mire visszajött, addigra már Drágán Stoja- novič, Borivoj Atanaskovič, Dorde Tasié és öccse, Vlado is elnyújtózott a kemény heverőn. De aludni nem tudtak. Gondolatban a falujukban jártak, a messzi Hlebinéban. mm 1977. IX. 19.
