Új Szó, 1977. augusztus (30. évfolyam, 210-240. szám)

1977-08-12 / 221. szám, péntek

Á testvéresülés szolgálatában SZIKLAY LÁSZLÓ KONYVEROL „A népek közeledése Kelet- Közép-Európában: a szocialista humánum szolgálata. Ennek ér­dekében állítottam össze ezt a könyvet' — ezekkel a szavak­kal ajánlja az olvasók figyel­mébe Sziklay László, a magyar szlavisztika és szlovakisztika képviselője Visszhangok című művét, amely a magyar—cseh és magyar—szlovák irodalmi kapcsolatok múltjáról és jele­néről közöl tanulmányokat, elemzéseket, értékeléseket, kapcsolattörténeti adalékokat. Korábbi. Szomszédaink című ta­nulmánykötetében Sziklay Lász­ló a kelet-közép-európai irodal­mi kontextusba helyezve mint­egy szintézisbe foglalta eddigi kutatásainak az eredményeit, miközben sajátos módszertant dolgozott ki. Ojabb műve, a Visszhangok, e szintetizálás előlti korszakra vet fényt — nagy pályaképek ugyanúgy sze­repelnek a könyvben, mint ki­sebb cikkek; a tanulmányok recenziókkal s megemlékezések­kel váltakoznak. Az eltérő mű­fajú írásokat a szerzőnek az a hitvallása fogja egybe, melyet a könyv előszavában fejt ki, mondván, hogy a szlovák—ma­gyar irodalmi kapcsolatokban azt érzi igazán fontosnak és jövőbeli gondolkodást terméke­nyítőnek, ami nemzeteink t összeköti, egymáshoz közelíti, mintegy „testvéresíti“ kai szándék, amely László összehason- lító-irodalomtudo- mányi koncepció­ját kialakította, a magyar és a szlo­vák nép és kultúra közötti együttmű­ködés, közeledés és megértés fontossá­gát és szükségsze­rűségét hangsú­lyozza. Nem je­lentheti ez persze azt — lévén szó a tudomány hiteléről és a tények igazá­ról —, hogy szé- pítgetje a múltat, s lemond azoknak a történelmi, esz­mei, politikai és gazdasági ténye­zőknek az elemzé­séről, értékelésé­ről és bírálatáról, melyek a múltban a népeink közötti közeledés kerékkö­tői voítck, s me­lyek — lévén a társadalmi tudat fejlődése hossza­Az eti- Sziklay dalmas és bonyolult folyamat — esetenként még a mai szó­értést is nehezítik. Történelem­szemléletében a nemzeti kér­dés a marxizmus—leninizmus eszméinek alapján áll, a szer­ző tehát hű és elfogultságtól mentes képet rajzol a külön­böző korok magyar—szlovák viszonyáról, a két irodalom kapcsolatának, a nemzeti gon­dolkodásnak a természetéről. A Visszhangok című könyv három nagyobb fejezetben fog­ja össze Sziklay László külön­féle műfajú írásait. Az első fejezet irodalomtör­téneti tanulmányokat tartalmaz, melyek elsősorban adatbősé­gükkel, filozófiai alaposságuk­kal tűnnek ki. Sziklay megis­merteti az olvasót a magyar szlavisztika gyermekkorával, Sárosi Gi/ula, Haán Lajos és Kazinczy Gábor úttörő munkás­ságával. Mindhárman a XIX. századi Eperjes kollégiumi kö­réhez tartoztak, s talán nem véletlen, hogy éppen határte­rületen — nemzetek és kultú­rák találkozási pontján — élve ismerték föl az irodalmi és a kulturális csereforgalom fontos­ságát, hasznát és értékét. Fi­gyelmet érdemel az a nagy tör­ténelmi időszakaszt átfogó, a magyar és a szlovák irodalom­tudomány fejlődését kompa- ratisztikai szempontból vizsgáló tanulmány, amely a magyar— szlovák irodalmi kapcsolatok Weiner Kráľ Imre: Közös erővel kutatásának elvi kérdései címet viseli. Sziklay László számon tart minden értéket, ám nem elégedett az eddigi eredmé­nyekkel, s rámutat arra, hogy a magyar és a szlovák iroda­lom fejlődésképében még sok ä föltáratlan tipológiai összefüg­gés. a rokon vonás. „Testvére­sülés" című tanulmányában Hviezdoslav magyar nyelvű zsengéit elemzi, arra a követ­keztetésre jutva, hogy a költő valójában nem a két nemzet között ingadozott, hanem a két nacionalizmus között vergődött. Rámutat arra, hogy ugyanak­kor, amikor Hviezdoslav a klasszikus magyar költészet vonzásába került, egy pillanat­ra sem szakadt el a szlovák valóságtól, már magyar nyelvű zsengéiben is későbbi szlovák műveinek a témái és gondola­tai rejlenek. Sziklay László ap­rólékos szövegértelmezésekkel bizonyítja, hogy Hviezdoslav magatartása lényegében nem változott: már ifjúkorában is a megbékélés eszméjét hirdette, károsnak ítélte mindkét fél na­cionalizmusát, s ez az álláspont későbbi korszakára is jellemző. A XX. századi szlovák írók magyar kapcsolatairól szólva Sziklav László Laco Novomeský és Milan Pisát személyével és műveivel foglalkozik, kiemelve azt a szép példát, melyet Novo­meský kínál, aki „világosan látja. hogy a nacionalizmus el­len akkor küzdünk a leghatá­sosabban, ha a saját magunk nacionalizmusa ellen indítunk harcot" f 136. 1). A könyv második fejezetében bírálatokat és recenziókat ol­vashatunk. Erényük, hogy nem riadnak vissza a polémiától, a hibaigazításoktól sem; bővítik, új adatokkal és összefüggések­kel gazdagítják az ismeretetett könyvek témakörét. A kompa- ratisztikai szempont tehát ezek­ben a kisebb terjedelmű és te­herbírású cikkekben is érvé­nyesül. Ugyanezt mondhatjuk el a mű harmadik fejezetéről, amely Kodály Zoltánról, Fábry Zoltánról, Mikulás Bakosról, Ján Mišianikról, Krammer Je­nőről és Gáldi Lászlóról emlé­kezik meg, olyan tudósokról és írókról, akik a legnehezebb időkben is lankadatlan erővel és nem szűnő hittel munkál­kodtak azon az eszmén, amin Sziklav László gondolatgazdag könyve is: hogy a magyar- szlovák „testvéresülés“ mielőbb valóra váljék. (Madách, 1977). ZALABAI ZSIGMOND Ráday Pál emléke Születésének 300. évfordulóján A nagyságos fejedelem „intimus secretariusá- nak“, a Losoncon születet Ráday Pálnak a sze­mélyében tulajdonképpen elődünket, újságíró kollégánkat tisztelhetjük. Hiszen Rákóczi Ferenc titkáraként és a titkos kancellária irányítójaként ő szerkesztette az első magyar újságot, az 1705- ben kiadott „Mercurius Veridicus ex Hungáriát“, az „Igazmondó Magyarországi Merkúrt“, amely mindenekelőtt a külföldet óhajtotta tájékoztatni. Ezért is íródott latin nyelven: az európai orszá­gokban szövetségeket kívántak toborozni a sza­badságharc eseményeinek valóságos bemutatásá­val. Harcos újság volt a Marcurius Veridicus, s nem is lehetett másképp, hiszen a bécsi udvar a rágalmak özönével árasztotta el Rákóczi füg- óetlonségi harcát. Ráday Pál pedig kitűnően is­merte az európai politikai viszonyokat, többször telesített követi megbízást a fejedelem érdeké­ben, s egyszersmind első kézből származó adatai voltak az ország fcalső helyzetéről. Ideálisan tá­jékozott szerkesztő volt tehát: az újságcsinálás minden kelléke föllelhető volt nála. Rendelke­zett megfelelő politikai inforámációval, szoros kapcsolatban állt annak a hatalomnak a gyakor­lójával, akit képviselni vállalt. És nem utolsósor­ban rendkívül tehetséges író volt. Még azt Is megmondhatnánk, hogy már Ráday- ban is kisértett az örök ú|ságírósors: az elfelej­tés. Ez a sokágú tehetségével gazdag egyéniség mintegy alárendelte önmagát a nagy politikai célnak. Két nyelven, magyarul és latinul tökéle­tesen fogalmazott, kora műveltséganyagát első­rendűen elsajátította [erről — egyebek között — az általa alapított könyvtár is tanúskodik), írói tehetségéről tanúskodnak versei és Debre­cenben 1715-ben kiadott református énekes- és imádságos könyve. Az akkori magyar értelmiség minden idők egyik legjobb latin—magyar szótá­rát, a Pápai—Páriz-félét ő segítette sajtóhoz; tudjuk, hogy Mányoki Adámhoz, a festőhöz (Rá- kóczi-portréja őrzi a nevét a széles utókor előtt.) Bél Mátyáshoz, ehhez a polihisztorhoz nemcsak mecénásl, de gondolkodótársi viszony is fűzte. Megírta önéletrajzát is. Mindazonáltal neve csaknem feledésbe merült. Holott egy alkotása a nemzet történetének hal­hatatlan része lett. Arra a kiáltványra emlékez­tetünk, amelyet Ráday 1704 első napjaiban írt, s amelyet a latin eredeti első szava után Recru­descunt -ként emlegetünk. Jóllehet Rákóczi átnézte és javította a szöveget, az alapfogalmaz vány Ráday műve. „Megújulnak a dicsőséges magyar nemzetnek sebei, és hazánk megsebesült szabadságának mostoha kézzel enyhített sebhe lye..." — így kezdődik a nevezetes okmány, az egykorú, ugyancsak Ráday tollából származó magyar fordítás szerint. A világ előtt ez a kiált­vány indokolta a szabadságharc 'jogosságát, a Habsburg-elnyomás tűrhetetlenségét, s a fegyve­res bare célját. „Mi... édes hazánknak az auszt riai járom alól való kiszabadítására... életün­ket, javainkat s utolsó csepp vérünket is önként jelszenteljük..." — így szól e nemes pátoszú szöveg, amelyet bízvást minősíthetünk a magyar publicisztika első remeklésének is. Háromszáz évvel ezelőtt született Losoncon Ráday Pál. Protestáns középnemes volt, és némi habozás után 1703-ban csatlakozott Rákóczi Fe­renc szabadságharcához. Hamarosan bizalmi ál­lási töltött be: a fejedelem titkára és titkos kan­cellár. Az 1703 és 1711 közötti évek életének csúcspontját jelentik. Rengeteget dolgozik: nem­csak a fejedelem ügyelnek intézése a feladata, nemcsak lapot szerkeszt, kiáltványokat fogal­maz. hanem — egyebek között — ő készíti elő az országgyűléseket is. Az 1711-es szatmári bé­két elfogadja, s nem követi a fejedelmet a számkivetésbe. Ettől kezdve a protestáns egyhá­zak Habsburg-ellenes önvédelmi harcában vesz részt csupán, egyéb politikai tevékenysége meg­szakad. 1733-ban hal meg. Ráday Pál a történelemnek azok közé a köz­rendű katonái közé tartozik: akik nem irányítot­ták. hanem segítették az úgynevezett „nagy po­litikát“. Közkatona volt de fontos posztokon állt helyt. Ezért emlékezünk reá a haladás em­bereinek az utókortól kijáró tisztelettel. E. FEHÉR PÁL Akkor nyugodt, amikor nincs nyugalma Alaposan utána kellene néz­ni, de úgy vélem, nem téve­dek: Ján Kákoš sajátos csú­csot ért el hazai, sőt talán eu­rópai viszonylatban is. Csak­nem negyed évszázada szín­házigazgató, méghozzá úgy, hogy a bratislavai Új Színpa­don kezdte, s a hetvenes évek elejétől a Szlovák Nemzeti Színház élén folytatta egé­szen a mai napig. Ezt a re­kordot leginkább az tudja ér­tékelni, aki ismeri a színház belső világát, a műsorterv, a dramaturgiai munka, a sze reposztás, az időpontegyezte tés, a propagáció és ezernyi váratlan probléma akadályait, útvesztőit. Aztán azt is tudni kell, hogy* tulajdonképpen minden öröm, gond. konflik­tus az igazgatóig „gyűrűzik“, aki színházi szakember, pszi­chológus, pedagógus, döntőbí­ró, közgazdász, diplomata egy­személyijei!. (Az ágy volt, hogy eredeti­leg egy évre vállaltam az igazgatói tisztséget, aztán az egyből csaknem huszonöt lett. A rádióban kezdtem, rövid ideig a filmgyárban folytat­tam, de aztán egyetlen szerel­memnél, a színháznál horgo­nyoztam le. Az Oj Színpad dramaturgja voltam, s nemso kára igazgatónak neveztek ki. Elképzelhetik: huszonvala­hányéves igazgató. Torkom­ban dobogott a szivem, voltak nehéz perceim, sőt hónapjaim, de az ötvenes években éltünk: tele lelkesedéssel, akarattal: csinálni kellett. Ma már el sem tudom képzelni az életet az örökös színházi körforgás nélkül. Sokszor már azt ve szem észre, hogy nem érzem jól magam, ha mondjuk fél órán át nem csörög a telefon. Ilyenkor én tárcsázok: az operába, a balettegyütteshez, vagy a Hviezdoslav Színház­ba, hogy mi újság, rendben mennek-e a próbák. De ilyes­mi csak nagyritkán fordul elő, a telefon szinte állandóan csörög.) Három társulatot irányít, több száz művész, emberi, szakmai, érvényesüléséért, fejlődéséért, s ezáltal Szlová­kia vezető színtársulatának műsorpolitikájáért, színvona­láért felelős. (Tulajdonképpen egy nagy célunk van: sajátos művészi eszközeinkkel hozzájárulni pártunk kulturális politikájá­nak megvalósításához, közön­ségünk életstílusának és élet- szemléletének megfelelő for­málásához. Ezért dolgozunk napról napra, bemutatóról be­mutatóra. Hazai és külföldi sikerek igazolják: talán nem eredménytelenül. A sok közül két nagy örömömet említem: az egyik, hogy az operaegyüttes­ben számos tehetséges fiatal énekest hoztunk fül az élvo­nalba, s a másik pedig a mai szlovák dráma fejlődése. Az új évadban is szeretnénk több ősbemutatót tartani. Azt hi­szem, eredményeinket a kol­lektív munkának köszönhet­jük: sokan vagyunk, sok min­denben vitatkozunk, vélemé nyein különbözőek, de egyben mindannyian megegyezünk: élünk halunk a színjátszásért és korszerű, szocialista szín­házat akarunk csinálni, évad­ról évadra valamiben meg újulni. J Az igazgatónak és a szín­ház vezetőségének a sok egyéb mellett van egy olyan tulajdonsága, amelyet néhány színház is eltanulhatna. Ez pe­dig a kritikusokhoz, újság­írókhoz fűződő kapcsolatuk. Aki rendszeresen ír a színház­ról, külön bérletet kap. Je­gyet vendégiátékok alkalmá­val sem nehéz szerezni az újságíróknak. Aztán, ha va­laki elmarasztalja a színhá­zat egy-egy rossz előadás, si­kertelen bemutató miatt, sen­ki sem megy tiltakozni, senki sem kiált kígyót-békát a kriti­kusra. nem próbálja bizony­gatni, hogy n cikk szerzője dilletáns, elfogult és így to­vább. Elismerik a kritikus jo­gát n véleményformálásra. Persze, sok mindenben nem értenek vele egyet, s ezért vi­tatkoznak vele. Nagy élmé­nyeim közé tartoznak a rend­szeres évadvégi „csaták“ a Nagy Ferenceseknél, ahol korsó mellett őszintén beszél­getünk gondokról, örömökről, tévedésekről. S jó volt tudo­másul venni, hogy az igazga­tó számon tartja a hazai ma­gyar lapok kritikáit, recen­zióit is. (A kritika, az egyes elő adások elemzése egyik tükre a munkánknak. Figyelmesen olvassuk az írásokat, okolunk belőlük, elismerjük tévédé seinket, de vitatkozunk is, ha úgy érezzük, nekünk van iga­zunk. Szóvá, azt hiszen na­gyon gyümölcsöző a kapcso­latunk a hetedik nagyhatalom képviselőivel.f Ján Kákoš neves drámaíró is. Eddig tíz darabot írt, kö­zülük talán A legifjabb fiú há­za aratta a legnagyobb si­kert. Szinte valamennyi szlo­vák színházban és a prágai Nemzeti Színházban is nagy sikerrel játszották. (A Szlovák Nemzeti Felke­lés más művésztársaimhoz ha­sonlóan számomra is ihlető forrás. Én nem vettem részt a felkelésben. De nagyon sok embert ismertem, akik viszont harcoltak, sőt életüket vesz­tették a harcok során. Róluk, életút jukról írtam ebben a drámában, s velük együtt én is részese lettem e történelmi eseményeknek ). Következő színművében, a Virradat előtt címűben a két világháború közötti munkás- mozgalom eleveníti föl. Úgy hallom, legújabb drámája be­fejező része lesz ennek a tri­lógiának. (Nem szeretem a skatulyá­zásokat. Üj drámámban a fel- szabadulás napjait szeretném ábrázolni. Tematikailag, idő pontban valóban az előző két dráma folytatása lehetne, de erről még korai beszélni. Most, a nyári szünetben írom a darabot.f Gyermekszínjátékokat is írt. Ez vajon könnyebb feladat? (Dehogy. Hálásabb, de ne­hezebb. Á gyermek figyelmét, érdeklődését szüntelenül le kell kötni. S ezt csak fordu­latos cselekménnyel lehet. S ezen kívül érzés- és gondolat világát is formálni kell. Szó­val nem könnyű mesterség.) A bratislavai város pártbi­zottság elnökségi tagjai, s a Csehszlovák—Szovjet Baráti Szövetség Központi Bizottsá­gában is fontos tisztséget tölt be. (így szoktam meg fiatal ko­romtól. A társadalmi és a po­litikai munkát megtisztelő, komoly feladatnak tartom. Máshogy talán nem is tud­nék élni.) Szerkesztőségünk szomszéd­ságában van a színház igaz­gatósága, így csaknem na­ponta találkozunk. A minap elnéztem a mindig jókedé- lyű. sietős léptű Ján KákoŠt, és nem hittem el, pedig tény: vasárnap ünnepli 50. születés­napját. SZILVÁSSY JÓZSEF 1977. VIII 12.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom