Új Szó, 1977. szeptember (30. évfolyam, 241-270. szám)

1977-09-05 / 245. szám, hétfő

wm Win >ii# ML——i mm It—J ILpmbmmumdmhmI * férfi hatodszor kerüli meg az ölfarakás mögé tákolt nyúlólat, amely­nek ajtóját veszettül csapkodja a fölfülerősödő észa­ki szél. — Csakis állat tehette . a — hallja a háta mögül. Megfordul. Felesége birkabe­kecsben, fején férfikucsma, ke­zében gőzölgő moslékoskannák. — Én meg azt hiszem, kétlá­bú állat volt az! A férfi tekintete az egykori marhaistállóra téved, amely fö­lött vékony csíkban szürkés íüst kígyózik. — Már fel­kelt ... — Ugyan, mit butáskodsz?l Tegnap voltam a Csíbor ta­nyán, Bözse néni mondta, hogy neki lúdjai, arrébb, a Pertele- kiéknél meg kacsák tűntek el. Azt mondják, rókák garázdál­kodnak: Ide is eljöhettek ... — Az öregtől minden kitelik! — Őrá ne gondolj! Az ajtót nőm tudta volna ennyire szét­tépni ... — Még szerencse, hogy az anyát meghagyta ... Az asszony lekicsinylő váll­rándítással otthagyja férjét és a disznóólak felé tart. Megszo­kott mozdulattal kirúgja a re­teszt, és a két állat mohón esik a kannának, úgyhogy az asz­szony alig bírja a vályúba for­dítani a moslékot. — Most köllött a kutyának is megdögleni, íi§gy az a ... — Mondtam, nogy menj be a faluba és vegyél! — Szól vissza a felesége. — A múltkor a Csíkoséknak is volt eladó ku­tyájuk, alig félnapi járásra innen... Ki hallott már ilyet, kutya nélkül lenni?! — Hallgass! Azt a bitangot a Csuli sem fogta volna meg, ismeri őt. Nem Is vakkantott volna... Az asszony rácsukja a csám­csogó, lefetyelő állatokra az ajtót, bakancsával visszatolja a zárat. A kannákat a kút mel­letti betonvályúba helyezi, kannába csordult vízben le­mossa darás kezét, majd beke­csébe törli. — Ne kiabálj! — szól a fér­jére. — Kinn áll, még meghall­ja. Az alacsony, vékony ember derékig levetkőzve, két féltég­lára helyezett lavórban mosa­kodik. Kezével fehér mellére s fakóbarna nyakára Iöttyinge- ti a vizet megcsapkodja hónal­ját, majd vízzel telt markába hajtja fejét. Hangosan prüsz­köl. Erektől megpöffedt kezé­re is locsol, aztán könyökben behajlítva pár másodpercig al­karját áztatja. — Látod, ő kinn mosakodik, te meg bekecsben is fázol,.. Elél tovább, mint Matuzálem ... Az öreg rájuk néz, de nem szól. Egy éve, hogy nem beszél­nek. A rajtuk esett sérelmet megbocsá Ihatatlannak tart ják... Az öreg azon a napon kó- tyagosan állított be. Csillogó szemmel, kaján örömmel muto­gatta a pénzt, amit a Csíbor tanyán kapott az üszőért. Fin Pénzes István ' A róka az asztalnál tilt, bablevest ka­nalazott. — A Sárit meg az oláhcigá­nyok vették meg kocsistul mo­tyogja az üreg. — Harmincez­ret adtak. — A Szentségit az eszé­nek! — ugrott fel a fia — Engem meg sem kérdez, hogy széna-e vagy szalma? — Te úgyis potom áron vet­ted volna meg — biggyesz­tette el ajkát az öreg. Vagy ingyen ... A férfi elsárgult. A gyér vil­lanyfényben izzadságcseppek csillogtak halátékán ... —- Apa biztosan úgy gondol­ta — törte meg a feszült csen­det az asszony fakó krátyogó hangon —, hogy nem a lovat, hanem a pénzt adja nekünk ... — Nektek?! — Az ittas em­berből száraz, fuldokló röhögés bugyogott elő. — Minek lenne az nektek?! Két ilyen gyügő- nek, akik még gyereket sem tudnak csinálni... A férfi megragadta apja mellényét és irtózatos erővel taszította ki a házból az öre­get, aki az esőtől átázott föl­dön kijózanodott. Az épületből szó nélkül hordta ki kacat- jait, s még aznap az üsző meg Sári lova helyére költözött. Ké­sőbb az istállót fűzfasövénnyel kettéválasztotta: az egyikben Bimbó kérődzött magányosan, a másikban ő helyezkedett el. Tudták, a pénzt városba köl­tözött fiának sem adja — ha­ragszik rá az öreg, mert el­hagyta az ősi fészket... Az asszony már tíz perce ül az ágyban, tekintete az ablak­ra tapad. „Hány óra lehet? Ki kellene mennem megnézni, mit csinált ez a féleszű?“ Már sötét volt, amikor férje megérkezett a munkából, de el is tűnt nyomban. — Hol csatangolsz? Elhűl az étel... — fogadta este. — A nyúlól körül motoz­tam ... — Gondolod, hogy a róka visszajön az anyáért? — Vissza. — válaszolta a fér­fi magabiztosan. — De ott is veszik az a róka! Az asszony összerezzent: — Az istenért, mit tet­tél...?! — Áramot vezettem az ólba. Figyelmen kívül hagyva fele­sége rémületét, kanalazni kezd­te a lencselevest. Megfontqltan, ráérősen mozgatta kezefejét. — Te..., tudod, hogy mi­lyen mániás ... Szólni kellene neki... A férfi fölemelte a fejét, az asszonyra bámult, aztán kana­lazott tovább. — Lehet, hogy az éjjel botor­kálni fog a sötétben, s eltéved az ólhoz is. Szólni kellene ne­ki.ÍS A férfi leejtette rézkanalát a tölgyfaasztalra. — Más nincs? — De, túrós pite! — ugrott fel az asszony — Szedjek, vagy megeszed tálból? — Add ide! Férje elé tette a rózsás tá­lat, villát nyomott a közepé­be, s visszaült a sparhelt mel­lé a padkára. Kotort a kis sza­kajtóban, a gyűszűt kereste, kétszer a kezébe is akadt, de tovább zörgött a rengeteg lim­lommal. — Te, hallod? — szólalt meg ismét az asszony, felemel­kedve — Én meg,yek, szólok neki... — Maradsz! ...Ül az ágyban, tekintete az ablakon. A férje erősen horkol, ö bezzeg nem nyugtalankodik — gondolja a csendben lecsú­szik az ágyról. Kinyitja az ab­lak egyik szárnyát — csillogó fehér lepelbe öltve, gyér haj­nali fényben tárulkozik elé a táj. Megkeresi pongyoláját. A konyhában kabátot is kap ma­gára, meztelen lábát bakancs­ba dugja, s kilép az udvarra. A nyúlól felé les, de a hajnali félhomályban nem jól lát. El­indul a frissen hullott hóban. Az ölfarakás mögött meglát­ja apósát. Háromszor csavaro­dott lábára a drót... Felsikolt, megragadja az öreget. Az égett test ropogva válaszol... — Mégiscsak kiderült, ki a róka... A férje áll fölöttük alsónad­rágban. Később becipelik a hullát a volt istállóba, s ráhelyezik a dikőra. Ekkor látják először az öreg lakását. Az asszony, másnap reggel, az etetést megszakítva halkan közli a férjével: — Éjjel a róka itt járt, el­vitte az anyát is ... BARAK LÁSZLÓ Utak után, utak előtt (Megtérés, ki tudja hányadszor) Nézd! Falum utcái egyre zsugorodnak. Emlékkel takargatom a szűkös udvart, öregek lehajtott fővel szánakoznak: fiam, fiam, az idő téged is megmart. Nem baj! Visszajöttem kanyargó utakon. Itt vagyok! Kitől kérjem számon életem? Nevessek szégyenteli, aljas vágyakon? Miért tenném, ha most is várom, élvezem? Kocsmaasztalok, lányok, asszonyok között, hallgatag és szemérmes gyerek maradtam. Mire feleszméltem, finom, jól öltözött urak kicsinyes játékát zavartam . .. Most kemény ellenfél vagyok! És beképzelt! És jól érzem magam! Utcákkal álmodom, amelyek újra s újra megkísérelt szökést idéznek; elmentem — most is fájlalom. Sajnos tudom: megint s még sokszor elszököm; és az utakon földiek menetelnek, velük — s ellenük — keresem a jövőm. Szegények: emlékek előtt vezekelnek... így törpülnek várfalak, s óriások: térben, időben, lélekben mindörökké ... Zárt kapunk előtt fedetlen fővel állok, Imádsággal, mely a maroknyi földé! MÁZIK ISTVÁN Képeslapra Csicsergő lombok alatt benned botladozom sebzett vágyaimmal... Alkonyat A föld hátán magában áll ő és ö, agyukba szúrva egy-egy bús napsugár, és közel jár már az est. Szivem Kettényílt a szívem, millió kín gyötör, ó, csak forrnál egybe, te, hány szál szegfű fed be egy hasadékot. ÖVÁRY PÉTER Ha akarom ars poetika-féle) HA AKAROM RÉT VAGYOK SARJADOK HA AKAROM CSÖND VAGYOK HIÁBA SZÓLTOK HALLGATOK MÉSZÁROS ISTVÁN Csak csendeser Ebédelt a falu. Mint nagy csatákból hajók haza ékesen tartva: lüggönyözött hasukat házak düllesztgetik. Mintha máig: kedvünkért, . megfontoltan, bólogatva, csendesen rég elmúlott öregek: csők csendesen ... Ahogy jatt az este Számoltam a fákat, ahogy jött az este. Már csak három, kettő, egy se. KÓSA ÁRPÁD Esőben esik a házak kipirult esőkabátjairól lábunk alá csurog az ég 1977. IX. 5. Janiga József linómetszete Fiatalok irodalmi rovata

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom